Pécs, 2001. június 7-9.
Ugye triviális? Attól, hogy az ember vízben labdázik, még nem lesz vízilabdás! Aki meg egyetemen "színjátszik", nem automatikusan egyetemi színpados! Ez utóbbi fogalom mára színháztörténeti (ha tetszik: mûvelõdéstörténeti) terminus technicusként, mûszóként ment át a köztudatba. Történeti aspektusa is van: a hetvenes évek ifjúsági és szubkultúrájának egyik kulcskategóriája. Aki ma a commedia dell’arte eszközeivel dolgozik, nyilván komédiás, mégsem gondolja magáról (dehogynem!), mégsem mondják róla (a kritikusok is emberek, a nézõk is tévedhetnek!), hogy õ a commedia dell’arte mai megtestesítõje, sõt még azt sem, hogy õ lenne az egyetlen méltó örökös. A hétköznapok fogalmi tisztázatlanságának zavarosában viszont nyugodtan mondjuk, hogy egyetemi színpadok találkozóján jártunk, ha a debreceni, idén harmadik megállójához érkezett, évente megrendezett fesztiválról szólunk. Az odafigyelõ viszont köteles meghúzni a határvonalat. Különbséget kell tennie: a hõskor eszményeit és elõadásait nem szabad összekeverni a jelenlegi, egyetemista - felsõoktatási - közegben történõ különbözõ színjátékszerû eseményekkel.
Az egyetemeken - legyünk nagyképűek és mondjuk így: a magyarországi campusokon - napjainkban széles spektrumú tevékenység figyelhető meg, mely magában foglalja a jövő pedagógusainak drámapedagógiai tantárgyait (és ezeknek esetlegesen tárgyiasult, testet öltött, az eredeti funkcióból kiszakadó, színpadra került produkcióit), a színházelméleti tanulmányokat folytatók kísérleteit és gyakorlati próbálkozásait, a fiatalok (életkorukból adódó) önkiteljesítő-önmegismerő játékait: a pszichodrámai-terapikus folyamatok természetes élményeit, az önálló amatőrszínpadi produkció készítésének kalandját. Valamint ide sorolandók azok a profi és félprofi, színházformanyelvi kísérletek is, amelyeknek csupán helyszíne ez a hagyományosan egyetemi színpadnak titulált játszóhely.
A bonyolult élethelyzet és a burjánzó sokféleség nem könnyíti meg rendszerező feladatunkat. A köznapi nyelvhasználat ráadásul ide sorolja az egyetemista korosztály színházi praxisnak alig nevezhető, intellektuálisan szerveződő úgynevezett alternatív produkcióit, a képzőművészeti performance-tól a közösségszervező vidám ökörködésig mindent! Széles a spektrum, értelemszerűen különböző minőségek keverednek, ám bármifajta minősítés akkor, és csak akkor lép érvénybe, ha a "tárgyiasult végeredmény", a színpadra kerülő "produkció" esztétikai megméretés tárgya lesz. A szóhasználat tehát, ha jobban megvizsgáljuk, alapvetően szociológiai aspektusból ered: a befogadás minden esetben egyetemi környezetben - és az ide kapcsolódó korosztály körében - megy végbe.
Bocsáttassék meg ennyi alapvetés! Szükséges is, hogy ne essünk abba az általános hibába, amely oly gyakori a döntéshozók körében, s ne tartsuk az egyetemen működő színházat sommásan az "intézményi reprezentáció" részének, és ne minősítsük egyéni ízlésünk alapján egyik vagy másik csoportot bujtatott profik vagy dilettáns önkielégítők gyülekezetének. Ezzel azokra a botrányos döntésekre kívánok emlékeztetni, amelyekre a mostani fesztivál beszélgetésein, értékelési szeánszain, tehát debreceni mindennapjaink során újra meg újra vissza kellett térnünk, nevezetesen az intézmények vezetésének és a hallgatói önkormányzatoknak csúfos beavatkozásaira... Szerencsére a színjátszás helyzete nem tűnik mindenütt oly reménytelennek, mint a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A most záruló tanév során döntések sorozata háborította fel az érintetteket, amelyek egy - számos csapatból összeállt - egyesületet, és több más diákkezdeményezést hoztak lehetetlen helyzetbe. A kézi vezérlés jól bevált módszerével döntött az egyetem vezetése arról, ki dolgozhat színházként, ki érdemes arra, hogy viselhesse az intézmény nevét. A folyamat persze abban kulminált, hogy "ki veheti fel" a máshonnan érkezett támogatást, a pályázatokon nyert pénzeket. Kisstílű elszámolási nehezítések, teremlezárások, és egy újjászülető portásuralom vetett véget a Ludovika épületében beindult őszi-téli pezsgésnek! Ez a kép azért is kiábrándító, mert az "eltés hagyomány" elvetését sugallja: hiába volt az egyetemi színpados időkben a színjátszás sokak számára fontos tevékenységforma, a felnőtt lét, a politizálás, más megfogalmazásban az ellenzéki-alternatív-értelmiségi létezés lehetséges módozatainak kipróbálása! Hiába volt a hatvanas-hetvenes évek ifjúsági szubkultúrájában a színpad az a gyakorlóterep, aminek egyesek szerint természetes hozadéka lett a rendszerváltás igénye! Erre ma állítólag nincs szükség!
Szerencsére országos szinten nem ilyen elkedvetlenítő a helyzet. Bár a vízben való labdázgatás regisztrálása nem is nagyon dobja fel egyikünket sem. Mégis jobb a kivételekre, a sikerekre összpontosítani. Néhány egyetemen és főiskolán a színháznak helye van, sőt több intézményben már igazi partneri viszonyról is beszélhetünk! Budapesten is, vidéken is felmutatható olyan modell, amely az együttműködés más-más módjának demonstrálására alkalmas. A debreceni fesztiválon látott előadások sokfélesége megfelel annak a sokszínű palettának, amely világszerte jellemzi az egyetem környéki színjátszást, s amelynek nemzetközi szerve, az Egyetemen Működő Színházak Világszervezetének kongresszusa idén áprilisban Lengyelországban ülésezett. Az ő álláspontjukat magunkévá téve - némi cinizmussal - azt mondhatnánk: egyetemi színház ma az, aki-ami annak tartja magát!
*
Pinczés István, a debreceni Csokonai Színház rendezője nyitotta meg május 1-jén, déli egy (!) órakor a találkozó programját. Az intézmény új vezetése, Csutka István újonnan kinevezett direktor jóvoltából rendelkezésre bocsátotta erre a napra a Horváth Árpád Stúdiószínház jól felszerelt, légkondicionálással is ellátott termét. Dosztojevszkij Ördögök című hatalmas regényének céltudatos és frappáns, a kiválasztott elemeket öntörvényű drámai és színházi formába tömörítő verziója országszerte siker, immár egy éve. Itt (és most először) a BME színeiben léptek fel, Regős Jánosnak, a Szkéné Színház igazgatójának ígéretével a zsebükben, aki a tavalyi csurgói díjnyertes, akkor még középiskolai színekben indult, azóta Kazincbarcika nemzetközi mezőnyében és az április végén zárult budapesti Alternatív Szemlén is helytállt csapatnak szeptembertől megmutatkozási lehetőséget kínált a Műszaki Egyetem színházában. A csoport neve: Minden jó, ha vége. Vezető: Zuti Krisztián.
*
Az itt következő bekezdés tulajdonképpen hiányjel! A Színművészeti Egyetem - a régen is mindig kiváltságaival büszkélkedő, monopolhelyzetben lévő, a felsőfokú színészképzést hazánkban egyedül végző, egyetemi rangra emelt egykori "főiskola" - az utolsó pillanatban - lemondta végzős színészhallgatóinak szereplését. Tavaly, Pécsett, hasonló ünnepi találkozáson kísértetiesen ugyanez volt a helyzet, ami azért elszomorító, mert a huszonöt évnyi kihagyás után újrainduló fesztivál szervezőinek első dolga volt az "új" egyetem "integrálása". Az első alkalommal, két évvel ezelőtt szép sikert aratott Békés András (akkori) végzős bábszínész osztályának produkciója, s ez lett az első pécsi találkozó egyik emlékezetes előadása. Azóta, úgy látszik, megváltozott a helyzet a Vas utcában. Sajnos van egy egyetem, ahol nem fontos a részvétel ilyesfajta összejövetelen. Tavaly nem tudták megoldani az egyeztetést. Idén - hogy, hogy nem - a "műszak" szakszervezeti jogait sértette, hogy május elsején is dolgozzék. Ez volt ugyanis a lemondás indoka! Szomorú hiány az elmaradt előadás!
*
A JESZ, a pécsi Janus Egyetemi Színpad Darvasi László Bolond Helga című darabját adta elő, az iménti helyszínen, immár légkondicionálás nélkül. Felforrósodott a levegő: nemcsak az artisztikus díszlet, a pontos, kifejező jelmezek, a több éves rendezői gyakorlottságból eredő megalapozott színészvezetés miatt. Igazi színházi előadás jött létre. Mikuli Jánosnak - ő a kortárs magyar drámák egyetemi bemutatásának jól ismert specialistája - komoly aduk vannak a kezében. Az igazi különlegességet nála az jelenti, hogy érett, profi színészek is szerepelnek produkciójában. S nem is akármilyenek! Sólyom Kati például, akiről tudni lehet, hogy az Egyetemi Színpad imént emlegetett legendás időszakának, a hatvanas évek végének nemzetközileg is, fesztiváldíjakkal is elismert nagy egyénisége volt. De egy érdekes karakterszerepben, tolókocsiban ülve láthatjuk Juhász Lászlót is, aki viszont Pécs városának (és az ottani Egyetemi Színpad életének) volt meghatározó figurája abban az időben mint színész, rendező, népművelő-színházvezető. Nagy a fickándozás a színpadon: jobbnál jobb férfi epizodisták srófolják mind magasabbra a mércét. Vidéki Péter, Domonyai András, Inhóf László és Köles Ferenc egyéniben is villognak, de igazi csapatjátékosok. Tóth András Ernő elbír egy (két-három) főszerepet. Gelencsér Tünde "új hús" a csoportban és a címszerepben. Abszolút főszerep jutott neki, s kőszínházi kolléganői is megirigyelhetnék alakítását.
Labda is van, hőfok is, színvonal is! Játék ez a javából, ugyanakkor elegánsan és profi módon működik minden. Megérdemelt a siker, sok a taps. A néző is lubickolhat!
*
A helyi csapat, a Kalipszis már otthonában játszott másnap, a Lovarda irdatlan nagy teréből kivágott dobogóemelvényen. Tóth Csaba rendezésében tőlük a Tíz kicsi néger című antikrimit láttuk.
Agatha Christie mellett társszerzőként szerepelt a színlapon Heidegger és a rendező maga. A krimi, az alaptörténet itt is elrajzolt, de kicsit másképpen, mint a pécsiek Darvasi-darabjában. Arra, hogy "ki a gyilkos?" sem itt, sem ott nincs válasz. Persze - a néző már csak ilyen módon reagál - a lelőtt poén, a megfejtetlen és megfejthetetlenné alakított rejtély az Agatha Christie-mese esetében két óra alatt némiképp lelankasztja érdeklődésünket, miközben a szöveg szintjén meg sem jelenő heideggeri gondolat, illetve a rendezői beavatkozás révén létrejött furcsa szituáció egyre érdekesebb lesz mindenki számára. A meglepő "fordulat" az, hogy a halottak szelleme, zombifiguraként végig ott marad a térben, s éppen az ő furcsa akcióik hatására egyre intenzívebben kerülünk szembe az élet nagy kérdéseivel. Az egyetemisták maguk "a" nagy kérdést, a Halált emlegetik. Tehát a krimi műfaj szokvány konfliktusrendszere átadja a helyét a metafizikai síknak, ahol mi nézők is saját sorsunkkal szembesülhetünk. Nem tudjuk, hogy és mikor vált át a folyamat, csupán az a biztos, hogy a bűnügyi történet realizmusának résein szüremkednek be a furcsa-vad hangulatok. A játék vége is meglepetéssel szolgál: minden zombi behozza és elénk fekteti saját bábuját, egykori énjét. A Tadeusz Kantorra utaló kép furcsa és lírai függelékkel gazdagítja az előadást. Ezzel ugyanis nincs vége: a távozó szereplők - elhalálozásuk sorrendjében - sorban odamennek színésztársaikhoz, és egy-egy személyre szabott pofonnal búcsúznak el tőlük. Tulajdonképpen ez az egyébként logikailag dekódolhatatlan jel ugyanúgy működik, mint a régi jó katarzis. Kiemel a játék addigi valóságából, és a színész civil lényének bekapcsolásával mintegy felkiáltójelet tesz az előadás végére. Provokáció? Kihívás? Mindegy. Elkezdi a néző előadás utáni civil lényének kiépítését. Amit itt látunk, nem kellemes, vízben való tapicskázás. Trükkös játék, melynek igazi élvezetét nehezíti, hogy - bár szépen fejlődő, ám - még tanulmányaik elején tartó színészek játsszák.
*
A helyszín ugyanez a terem volt már délután is, ám akkor másfajta produkciót láttunk. A Falsche Welt etűdsor. A Négy puttó nevű együttes álarcos-marionettes-óriás bábos előadást hozott Budapestről. Ebben Bach zenéjére elevenedik meg az ember formális (interpretációjukban: fals!!!) világa. A Csetneki Gábor alternatív mozgásszínházában felnőtt négy fiatal ezzel a darabbal lépett új, önálló útra. A két, bölcsészkaron tanuló diák miatt az ELTE többé-kevésbé vállalja őket, azt mesélik, hogy... néha próbálhatnak az egyetemen. (Mint látni-hallani fogjuk, ez nem minden csoportnak adatik meg.) Csak abban reménykedhetünk, hogy ha majd sikeresek lesznek (s már most sem sok választja el őket a professzionális szaktudástól), talán még azt is elérik egyszer, hogy az intézmény nevét viselhessék akkor, ... amikor erre már semmi szükségük nem lesz!
A végig szerethető (és esetlen-bumfordi) figurák virtuóz életre keltésével az előadás az igazi arc, az igazi én megmutatásának igényéről - és kalandjáról - mesél. Sípos Orsolya a rendező-bábkészítő-főszereplő a szárnyas-műfütyis angyalkafigurától jut el civil énjének vállalásáig. A többiek - a lírai szende, a hősszerelmes vagy egy harcias Don Quijote-mutáns színházi figurájából kiindulva - az autentikus létezés megtapasztalásának a közönség számára kicsit hosszadalmasnak tűnő útját járják végig.
*
A harmadik nap három produkciója közül az első kettőt az Agrártudományi Fakultás hatalmas színháztermében láttuk. A tér, a távolság talán torzított az AOI című japán minitragédia (vagy elégia) megszokott, otthoni arányain, ám a színészek, elsősorban a női főszereplő (Holics Szilvia) intenzív jelenléte mindenkit megragadott a nézőtéren. Az alig negyedórás játék azt hangsúlyozta, hogy nem mindig az egész estét betöltő színdarab a nyerő, hogy egyetemi környezetben létjogosultsága van az extrém rövid előadásnak éppúgy, mint az extrém hosszúnak. Itt a kőszínház konvenciórendszere nem kötelező, sőt... Az előadást Veszprém városa delegálta: a három különböző intézmény tanulóinak a Megyei Művelődési Központ adott lehetőséget az együttes munkára. A veszprémi egyetem szép hagyománya tehát nem folytatódik, pedig nemcsak a hőskorban, hanem még a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is működött arrafelé diákszínpad, hallattak magukról az iskola bátran politizáló hallgatói. Sőt, 1999-ben még előadásuk is volt a pécsi fesztiválon. Az érkező hírek szerint az egyetemi erőviszonyok továbbra sem kedvezőek, az igen kártékony dogma tovább él: a nagy hírű színházelméleti képzés sajnálatos módon nem szervül az intézmény (és a város) kulturális életébe, tanárok és hallgatók évek óta ellenségként átkozzák a helyi profi színházat, annak nehéz helyzetére nem reflektálnak szellemi partnerként, sőt, az elefántcsonttorony magasából talán még... De nem jobb a kapcsolatuk a város és a megye példásan megszervezett amatőréletével sem. Az elméletet tanuló hallgatók számára ellenjavallt a színház élő valóságával való mindenfajta találkozás. Ennél abszurdabb helyzet talán nem is létezhet!
*
Budapest specialitásaira már tettünk utalást. A Szkéné mint egyetemen működő befogadó jellegű alternatív színház előadásokkal és workshopokkal a megcélzott korcsoport számára széles spektrumú kínálatot biztosít. Az Egyetemi Színpad többlépcsős megszüntetése a rendszerváltás évtizedének szégyenfoltja! A legendás helyszínt, a Pesti Barnabás utcai egykori kápolnát, mely fogalomként definiálta a magyar kultúra történetében az igazi egyetemi színpad fogalmát, vissza kellett adni a piaristáknak, a szétzüllesztett társulat a Szerb utcába költözött, ahol nem sokkal később mondvacsinált ürügyekkel bezáratták az egyetem "rendjébe" nem illeszkedő - mert éjjel is nyitva tartó, különböző ifjúsági rétegeket megmozgató - szervezeti egységet. A 2001-es év "vívmánya" a már említett nagy tömörülés, a tizenöt-húsz színjátszócsoportot magában foglaló egyesület eltávolítása immár a Ludovika épületében biztosított szűkös helyszínről is. Mindennek ellenére a Négy puttó mellett félig illegálisan egy másik ELTE-csapat is átvészelte a kézi vezérlés megpróbáltatásait, s talán nem véletlen, hogy egy esztétikailag alig értékelhető, a lázadás gesztusának felmutatásával operáló, eléggé marginális külsővel rendelkező kis csoport a régi Egyetemi színpadi időszak valamikori kultuszdarabját játszotta. "Nem szalon a szalon, klozet lett szalon, nem szoba a szoba..." A Gyilkosok éjszakája egykor politikai kiáltvány lehetett, mára inkább értelmiségi nyafizás. A kritikus megpróbálja elkerülni a szembeszökő "szakmai" hibák felsorolását, és egyedül a gesztust értékeli: életkorból adódó őszinte és elszánt kiáltás ez, artikulálatlan üvöltés, ám hely és helyszín hiányában nem kelt semmiféle figyelmet.
*
És a fesztiválnak is az a jó, ha jó a vége. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István Tagozatának meghívása remek "húzás" volt a szervezők részéről. Bár a látott produkció nem más, mint egy két éve készült vizsgaelőadás, a közönség felkavaró nagy élményben részesült a záróestén. Pirandello darabjának, Az ember, az állat, és az erénynek mintegy kétharmad részét használta Bocsárdi László, akinek rendezésében rendkívüli módon jött létre ez a "lázadó", némiképpen polgárpukkasztó előadás. S lám, a tavalyelőtti, iskolán belüli "forradalom" hozadéka ma is él és hat, és jelen van Erdély színházaiban. A fergeteges komédia harminchetedik előadását játszották itt, Debrecenben, ráadásul egy bizarr helyszínen, egy hatvanas éveket idéző MÁV-kultúrotthon színpadára emelt színpadon. Mi a megragadó ebben a mindent megkérdőjelező előadásban? A történet csak annyira "van elmondva", hogy a néző is megérezze a kihívást. A megszólítás ugyanis ránk irányul, a színész csupán példát mutat abban, hogyan lehet és kell elhagyni a megszokott gondolkodási sablonokat, az élet bejáratott formalitásait. Az alapkérdésekkel kell szembesülnie a nézőnek is, ugyanazokkal, amelyekkel a darab helyzeteit felhasználva a szereplők szembenéznek. Játék ez a mélyvízben? Igen és nem! Tortadobálós komédia? Igen. Csakhogy minden megtörténik benne, ami ember és ember között lehetséges. Bátran vállalja mindenki magát. A színház ebben a felfogásban valóban élet-modellezés, nagy kísérlet arra nézve, hogy hogyan lehet élni. Tanulási folyamat! Kutatás eredménye. Szellemi teljesítmény játszók és rendező részéről, és a jelenlét, az átélés ugyancsak szellemi teljesítmény a néző részéről is. Ez itt bizony nem ártatlan játszadozás vizes labdácskával! Igazi, emberpróbáló, férfias sport! Minden kockára van téve! Nevezzük a kategóriát vízilabdának vagy egyetemi színpadozásnak. Az előadásból kiderül, hogyan működik a világ. Mi történik, hogyan történik. És a néző sem puszta szemlélő: tétje és értelme a színházi akciónak.
*
Ezzel a debreceni élménybeszámoló véget is ér, de még hátra van a folytatás. Alig egy hónappal a fent megidézett események után, Pécsett egy másik egyetemi színházi találkozásra került sor, ezúttal nemzetközi fesztiválra. Az Országos Színházi Találkozó újfajta lebonyolítása lehetővé tette a csatlakozó rendezvények megszervezését is. Ez indokolta, hogy az egyetemi mezőnyben a már meglévő, s Debrecenben sikeres előadások mellé újonnan elkészült hazai produkciók és külföldi játékok is felsorakozzanak. A pécsi találkozó egyébként demonstratíve korrigálni akart. Májusban jelen sorok írója a debreceni egyetemen tanító Lukovszky Judittal és a Zsöllye főszerkesztőjével, Lajos Sándorral együtt olyan zsűriben foglalt helyet, amely - a fentiekhez hasonlóan - a beszélgetéseket egyértelműen az úgynevezett mozgalmi kérdések köré koncentrálta. Pécsett szakmaibb zsűri elemezte igen gondosan, alaposan, időt s fáradságot nem sajnálva az előadások esztétikai-színházi problémáit. Solténszky Tibor, Pinczés István és a pécsi direktor, Balikó Tamás egyenrangú alkotótársként bírálta az előadások létrehozóit. Nagy sikert aratott újra a helyi Darvasi-darab, a posztmodern kategóriák és a színpadi megvalósítás kettős tükrében vizsgálták a debreceni Tíz kicsi négert, a szegediek angol nyelvű Pinter-darabját és a Horvátországból érkezett fiatalok hajlevágós performance-át.
Újdonság volt a vendéglátó JESZ újabb avantgarde játéka, a Gyász-Szív, amelyet Szentkuthy Miklós és Salvador Dalí szövegeit felhasználva állított színpadra Tóth András Ernő. A meglepetés pedig: a pozsonyi színművészeti főiskolások Osztrovszkij-előadása. Czajlik József rendezőhallgató és a szlovák-magyar lányok fergeteges előadásáról már beszámoltam a februári, ugyancsak Debrecenben tartott idegen nyelvű egyetemi fesztivál után. Annak, aki ott vagy itt látta, egyértelmű, hogy ennek az évadnak a nagy előadása ez a Hozomány nélküli menyasszony. Olyan erősen érezhető a tét, hogy valóban inkább sporteseményhez, mint színházhoz hasonlítható. Fantasztikusan kreatív, minden pillanatban új és új meglepetéssel szolgáló színésznők a mélyen megélt tragédia hitelességének és a bohóctréfák rögtönzéseinek végletei között cikáznak. Rendezőjük pedig - a komáromi színház előadásában Kisvárdán látott Amadeus-produkció alapján is mondhatom - nagy reménység. Igazi "vízilabdás" a szó legnemesebb értelmében. Elegáns és erőszakos, fiatal és ártatlan, tiszta és rafinált, valódi világteremtő fantáziával megáldott rendezőtehetség, akit színészei a legmerészebb utakra is bátran (és biztonságban) követnek. Az előadást mint az egyetemi mezőny legsikeresebbjét a POSZT keretében is bemutatták néhány nappal később, a Pécsi Nemzeti Színház szobaszínházában, a jelenvoltak szerint akkor is, ott is fergeteges sikerrel. Az egyetem olyan helyszín a színház számára, ahol az elméleti tudás, a bátor kísérletezés megtalálja értő közönségét. Tehát működő színházi modell az Egyetemi Színpad, mely ma leginkább azáltal gazdagodhat, ha privilegizált közvetítőként eljuttatja közönségéhez mindazt, ami fontos és újszerű. Alkotó és közvetítő szervezet egyszerre. Élcsapat, mely a színházi avantgarde és a "tanult" közönség között cikázik.
ZALA SZILÁRD ZOLTÁN
