Az elsõ Pécsi Országos Színházi Találkozó 12 tagú zsûrijét, a "tizenkét dühös embert" - mint mondják, Hegyi Barbara javaslatára - civil nézõk közül sorsolták ki. Négyükkel készült az alábbi beszélgetés.

Mit néz meg a színházban, mi alapján dönt egy-egy előadás mellett?

Nagy István: Negyvenhét éves vagyok, tehát viszonylag sok időm volt színházba járni. Az utóbbi időben egyre kevesebbszer megyek el. Nem csak az elfoglaltságaim miatt, de mind kevesebb előadásról hallok Budapesten, amit érdemes lenne megnézni.

A baráti körömben vannak színházközeliek is, akikről tudom, hogy sok produkciót látnak. Ebben a szűrőben megbízom, és persze van, ami eleve felkelti az érdeklődésem.

Nevezetesen?

A bohóc - Epres Attila Simarafotó

Nagy István: Egy-egy nagyobb névnek tűnő, vagy régebb óta ismert színész játéka kevésbé tetszik mostanában, ezért szívesebben nézek friss diplomás fiatalokat. De itt a fesztiválon meglepődve tapasztaltam, hogy amatőr színpadok is milyen jó produkciókkal állnak ki, akár a Sehova kapujára, akár a Romeo és Júliára gondolok. Még akkor is, ha színészileg és sok más szempontból igen hullámzóak, de a hit és az erő tényleg átjött, ami azért fontos, mert a professzionálisnak tartott színházak ritkán tudják erről meggyőzni az embert. Emiatt a későbbiekben inkább ezeket az előadásokat fogom keresni.

Nagyné Répási Éva: Sokáig voltam a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház közönségszervezője, a gávavencsellői iskolából jártunk bérlettel. Harmadik osztálytól nyolcadikig tanítok, biológiát és technikát. Családi okok miatt két évig nem jutottam el színházba és ezt éreztem is itt, Pécsett.

Tarcsi Ádám: Nekem általában az segít a választásban, hogy ismerősök mit mondanak. De ha nem ismerem a darabot, a rendezőt vagy a színészeket, szinte biztos, hogy nem nézem meg az előadást, nem szeretnék csalódni ugyanis. Gimnáziumban nagyon sokat jártam színházba, főleg a klasszikus darabokat szerettem nagyon - majdnem az összes kötelező olvasmányt megnéztem. Mostanában elég ritkán jutok el színházba, még a világnapon sem voltam. A bátyám dobta be a nevemet a Madách Színházban lévő dobozba, így lettem zsűritag. Úgy tudom, nem is előadás, hanem valami rendezvény volt ott aznap.

Egyébként miért gondolják fontosnak a színházat?

Tarcsi Ádám: Szórakozás, kultúra.

Nagy István: Támadjanak gondolataim, legyenek érzéseim és azt a minimális katarzist, amit muszáj egy jó előadás alatt vagy után érezni, azt érezzem is. Vannak fizikális jelenségek, például a lúdbőr, amit csak kivételes pillanatok válthatnak ki, és még a zalaegerszegi produkció második részében is történtek ilyenek, miközben eleve ellenséges volt a stílusa. Elhomályosulnak a szemek, még jobb esetben pedig beszélgetéseket, sőt vitákat generálnak egyes jelenetek, de hatással kell, hogy legyenek a nézőre. Hogy ezt hogyan érik el, arról nincsenek abszolút igazságok, a szakmai vitákon is kiderült, hogy a művészek sem tudják ezt egységesen megfogalmazni, maximum talán a kritikusok azok, akik beavatottabban és felkészülten képesek elmondani azt, ami a végállapot: megérintett-e az előadás vagy sem.

És mit gondol a fesztiválról?

Tarcsi Ádám: Profin megszervezték, de néhány információra, útmutatásra még szükségünk lett volna. Nekünk kellett például eldönteni egyes darabok kapcsán, hogy ki számít fő- és mellékszereplőnek. Most sem tudnám elmondani, ki kicsoda a Platonovban vagy az Amadeusban.

Az előadás alapján melyik társulat tűnt a leggazdagabbnak, akár eszmeileg, akár anyagilag?

Nagyné Répási Éva: Engem nagyon lenyűgözött a Merlin Színház Romeo és Júliája. Úgy jöttem ki a végén, hogy ha másért nem is, ezért mindenképp megérte ideutaznom. De ugyanezt éreztem a Megbombáztuk Kaposvárt esetében is, igaz, a fiam katonatiszt, lehet, hogy ez közrejátszott. Mindenesetre a néző nem vetkőzi le önmagát, én például mindig akkor ülök be a színházba, amikor a lelkivilágom képes úgy befogadni a darabot, ahogyan azt kínálják.

Mennyire próbáltak "szakszerűek" lenni?

Tarcsi Ádám: Én csak azt figyeltem, hogy a díszlet praktikus vagy odaillő-e. Egyébként igyekeztem átlagos néző maradni.

Olvasnak színházzal kapcsolatos írásokat?

Nagy István: Ha nem is szakfolyóiratot, de a napilapok kultúra rovatát feltétlenül átnézem.

Kinek készülnek a kritikák?

Nagy István: Valószínűleg egymásnak, persze ezen keresztül nekünk, a nézőknek is. A mi véleményünk viszont egyáltalán nem érdekli a szakmát, amit alátámaszt, hogy az utolsó nap reggelén már elhangzott a hozzá nem értő zsűri kifejezés. A végeredmény szempontjából számít a véleményünk, de hogy az miért ilyen, már senkinek nem fontos. Legjobb esetben is a kétmondatos, kötelező gesztusértékű válasszal intéztek el, ha beszélgetést kezdeményeztem. Pedig kellene, hogy érdekeljen valakit, hogy például miért nem díjaztuk Zsótér Sándor operarendezését, amit a szakma korszakalkotónak kiáltott ki.

Miért nem díjazták?

Nagy István: Azt nem lehet elvárni, hogy a nézők a korszakot nyitó művészeti tendenciákat azonnal felfedezzék, hiszen a szakma is csak kezdetről beszél, a közönség pedig őutánuk megy. Nem beszélve arról, hogy egy opera tizenöt dráma között igenis esélytelen. Az, hogy a zsűri dilettáns, egy baromság. A hozzáértők inkább dilettánsok, mert ha egy szakmában mindenki teljesen másképp lát valamit, sokkal értelmesebb olyan nézőkre bízni a döntést, akiknél tényleg csak az dominál, hogy mi tetszik és mi nem. És erre képes felkészültségtől és intelligenciától függetlenül. Ebben az esetben meghatározó volt a fiataloknak a Megbombáztuk Kaposvárt iránti szenvedélye, és ez közös állásponttá nőtte ki magát.

Judit, lojális volt a nyíregyházi színházhoz?

Huszár Judit: Én nem ezt a darabot hoztam volna el Nyíregyházáról, hanem Mohácsi János másik rendezését, a Mandátumot. Azt nagyon sokszor láttam, a Nero viszont igazán távol áll tőlem.

Melyik produkciót hagyta volna el ebből a válogatásból?

Huszár Judit: A szakma nagyon dicsérte, de a Szentivánéji álom nekem nem igazán tetszett, valószínűleg azért, mert az operától mindig is idegenkedtem.

Tarcsi Ádám: Szerintem nagyon jó munkát végzett Forgách András, illett a programba még az opera is. Tudom, hogy fájlalja a szakma, hogy a Szentivánéji álom nem kapott díjat, de mi civil zsűri vagyunk, és nem értékelhettünk az ő szempontjaik szerint. Ez volt az első opera, ami tényleg tetszett, de nem volt elég populáris, így nem díjaztuk.

Nagy István: Én a Salemi boszorkányok szünetében azt mondtam Forgách Andrásnak, hogy na, azért egyet te is hibáztál. Ezt végül is - a második rész után - visszavontam. Az ilyen ordítozó-rohangáló felfogású színházat egyáltalán nem kedvelem. Ha az amúgy sem jól beszélő színészek háttal és üvöltve futnak a színpadon, a néző nem jól viseli.

Mit gondolnak, mi lehetett Forgách András alapvető szempontja, amikor kiválogatta a verseny programját?

Nagy István: Mint kiderült, ő akkor még nem tudta, hogy civil zsűri lesz. Amit ezzel kapcsolatban nyilatkozott, az be is igazolódott aztán: olyan előadások voltak ezek, amelyeknek elképzelése és célja, hogy ne a sokszor tapasztalt, közönyös színházat adják.

Huszár Judit: Szerintem őt mindenben más fogta meg. A bohócot például egyértelműen Epres Attila miatt hozta el.

Érdekes, hogy kiemeli, hiszen ő sem kapott díjat. Beszéltek róla, hogy lehetne Epres a legjobb színész?

Huszár Judit: Ilyen típusú beszélgetés nem volt, mi pontokban írtuk le a véleményünket. Éppen ezért több meglepetés is ért, hiszen gyakran csak a matematikán múlott a végeredmény. Ráadásul csak az első helyezetteket hozzák nyilvánosságra.

Miben különbözik a véleménye a teljes zsűritől a díjazottak tekintetében?

Huszár Judit: A férfi főszereplő díját tényleg a matematika döntötte el, hiszen kevesebb első helyezése volt Bubik Istvánnak, viszont többen szavaztak rá mondjuk harmadik helyen.

Kivel versenyzett?

Huszár Judit: Darvas Ivánnal. De abból is több vitánk volt, hogy adott produkcióban ki a főszereplő. Végül kézfeltartással szavaztuk meg például azt is, hogy az Amadeus főszereplője nem Amadeus, hanem Salieri. Bennem fel sem merült, hogy a címszereplő Alföldire majd nem szavazhatok. Az Amerikai Elektrában lehetett voksolni rá - mellékszereplőként.

Általában hogyan vélekednek a társadalmi zsűri gondolatáról?

Nagy István: Így magában ez nem jó. Egy vegyes, tehát szakmai és civil zsűri érdekes lehet, felszínre hozhatná az alapvető különbségeket, és így talán közelíthetne a primitív tömeg az értékes színházhoz.

Tarcsi Ádám: Egyszer mindenképpen érdemes lenne kipróbálni, hogy legyen kettő, tehát szakmai és társadalmi zsűri is, biztosan okozna meglepetéseket a végeredmények összevetése.

Szentivánéji álom | Simarafotó

Nagyné Répási Éva: Szerintem igazán épületes ötlet volt, örülök neki. Vallom, hogy akármi hangzott is el a szakmai beszélgetéseken, és tényleg nem értünk hozzá, azért a színházak mégiscsak a közönségnek dolgoznak, játszanak. Viszont egy dolog nem tetszik és ezt általánosan értem: a hálószoba maradjon a hálószobában. Lehet, hogy maradi vagyok, de a fesztiválon is volt néhány előadás, amiben olyan szépen és árnyaltan jelenítették meg ezt, hogy éppolyan egyértelművé vált, mintha direkt módszereket alkalmaznának. Mint pedagógus mondom ezt. Rajtunk a szülők közvetlenül számon kérik, ha olyan előadásra visszük a gyerekeket, amelyben bizonyos jelenetek nem nekik valóak, holott nem tudhatjuk előre, milyen köntösbe bújtatnak egy-egy klasszikust.

Jónak találja, hogy civil zsűri van?

Huszár Judit: Aki színházi emberrel beszéltem, az nagyon örült neki, de én többször is úgy éreztem, hogy bekerültek olyanok is a zsűribe, akik igen keveset járnak színházba, és így csak az számított nekik, hogy milyen nagy nevekkel találkozhatnak, ahelyett, hogy azt látták volna, ami egy-egy darab mögött van. Engem Nyíregyházán hivatásos színházrajongónak tartanak.

Mi az, amit belső késztetés alapján többször is meg kellett otthon néznie?

Huszár Judit: Csak azt nézem meg csupán egyszer, ami valóban borzalmas. Fontos többször látnom az előadásokat, hiszen nincs két egyforma, és engem nagyon meg tud fogni, hogy éppen mi változott a tegnapihoz képest.

Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezték, hogy igen, ezért itt kellett lennem?

Huszár Judit: Nagyon sok ilyen volt. A Megbombáztuk Kaposvárt és a Platonov is végig élvezetes volt számomra. Az Amadeusban több dolog nem tetszett, egészében mégis nagyon meggyőző előadásnak tartom. A Romeo és Júlia rendezői elképzelése volt még igazán szimpatikus, tulajdonképpen filmes eszközökkel hidalták át azt, hogy két síkon zajlik a történet. Ez újszerű és így nem számít, hogy a színészek nem igazán voltak jók, hiszen a rendező tökéletesen tudta, hogy mit akar és ez egyben tartotta az előadást.

Nagyné Répási Éva: Annyira komplett volt a fesztivál, hogy abból mindenki csak építkezhet.

Nagy István: Kellemes meglepetés volt maga Forgách András is. Személyében olyan szakembert ismertem meg, aki hittel és szeretettel közelít a színházhoz, empatikusan és az előrevitel szempontjából. A másik a Sehova kapuja című előadás döbbenetes ereje, ami annak ellenére felrázott minket, hogy aznap a harmadik előadás, tehát egy fárasztó nap utáni éjszakai program volt.

Akkor miért nem értékelték?

Nagy István: Elég sok szavazatot kapott, a legjobb előadás kategóriájában harmadik lett holtversenyben, ami ahhoz képest, hogy a darab eléggé periférikus megközelítés, valamint hogy igen sokféle ember ült a zsűriben, nagyon jó eredmény.

Hogyan fogalmaznák meg a felelősséget, ami a zsűrire nehezedett? Milyen mértékűnek érezték?

Huszár Judit: Engem sokan nem vettek komolyan, már csak külső megítélésre sem, hiszen másodikos gimnazista vagyok. Már az Amerikai Elektra előtt mindenki kitöltötte a nyomtatványokat, persze gondolatban nekem is készen voltak a listáim, de éreztem, hogy nem írhatom le addig, amíg az utolsó előadás véget nem ér. Inkább kértem plusz öt percet, mert éreztem, hogy az utolsó nap programja, a Salemi boszorkányok, vagy az Elektra kibillentheti az addigi kedvenceket. És okozott is változást.

Nagyné Répási Éva: Kettős érzés ez. Én magam szerettem volna megfelelni "mezeiként" is, de fájna, ha a szakmaiak úgy tekintenének rám, mintha soha életemben nem jártam volna színházban. Ezen a téren persze nagyobb a tét és a felelősség is.

Nehéz volt a döntés?

Nagyné Répási Éva: Nehéz. Attól függetlenül, hogy az előadások után mindenki rögtön a jegyzeteibe merült, tehát a héten valóban csak a fesztivállal foglalkoztunk. Úgy érzem, egy-két ponton talán jobb lett volna másképpen választani.

Hol és hogyan?

Nagyné Répási Éva: A Krétakör Színház Liliomáért fáj egy kicsit a szívem. Ha lehetne plusz díjakat adni, Haumann Pétert, Darvas Ivánt, Pintér Bélát semmiképp nem hagynám ki.

Melyik volt a kedvenc előadása?

Nagyné Répási Éva: A borús lelkivilágomhoz mindenképp a Pillantás a hídról című dráma illett a legjobban, de az Amerikai Elektra is nagyon magával ragadott.

Segítettek a szakmai beszélgetések a döntésben?

Nagyné Répási Éva: A rálátásban inkább. Csak egy példát hadd mondjak. Ha nyitott órát tartunk, a szülő annak alapján ítél meg, hogy hányszor szólítottam fel a gyermekét. A fesztiválon a szakmai beszélgetés annyi, mintha az említett órámra az igazgató is bejönne.

Tarcsi Ádám: Gyakorlatilag nem számított, minden este, közvetlenül az előadás után összeírtam az addigi sorrendet, de persze érdekes volt végighallgatni a szakértőket. Bár új szempontokat ismerhettem meg, egyetlen alkalommal sem változtatott a döntésemen. Már csak azért sem, mert általában a szakma sem tudott egységes álláspontban kiegyezni, így ugyanazt a döntést kellett volna még egyszer meghoznom.

Miért nem adták ki a legjobb dramaturg díját?

Huszár Judit: Csak a töredékét ismertük azoknak a műveknek, amiket feldolgoztak és így nehéz lenne megítélni. Hiába mondták el a beszélgetéseken, hogy ennek jó volt a dramaturgiája, ennek meg egyáltalán nem is volt. Ha kaptam volna két hónapot rá, végigolvastam volna a versenydarabokat.

Minek fogta fel a zsűriben való részvételt? Megbízás, küldetés, vagy szórakozás inkább?

Tarcsi Ádám: A munka és a szórakozás között van félúton. Nagyon tetszett, hogy én választhattam ki a legjobbak közül az elsőket.

Huszár Judit: Végül is egy hétig csak azzal foglalkoztam, amit nagyon szeretek, semmi másra nem kellett gondolnom, kizárólag a darabokra. Abszolút kikapcsolódás, a legjobb fajta.

Koren Zsolt