Ki a felnõtt? A kérdést néha fel kell tenni nem jogi értelemben is. Bizonyos mûfajokat (ilyen például a mese, az animációs film vagy a bábjáték) arra predesztinált a huszadik századi közgondolkodás, hogy elsõsorban vagy kizárólag gyermekeknek szóló mûvészi tevékenységként tartsuk számon. Ilyenkor külön fel kell tüntetni, ha e mûfajok valamelyik alkotása éppen nem a gyermekek számára készült. Nehéz megküzdeni persze a beidegzõdésekkel, a figyelmeztetés néha hiábavaló: a figyelmetlen szülõ akkor is leülteti gyermekét a képernyõ elé, vagy elviszi a bábszínházba, ha ott cseppet sem neki való dolgok láthatók.
A kérdés megválaszolása még nehezebb, ha az alkotás felől közelítünk hozzá. Az még csak-csak tisztázható, mikortól nagykorú valaki. Hozzáértők régen meg tudják különböztetni a gyermek-korosztályokat aszerint is, hogy mit mikortól képesek befogadni. A művek mégis öntörvényű alkotások; sokszor nem tartják be a szigorú határokat. Hány jelentős író tesz úgy, mintha gyerekekhez szólna, mintha mesélne, pedig gondolatai komoly élettapasztalatok után jutnak csak el az olvasókhoz! De még a gyerekeknek szánt művek egy része is többrétegű (az igazán jelentős alkotások mind ilyenek), a történet, a meseszövés már a nyiladozó értelem korszakában könnyedén megérthető és élvezhető, de mögötte-alatta ott munkálkodnak a mélyebb, igazi értékek. Ezért térünk vissza életünk során többször is a gyermekkor kedvenc olvasmányaihoz, filmjeihez, sőt, ha tehetjük, még színházi-bábszínházi előadásaihoz is.
Mégsem indokolatlan tehát megkérdezni, mitől felnőtt egy felnőtt-bábfesztivál. Melyek azok az alkotások, amelyek itt szerepelhetnek és - főleg - azok, amelyek nem szerepelhetnek? Mert ez semmiképpen nem minőségi kategória, kizárólag a megcélzott korosztály lehet irányadó a válogatásnál.
A Bóbita. A XII. Pécsi Nemzetközi Felnőtt-bábfesztivál szervezője és házigazdája, a Bóbita Bábszínház negyven éves. Tehát nagykorú. Vagyis felnőtt. 1961-ben alakult, és két évtizeden át amatőr együttesként működött, majd 1981-től mint az ország második hivatásos bábszínháza folytatta tevékenységét. Státusa ma is egyedi, de immár korántsem abban, hogy az egyetlen hivatásos bábszínház a fővároson kívül, hiszen példáját számos együttes követte az elmúlt két évtizedben. Csupán abban, hogy mindmáig megmaradt a Pécsi Nemzeti Színház kötelékében, mint annak egyik tagozata.
Nem ünnepeltette magát a házigazda. Ez a fesztivál nem a Bóbitáról szólt. Annyit engedett meg csupán magának a születésnap alkalmából, hogy a közreműködők összeválogatásánál nagyobb teret biztosított azoknak, akik valamilyen módon kötődnek Pécshez. És tett egy szép gesztust az elődök felé: a találkozó záróakkordjaként - Kós Lajos rendezésében és tervezésében - eljátszották az 1976-ban bemutatott és most felújított Kalevala-részletet.
A fesztivál hivatalos programjában a vendéglátók egy mulatságos rémtörténettel vettek részt. A Rabló-pandúr című játék egy "kocsmaszínház"-sorozat második darabja, és három híres betyártörténetet idéz fel a múlt századból, mai ízekkel és mai humorérzékkel. (Író: Szász Ilona, rendező: Sramó Gábor.)
Mérleg. Néhány nappal a Pécsi Országos Színházi Találkozó befejezése után vette kezdetét a Nemzetközi Báb- és Utcaszínházi Fesztivál. Pécs - ha még a zenei rendezvényeket is hozzávesszük - alighanem első helyen áll jelenleg az ország fesztiválvárosainak sorában. A bábfesztivál természetesen őshonosnak számít a rendezvények között. A hozzá kapcsolódó hat kiállítás némelyike összekötő kapocsnak is tekinthető, hiszen négy ezek közül már a Színházi Találkozón is látható volt.
A programban meghirdetett huszonkét előadás helyett tizenkilenc került bemutatásra. Ez önmagában még aligha nevezhető negatív ténynek, az már inkább, hogy néhányan a beígért újdonság helyett régebbi produkcióval szerepeltek, olyannal, amelyet többen többször láthattunk már hazai találkozókon. Ám mind a távolmaradás, mind a rögtönzött műsorváltozás inkorrektséget takar: másokat foszt meg a bemutatkozás lehetőségétől. Az elmaradt újdonságokért nem kárpótol az egyébként jól sikerült és többszörösen kipróbált előadások újbóli megtekintése.
A pécsi találkozó - régi hagyományaihoz híven - felnőtteknek készült bábszínházi előadások seregszemléje. Ezt hol sikerül szigorúan venni, hol nem. Az idén úgy látszott, következetes a válogatás, kevesebb teret enged az "átmeneti" produktumoknak. Az újabb kori hagyomány, vagyis az utcaszínház kevésbé volt meghatározó (és a kevés egy része is elmaradt), mint korábban. Túl sok tehát a béklyó, nehéz minden célkitűzésnek eleget tenni, hiszen kevés a felnőtteknek szánt előadás a hazai bábszínházaknál, még kevesebb talán az utcaszínház műfaji követelményeit valóban szem előtt tartó vállalkozás. És ha mindezeknek eleget tesz is a kiválasztott produkció, ezután következhetnek a minőségi szempontok. Mármint ha van miből választani. Ha nincs, jó esetben marad mindazon vállalkozások részvétele, amelyek egyik vagy másik (netán mindkét) kívánalomnak eleget tesznek.
A XII. Pécsi Bábfesztivál abban különbözik a korábbiaktól, hogy ilyen tágra sohasem nyílt még a minőség ollója. Ez több szempontból örvendetes. Elsősorban azért, mert azt jelenti, hogy valóban kiváló előadásokat is láthattunk (és tegyük hozzá: nemcsak külföldiektől). Továbbá azért, mert erőteljes, értékes középmezőnyt sejteni mögötte. Meg színes, változatos kínálatot. De szomorú is, mert az olló másik hegye valahova a mélybe mutat. Ne tagadjuk: keserű perceket, órákat éltünk át. Szemlesütve jártunk, néha összenéztünk: meddig terjed még a dilettantizmus, az önkontroll teljes hiánya? Hol van az a pont, ahonnan már nem lehet szó nélkül tűrni a helyzet kilátástalanságát? ("Mert növeli, ki elfödi a bajt.") És tapsolunk. Mindig tapsolunk, mert kollégák vannak a színpadon. Mikor kezdődik már meg a néma tiltakozás, mikor vonul ki a nézőtérről a szakma, mert olyan előadást lát, amelynek semmi keresnivalója egy nemzetközi fesztiválon? Itt mindig mindennek sikere van. A jónak nagyobb, a nagyon jónak még nagyobb, de nem fütyül senki, nem kiabál közbe senki, hogy hagyják abba. És a süket fül gazdája azt hiheti, majdnem ugyanolyan értékű a produktuma, mint a másiké. (Nem ártana a díjak, oklevelek közé egy citrom-díjat rendszeresíteni. Legfeljebb nem kerül minden évben kiadásra.)
A valódi irodalmi értékek jelenléte is jellemezte a fesztivált. Ám - mint régóta tudjuk - nem minden értékes műből születik értékes előadás. Ha így lenne, elegendő volna remekműveket elővenni és felmondani. De az irodalmi remekmű veszélyes. Ha túlságosan tiszteljük a szerzőt, ha könnyes szemmel közelítünk hozzá, holt színházat csinálunk belőle. Ha nem tiszteljük, ha elébe tolakszunk, könnyen magunk válunk nevetségessé. Ezen a fesztiválon (is) túl sokat beszéltek színpadon. Vagy a nemes irodalmi anyag ölte meg a bábot (ha volt egyáltalán), vagy a tetszetősnek vélt színpadi ötlet takarta el az eredeti művet.
Az igazán felhőtlenül örömteli perceket többnyire azok az előadások okozták, amelyeknek vagy természetes tartozéka a kimondott szó (mint a már említett Rabló-pandúr mellett annak debreceni édestestvére, a Tökmag Tom és Hórihorgas Tom, amelyben tehetséges színészek-zenészek kacsintanak össze velünk egy csalafinta tanmese ürügyén, ugyancsak Sramó Gábor rendezésében), vagy amelyek szavak nélkül képesek költészetté formálni a játékot (mint Lénárt András szívet melengető Mikropódiuma, vagy a pécsi illetőségű Titiri Színház pompás gegsorozata két manóval, két manóról).
Shakespeare. Az idei fesztivál legkedveltebb szerzője. Az első napon két műve szerepelt a programban, a másodikon és a harmadikon a Hamlet nyomán készült két előadást láthattuk.
Shakespeare-nek korábban is megkülönböztetett helye volt az európai bábszínházak műsorán, műveiből néhány jelentős előadás született az elmúlt évtizedekben. Valamennyi közös jellemzője volt az irónia, a drámai matéria elemelése a blődli vagy a nonszensz irányába, függetlenül attól, hogy eredetileg tragédia-e vagy vígjáték a bábszínpadra szánt dráma. Ez történt most is, a Hradec Králové-i DRAK Színház Romeo és Júlia-parafrázisával.
Még mindig meglepődünk, amikor nevetésre ingerelnek olyan drámai pillanatok, amelyektől évszázadokon át meghatódtunk. Ez a cseh-japán együttműködéssel készült előadás arra szólít fel, hogy felejtsük el korábbi beidegződéseinket (Brecht úgy mondta: ne bámuljunk olyan romantikusan), ne andalodjunk el, hiszen nem XIX. századi szomorújátékot nézünk XIX. századi érzelmektől fűtötten, hanem valamikor a XXI. század legelején éldegélünk, vegetálunk, amikorra már minden magasztos dolog megkérdőjeleződött; egyszerre szenvedünk és röhögünk, gyilkoljuk egymást és szeretkezünk. Ez az ironikus szemlélet ma már a nagyszínházak környékén is mindennapos dolog, de az első lépéseket bábosok tették meg több mint egy évszázada a vásárok sörszagú forgatagában.
A műsorfüzet pontosan eligazít: "színházi előadás egy Shakespeare-tragédia ihletésében". A cím is sokat sejtető: Pokolba a két családdal! A mondat eredetileg a tragédia harmadik felvonásában hangzik el, a haldokló Mercutio utolsó előtti mondata (csupán a teljes hitelesség kedvéért: "A plague o’both your houses!"). Itt csak az előadás végén halljuk, a japán és cseh animátorok-ellenfelek kiabálják egymásnak egyre elkeseredettebben, ki-ki a maga anyanyelvén, majd eggyé olvadva, önmagukat is átkozva, immár korunk gyűlöletének hangján. Aztán ránk merednek, némi rémülettel és csodálkozással. Mielőtt mi is belekeverednénk a viszályba, véget ér az előadás.
Ami előtte van, az két kiszolgáltatott, manipulált ember példaértékű históriája. A két kiszolgáltatott ember Romeo és Júlia. Ők bábok. A többieknek nincs nevük. Csak feladatuk. Ha úgy tetszik, munkakörük. Arcuk sincs. Álarcot viselnek. Hol egy Jóbarátét, hol egy Páterét, egy Dajkáét, egy Anyáét. A DRAK előadása akkor kezdődik, amikor az előadást ihlető tragédiában Mercutio és kompániája elindul Capuleték báljára. Álarcot öltenek. ("A visard for a visard!" Mészöly remek szójátékával: "Egy jó pofát a jópofának!") Ebben az előadásban maszkot öltenek a maszkra. Mert eddig is maszkot viseltek. Maszk nélkül nem létezünk. De a maszkunkat is el kell rejtenünk - egy másik maszk alá. A Pokolba a két családdal című előadás a rejtőzködésről szól. Elrejtőzünk egy távol-keleti szertartás konvenciói mögé. Josef Krofta, a rendező nem a létező japán tradíciókat - a kabukit, a nót vagy ami még kézenfekvőbb lenne: a bunrakut - keveri európai szertartásokkal. Teremt egy közös nyelvet, amely mintha a japán és az európai színház formanyelveit követné.
A maszkkal való azonosulás ismerős a japán irodalomban és hiedelemvilágban. A maszk - ha sokáig hordják - hozzánő az archoz. Ha letépik, az alatta lévő véres hús már nem azonos az emberrel. Az ember elvesztette a személyiségét. Ez tragikus dolog. De az előadás nagyon mulatságos. Rengeteget nevetünk. Hol a bábokon nevetünk, hol a játékosok mókáin. Nagyon vicces, amikor például Romeót szétszedik darabokra, majd újból összerakják. Romeo-bábu ebbe belepusztul, aztán mégis új életre kel. Ez már egy másik Romeo, nem egy gyerekszerelem szomorú hőse. Férfivá érett. Nagyra nőtt. De ez a növekedés is nagyon mulatságos: gólyalábon ugrál, bukdácsol, hogy elérje Júliáját a nem létező erkélyen. De Júlia elérhetetlen, mert most éppen árnyék csupán, hiszen a bábszínházban minden lehetséges. Egyet kivéve: itt nem lehet megúszni a dolgokat, ahogy az életben. Itt mindennek ára van. Még a halálnak is. Az sem csak úgy jön, hogy fogjuk magunkat és meghalunk. A halál is látszat, tettetés, álarc. Egy tökrészeg Páter valami kotyvalékot készít Júliának, amitől az halottnak fog látszani. De hiszen a színházban az igazi halott is csak tetszhalott. Hol a határ az igazi és a játék-halál között? Alakot válthatunk, lehetünk emberek, árnyak, bábok. És az egész nagyon mulatságos. De ne feledjük, hogy amin mulatunk, az csak a látszat. Az álarc. Ami mögötte van, az talán egy bonyolult számítógépes rendszer, amelyben újabb és újabb ablakok nyílnak. Krofta színháza ilyen ablakokat kínál a számunkra. De az ő igazi előadása csak azután kezdődik, hogy végignéztük az elsőt, és elindulunk hazafelé.
Két Hamlet. A plovdivi Állami Bábszínház előadása hű az Erzsébet-kori színház hagyományaihoz. Ha a szerző feltámadna (aminek nem is olyan kicsi a valószínűsége, világéletében jó viszonyban volt a túlvilággal), és betévedne a bolgár bábszínház előadására, alighanem elégedetten távozna. Megnyugodva venné tudomásul, hogy a színházban még mindig (vagy már megint?) kizárólag férfi aktorok alakítják az általa megálmodott szerepeket. Annak is örülne, hogy a négyszáz évvel későbbi teátristák szakítottak azzal az ósdi felfogással, miszerint "komoly" darabokat csak nagyon szomorúan és unalmasan szabad játszani. Az is tetszene a pécsi bábfesztivál legtöbbet foglalkoztatott szerzőjének, hogy mindössze négy játszó személy idézi fel a bonyolult történet számos alakját. A négy tehetséges dramatis persona ráadásul bábok segítségével mókázza-száguldja végig a szerencsésen leegyszerűsített, egyébiránt meglehetősen bonyolult históriát. A főhőst, valamint annak hálátlan kedvesét marionettek testesítik meg. Ebből kifolyólag utóbbi testvérbátyja is hasonló módon jut szerephez. A többiek érdekes módon híjával vannak bizonyos testrészeknek. Polonius például egy fej csupán, ide-oda gurul, néha alkalmi testekbe költözik. Első megjelenésekor egy amforára telepedik, amitől egészen emberi formája lesz. A trónbitorló és galádul elnyert hitvese úgy hozzá vannak nőve a trónjukhoz, hogy fel sem tudnak állni belőle. A végén aztán alaposan elveszítik a fejüket.
Különben mindenki alaposan megjárja, aki fellép ebben a darabban, kivéve az erős karú norvég királyfit, aki alig tud megszólalni a meghatottságtól. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többiek sem olyan szószátyárok, mint a régebbről ismert változatban. Néha belefognak egy-egy monológba, de a nagy rohanásban nem tudják folytatni. Különben is réges-rég kizökkent az idő. Ez a XXI. századi pamflethős nem vállalkozik rá, hogy helyretolja azt. Inkább ő is együtt rohan az eseményekkel. Még legnépszerűbb monológjába is csak az Anglia felé tartó hajón képes belefogni, de nem sokra jut vele. To be or... - ennyire telik tőle (a legfontosabb gondolatok szerzőnk anyanyelvén szólalnak meg, de amikor elragadja a hév a játszókat, bolgárul folytatják). A nem lenni lehetősége meg sem fogalmazódik. Ezek a mai Hamletek különben sem félnek már annyira a nemléttől, mint elődeik. Az utóbbi évszázadban annyit néztek szembe a halállal, hogy túllépnek rajta.
Talán az egész ironikus közeledés a "szent" művekhez abból fakad, hogy nemzedékeink több pusztítást láttak az elmúlt ötven-hatvan esztendőben, mint Shakespeare összes hősei együttvéve. Az ő hullahegyei szelíd dombocskák a haláltáborok meg a gulágok áldozatainak tízezreihez képest. Zsarnokai halk szavú álmodozók korunk tömeggyilkosai mellett. Miért ne nevessünk hát a trónbitorlón, aki térben-időben sokkal távolabb van tőlünk, mint saját, külön bejáratú diktátoraink. Jogunk van az iróniához, jogunk van "tragico-comico-historico-pásztori" mókának látni a helsingöri eseményeket.
A másik Hamlet, a stuttgarti Figurentheater Wilde+Vogel előadása a címszereplő és Polonius párbeszédével kezdődik ("Hogy van az én fölséges uram, Hamlet?"). Amikor odáig érnek, hogy "Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?" - "A sírba?", az előadást író-tervező és valamennyi szerepét játszó Michael Vogel beleveti magát a színpad közepén tátongó sírgödörbe. Nem azért, hogy felfedezze "a nem ismert tartomány"-t, hanem hogy felkutassa a régmúlt idők emlékeit, előhívja a halott áldozatokat és gyilkosokat. Kezdetét veszi egy fordított haláltánc.
Először egy koponya kerül elő a sírból. De nem szegény Yorické, hanem a meggyilkolt királyé. Melyiké is? Hamleté? Claudiusé? Ki tudja? Annyi királyt gyilkoltak meg akkoriban. A szó néha itt is fennakad, mint a bolgárok bohózatában. Néha meg értelmüket vesztik a mondatok. A színész előveszi Hamlet jegyzeteit, egy gyűrött sajtcédulát, amelyen a Szellem szavait próbálta rögzíteni. De nem tudja elolvasni. Félszavakat, mondattöredékeket motyog. Olyan távol vannak már az értelmes szavak, hogy meg sem értjük őket.
A többi emlékkel sem könnyebb a helyzet. Jönnek a halottak az egyre jobban feltáruló gödörből. Ők már túl vannak mindenen. Csak az ember akar mindenáron a szemükbe nézni. Egyszer egy aranyozott blondelkeretben eljátszanak egy másik királygyilkosságot, egy bizonyos Gonzago megöletését. A színjáték nem valóságosabb, mint a többi halál. És nem kevésbé hiteles, mint minden színpadi valóság.
Ezen az előadáson nem lehet nevetni. Súlyos, nyomasztó teherként nehezedik ránk. Nagyon bonyolult kérdéseket tesz fel morálról, lehetséges döntésekről, rossz választásainkról, helyünkről a züllött világban. De Hamlet kérdéseire még mindig nincsen válasz. Michael Vogel nagyon jó színész. Egyenlő partnere különféle méretű bábjainak. Charlotte Wilde könyörtelen zenész. Amikor egy kicsit megpróbálnánk kibújni a felelősség alól, zenéje mindig belénk hasít, mint egy nagyon éles kés. Frank Soehnle pedig észrevétlenül pontos rendező. Legfőbb érdeme, hogy mi is ott töprengünk a színésszel együtt a súlyos kérdéseken.
Kegyelem nincs. Megváltás nincs. Feloldozást nem kapunk. Egyelőre.
Minden jó, ha vége jó. Ez a Shakespeare-színmű nem szerepelt a XII. Pécsi Nemzetközi Felnőtt-bábfesztiválon. Pedig szerepelhetett volna. Ennek a fesztiválnak nemcsak a vége volt jó, hanem az eleje is. Az első napon Kovács Géza eljátszotta az Akárki a Purgateátriumban című egyszemélyes játékát. Különös, keserű vásári moralitás életről és halálról. Ugyanolyan alapvető kérdéseket érint, mint a Shakespeare ihlette három előadás. A bábjátékos a hozzánőtt bábbal játszik. Ők már nem is csupán egyenrangúak, mint Michael Vogel és a maga teremtette figurák. Nem tudnak, nem is akarnak elszakadni egymástól. Az sem biztos, hogy ők ketten két külön személy. Everyman-Jedermann története most egy óriásbáb belsejében játszódik. Itt látjuk - egy hallatlan pontossággal és lenyűgöző virtuozitással előadott fergeteges vásári bábjáték álöltözetében - a hős küzdelmét a különféle alakokban megjelenő nagy ellenféllel. A tematikai felvezetés ideális: az egész fesztivál - legalábbis annak jobbik fele - a halál legyőzéséről szólt. Kovács Géza a legjobb prológus volt ehhez. (Író-rendező: Kovács Ildikó, tervező-zeneszerző: Majoros Gyula; a Maskarás Báb-komédiás Céh előadása.)
Az igazi meglepetés az utolsó nap délelőttjén ért bennünket. A kecskeméti Ciróka Bábszínház előadása nem csak rosszkedvünk telét változtatta tündöklő nyárrá, eloszlatva a hazai bábjátszás állapotáról olyan hebehurgyán, néhány sikerületlen produktum láttán megfogalmazott komor gondolatainkat, de új értékrendet is állított fel. Átrendezte a kissé kényszeredetten kialakult képzeletbeli helyezéseket. Ahogy egyik-másik előadás az Állatorvosi Egyetem lovához hasonlóan magán viselte honi bábjátszásunk szinte valamennyi betegségét a rossz anyagválasztástól az erőtlen és modoros, túlbeszélt szövegkönyvön át a teljes aránytévesztésig, úgy lehet felfedezni mindennek ellenkezőjét az Árnyak színháza előadásán. Eszményi anyagválasztás: Michael Ende meséje egy Ophelia nevű lányról szól, aki színésznő szeretett volna lenni. Ám gyengécske hangot adott neki a sors, csak suttogni tudott. Színházi súgó lett hát belőle. Szerény életútja azonban nem ezért érdemel figyelmet, hanem mert szenvedélyévé vált az árnyak gyűjtése. Valóságos kis vándortársulat kerekedik a gyűjteményéből, amely a kecskeméti előadásban egy varázslatos élő képeskönyv lapjain kel életre. Egyszerűség és poézis olvad eggyé ebben a megható-mosolyogtató történetben, amelyet Rumi László állított színpadra sok gyengédséggel és szeretettel. A parányi marionettek és árnyalakok (tervezők: Mátravölgyi Ákos és Grosschmid Erik) úgy élnek a varázsdobozban, hogy éltetőik (Badacsonyi Angéla, Majoros Ágnes) észrevétlenül teremtik meg a színház és a költészet hegyi patak tisztaságú csodáját.
Az árnyalakok között megjelenik Hamlet dán királyfi is. Ahogy illik, koponyával a kezében. Harmadik szereplése alkalmával már egészen otthonosan mozog a XII. Pécsi Nemzetközi Felnőtt-bábfesztiválon.
Balogh Géza
