Merlin Színház

Atlantis Társulata Sokféle nemes anyag használata teszi ünnepivé a Horgas testvérek új produkcióját. A Merlin Színházban megtelepedett Atlantis Társulat csapata Füzér Anni alabástromfehér selymeiben lép a színre, mely - Horgas Péter terveit követve - leginkább egy roncsolt mellkas jobbról és balról ívben behajló törött bordáit idézi elénk. Mintha egy szörnyû baleset áldozatának testében járnánk, s a torok felõl néznénk a háton fekvõ, nyitott tetem belsejét, mely sötét helyekre invitál, hátra, a mélybe. A fasorként magasodó bordák, talán az embertelenség és az erõszak rettenetét idézve, nem is bordák, hanem tört végû agyarak, az állatvilági harcok szimbólumai.

S mintha a fantasztikus regényekből ismerős, mindent leképezni tudó hatalmas amőba formájú "agy" elevenednék meg, az egész felszínt beborító, rugalmas, fehér kelme kezd el játszani a szereplőkkel. Ha alábújnak a táncosok, a lepel állandóan változó, göbökkel és dudorokkal hullámzó felszíne minden jelenetet gazdagon kiszolgál: képes a város polgárait és szolgáit idézni, de a lélek arctalan lakóit, az ösztönök és vágyak fékezhetetlen démonait is megmutatja. Külső és belső erők szépen váltják egymást, s megférnek egy lepel alatt a bajok idején. Derültebb percekben pedig bútor, kerti lépcső, esetleg vágyat viszonzó, megtestesült simogatás lesz a csapat rejtve dolgozó, erősebb tagjaiból, hogy egy pillanat múlva rendeződjék minden, s márványsima felszín felejtesse el a vonagló erőket.

A derengő fehéret hátul a sötétség öleli körbe. Hátul, kissé megemelten, egy pástszerű járás választja el a kerek játékteret a fönti fekete űrtől, ezen jelenik meg először a két főszereplő, hogy a darabban később előforduló szövegüket nyitánynak előrehozva, álomképek sötét jóslatával nyissák meg a történetet. Ezután, a játék remek, szinte filmszerű dramaturgiai fogásaként, egymás mellé snittelt, apróra vágott jelenetekben látjuk-halljuk az egymásról még semmit nem tudó Romeót és Júliát. Elindul a történet, és a végzet, mint minden előadásán a darabnak, s ahogy az induláskor itt is megjósoltatott, beszippantja a szerelmeseket.

Simarafotó

Horgas Ádám rendezésének jelei szám szerint és intenzitásukat illetően is, legalább két előadást is kiszolgálhatnának. Ez az "anyagbőség" - s ez a kifejezés egyaránt vonatkozik a pompázatos díszletre, a gazdag ruhákra és a rendező által alkalmazott tengernyi effektusra, hamarosan elnehezíti a felszállni törekvő előadást. A fehér alapselyemre kékes filmképek vetülnek. Egymásba kulcsolódó kezek ujjait látjuk, mint víz alatti viaszrózsák hullámzását. Máskor növényi mintázatok jelennek meg, majd hálózatos árnyékok futnak mindenfelé.

Sikolyok, sóhajok, vokállal versengő dobok olykor szöveggel bírónak tűnő zenévé állnak össze. S ez a mértéktelenül habzó, de a mindennapok hangszóróiból ismerős ritmusú zene, bármilyen édes és olvadó, csak újabb terhet jelent, egyfajta akusztikus árnyékot vet a játékra. A színlap Horgas Ádámot tünteti fel mint zeneszerzőt, a Herceget játszó Greifenstein Jánost pedig zenei munkatársként jelöli. Amit a lenti lepel nem játszik el, azt a zene próbálja magára vállalni. Minden drámai pillanat, minden fokozás vagy késleltetés töméntelen zenei jelet kap, sőt, hörgésekkel és morgásokkal dúsul. Így szinte szájba rágja, olykor a rajzfilmek vagy a klipek egyszerűségének szintjére szegényíti az igényes alapelgondolást.

A rendező, aki egyébként a játék koreográfusa is, biztosan működő vészjelzővel rendelkezik. A főként karokra koncentráló, nem túlságosan bonyolult koreográfia mellett elismerést érdemlő megoldás, ahogy a textilhártyával kettémetszett teret alul-felül be tudja lakni táncosaival. S bizonyára nem hiszi el sem barátnak, sem kívülállónak, de talán még magának sem, hogy kevesebb több lenne, ebben a játékban is. Sok a jel, sok a szimultán működő, ugyanabban a pillanatban ugyanazt közlő, párhuzamosan futó effektus a játékban.

A kép, a mozgás, a zene és a zörejek hálózata külön-külön meséli el, hogyan is élt és halt meg Romeo s Júlia.

Azért nem hinné el talán mindezt a rendező, mert súg a vészjelzője, s az alapproblémát illetően igaza is van: valami hiányt észlel. Igazi minőséghez szokva születése pillanatától, ezt bizonyára nehezen tűri. Ezért aztán mint vezető, mindent bevet, és nyugtalan lélekkel, mindenféle pótlásokkal próbálkozik. De nem tudja orvosolni a bajt.

A páratlan szépségű fehér ruhákba bújt játékosok teste és lelke nincs készen erre az embert próbáló feladatra. Bizonytalan a mozgásuk ebben a pokolian nehéz térben, s privát izgalmat, nézői szorongást vált ki minden megcsúszásuk vagy annak a veszélye.

Ennél is nagyobb gondot jelent a beszédük. A praktikusan megrövidített Mészöly-fordítás maradéka alig tud egy-egy helyes hangsúlyú mondatban megszólalni. Igaz, hogy az előző évek bemutatóihoz viszonyítva tagadhatatlan a csapat verbális előrehaladása, hiszen tulajdonképpeni beszédhiba csak egy-két játékosnál rontja az összhatást. De hiába a megtanult és artikulálni igyekezett szó, ha a mondatok háta rendre púpos vagy lyukas, s ha az egész előadásban a magyar nyelv kerékbe törése zajlik. Hiába a látványos tisztaság, hiába az ifjúi testek minden szépsége, ha a gondolat nem élteti az előadást.

Pedig munkabíró, elszánt és szorgalmas emberek dolgoznak itt, akiknek jó szándéka megkérdőjelezhetetlen. És Horgas Ádám is tudja a törvényt: ha színészeid nem rendelkeznek hibátlan kifejezőerővel, mozdítsd meg a teret, formáld a tömeget, s joggal remélheted, hogy sikerül célba juttatnod a mondanivalót. Csakhogy: a választott stílus nem adekvát a társulat szakmai készültségi fokával. A vérprofi díszlet és a míves ruhák csak felerősítik a színészi jelenlét hiányát. Ráadásul az Atlantis Társulat fegyelmezett, professzionizmusra törekvő, de egyenként nem jelentős hatóképességű tagjaira - az általam látott két előadás alapján - nem jellemző az a sugárzó csapatszellem, ami képes náluknál kisebb képességű játékosokkal is korszakos előadást produkálni. Mindez színésznevelési és csoportvezetési feladatokat jelölhet ki a jövőre nézvést.

Az a szorgalmazott szépség, amely már túlcsordul ebben a látványos előadásban, nem védi meg sem a produkciót, sem annak színészeit. Egyéni és csoportos szakmai önvizsgálat szükséges, s az elküldeni szándékozott üzenetek ellenőrzése kell, hogy következzék - persze, csak ha előbbre kívánnak lépni.

Ha nem, akkor be kell érnünk azzal, hogy a fehér selyembe bújt színésztalpakra - az alsó, lyukas rácson keresztül hatoló világítás révén - gördülni látszó, sárgás fénygyöngyök vetülnek, mintha a sugárzó harmat emelné a szereplőt a magasba. Be kell érnünk a fehér talajon vércsöppekké váló vörös rózsaszirmok hullásával, be kell érnünk Mab királyné csodás és rémes, bíborral díszes fantáziakosztümével, s a vitathatatlan szépségű, elnyújtott pillanattal, amikor a haldokló Romeo (Schmied Zoltán) s az ébredéstől kába Júlia (Bognár Anna) félig ébren és utoljára kapaszkodnak egymás tekintetébe.

Gabnai Katalin