Rosszul kezdõdik ez a vitának indított párbeszéd. Nem lehet mindjárt a lényegrõl beszélni, hiszen a fogalmakat kellene elõbb tisztázni. Hangzatos és jól csúszó, amit Mihályi Gábor ír, de korántsem egyértelmû az általa használt, bejáratottnak vélt tolvajnyelv. Egymáshoz kell állítani óráinkat, hogy ne egymás mellett, hanem egymással tudjunk beszélni végre.

"Mint várható volt, Zsámbékiékat követően színre lépett egy új rendezőgeneráció, Mohácsi János, Schilling Árpád, Szász János, Telihay Péter, Zsótér Sándor, Kiss Csaba, hogy csak a legsikeresebbeket említsük, akik már anyanyelvi szinten beszélik a legmodernebb színházi nyelvet." Az első tisztázandó kérdés ennél a passzusnál mindjárt a generáció problémája. Az egy generációba tartozás minimumkövetelménye az életkori kapcsolódás, amit a felsorolt neveknél nem igazán lehet észrevenni. Milyen alapon egy generáció Schilling Szász Jánossal? Nem eléggé meggyőző érv a legmodernebb színházi nyelvre hivatkozni, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Léteznek színházi nyelvek, gondolkodásmódok bőven. Vannak köztük modernek és avíttak, de olyan, hogy A MODERN, nem létezik. Nincs. Főleg afféle definícióval nincs, amit Mihályi Gábor kínál: "olyan ezoterikus nyelven beszélnek, hogy például klasszikusokat rendezve még vájt fülűeknek is elég nehéz ráismerni az eredeti műre." Tehát, a veretes meghatározás szerint az említett rendezők mind ezoterikus nyelven beszélnek, klasszikusokat rendeznek és érthetetlenek. És mindezért kiválóak, persze. Nekem ez sántít. Mert még soha nem esett meg velem, hogy a Mohácsi-szövegeket, dumákat ne értsem. És éppen az idei színházi találkozó fődíjasa lett a Megbombáztuk Kaposvárt című előadása, ami távolról sem klasszikus. Akkor meg miről beszélünk? Esetleg nyelvi játékról vagy a nyelv kiemeléséről? Talán. De akkor beszéljünk arról és beszéljünk egymáshoz némiképp kötődő dolgokról. Beszéljünk arról, amit átgondoltunk, ami esztétikailag közös lehet, és egyáltalán: gondolkodjunk, elemezzünk, nézzünk sok színházat.

Mihályi Gábor azonban nem éri be pusztán az ezotériával: elitistának titulálja a fent emlegetett rendezők törekvéseit. Vajon miért elitista a Nexxt című produkció? Vagy miért lenne az a Víg nagyszínpadán futó Kurázsi mama? Szerzőnk mintha a tényektől függetlenítve állította volna föl tetszetős teóriáját.

"Nem tagadható, a kritika - mint én magam is - az elit színházak pártján áll." A kritika nem az elitet, hanem a minőséget támogatja. Ez a feladata. A szarra nem lehet azt mondani, hogy jó, és nyilván nem is kell. Meg kell nézni az előadásokat és biztos érzékkel kell kiszűrni a szemetet és dicsérni a jót. Erről van csak szó.

"Áthidalhatatlan a szakadék, ami a művészetet a kommersztől elválasztja." Nincsen semmiféle szakadék nézetem szerint. Mindössze annyi történt, hogy szokásba kezd jönni a dupla mérce. Szükségtelen. Ha bulvár is a darab, de jó színházat csinálnak belőle: menjen, gyerünk. Szeretném magam ismételni: a szemetet kell kiszűrni, nem a határvonalakat húzogatni, méricskélni. Butaságnak érzem kellemes színházról beszélni vagy művésziről. Kritikai szempontból jó és rossz létezik. Esetleg a közepes. A kritika értékel és nem tipizál. Nyilván, a jobb érthetőség szempontjából a közbeszéd és az újságírás elkülönít ún. művészszínházakat meg zenéseket, kabarét meg operettet. Ám ha írni kell róla, felelősséggel, akkor csak egyfajta mérce lehet. E téren nincs szánalom. Nem lehet.

És akkor essék szó a Nóráról mint konkrétumról. Láttam az előadást kétszer, és egyik esetben sem mondanám rá, hogy kellemes volt. A Vígben akadályozta az előadást a túlságos tér, nem tudták átlelkesíteni az óriási nézőteret a színészek. Unalmasra sikerült az előadás. Pécsett azonban vibrált a feszültség a sorok között. A viszonylagosan szűkebb térben tényleg úgy lehetett érezni, hogy a törött szárnyú Nóra-madár vergődik kalitkájában. Félelmetes volt és korántsem kellemes. Persze nem ez az egyetlen pont, ahol különbözik a véleményünk. Mihályi Gábor Helmert "egy jóindulatú, sajnálatra méltó baleknek" titulálja, "akit csak a lehetetlen helyzet, a nyakára tett kés késztet az aljas beszédre". Hegedűs D. Géza ebben a szerepben élete egyik legjobb alakítását nyújtja, nem kétséges. Szikárra, keményre, akaratosra formálja Helmerét. Végig viszolyog tőle az ember. Hidegség van a szemében, meg puszta testi vágy az asszony iránt. Nem balek. Megszerezte magának a megfelelő asszonyt és uralkodik felette, irányítja, megfojtja. Érdekes figyelni, hogyan vibrál folyton Helmer. Alapvetően egy indulatos, ideges ember. Nem tudok rá pozitív jelzőket találni. (Csak a színészi alakításra, persze.) Mihályi Gábor értelmezése szerint Nóra könnyen túllendül a válságon. "Nem kell őt félteni, hamarosan egy nagyvállalat vezérigazgatója lesz, Helmer főnöke. A házasság is rendbe jön, csak most már Enikő fog parancsolni. Szóval nincs miért bánkódnunk." Nóra felad mindent, ami eddig neki az életet jelentette. A teljes nullpontról kezdi el építeni a magához méltó életet. A darab végi állapot üresség, kezdet, egy lassú folyamat kezdete. Át kell értelmezni viszonyát a férfiakhoz is. Még egyszer nem csalódhat ekkorát. Undorral és megvetéssel válik el Helmertől, nem valószínű, hogy még valaha is egy ágyban aludnának.

Vigyázat, itt eltértünk a szoros tárgytól. A Nóra elemzése és megvitatása külön vitaablakot igényelne.

Visszatérve a kritikusi szakmát érintő állításokra, ismét súlyos tévedésbe ütközöm. "Csakhogy a napi- vagy hetilapok kritikusa nem hagyhatja számításon kívül, hogy kinek ír." Igen, a stílusra ügyelni kell. Fontos az érthetőség és illeszkedni kell a lap modorába is. Ám a vélemény nem lehet tekintettel semmilyen szempontra: hitelesnek kell lennie mindenütt. Ez lenne a cél valójában.

Mihályi Gábornak egyetlen mondatával azonban kénytelen vagyok egyetérteni: "a magyar színikritika nézőkre gyakorolt befolyása minimális." Ez kétségtelen és megfellebbezhetetlen tény. Sürgető lenne e téren az elmozdulás.

Befejezésül a szerző az angolszász kritikai szemléletet ajánlja figyelmünkbe, mely szerint az elismerés döntő szempontja a nézettség lenne. Ez már önmagában is ellentmondás, hiszen a kritika feladata, hogy befolyásolja a nézettséget. A kritikusoknak kellene a nézőket orientálniuk. A néző és a nézőszám a kritikus ítéletét nem befolyásoló, külső tényezők. Nem feltételezem, hogy (a sokat emlegetett) New York Times kritikusa például szorgalmasan összeszámolná a nézőket és egy bizonyos határ felett piros pontot adna, alatta pedig feketét. Ez ellentmond a kritika alapvető szabályainak. A kritika kritika marad akkor is, ha angolszász vagy esetleg német. Nincs különbség a lényeget illetően.

Nők és férfiak, ez már egészen más terület. Szegény Júlia is a vesztére talált Romeójára, de legalább jutott neki a boldogságból egy vékony szelet. "A barna, fekete, molett Júliák" pedig várhatnak hercegükre egy egész életen át. Nekik nem osztanak e helyt lapot.

Sőregi Melinda