Tanyaszínház, Újvidék
A statisztika biztos nem pontos, de akkor is hihetetlen: Szigligeti Ede neve 110 színpadi mû (történelmi és társadalmi dráma, történelmi, társadalmi és tündéries vígjáték, bohózat, népszínmû, néprege, operaszöveg és elõjáték) címe fölött olvasható, s ebbõl - minõ drámai sors! - jószerivel nem több, mint egyetlen egy maradt játszható.
A Liliomfi.
De az elévülhetetlen.
Miért? Izgalmas kérdés, amit a drámatörténet sem tisztázott eddig megnyugtatóan, holott megérdemelné, hiszen annyira más ez az 1849-ben bemutatott vígjáték, mint a kor minden addig és sokáig utána írt színpadi komédiája. Más, mert a magyar vígjátékhagyománnyal és -gyakorlattal ellentétben írója csak vígjátéknak képzelte el, vígjátékként működteti a történetet, amely az 1845-ben írt, bemutatott és megbukott Vándorszínészek átdolgozott változataként indult el színházi pályafutására. A Liliomfi azonban előképével, a Vándorszínészekkel ellentétben nem a színészetről szóló színpadi traktátus, hanem színészvígjáték. Nem abban az értelemben, hogy színészek a szereplői, hanem hogy szervező eleme a színjátszás lényegét jelentő szerepjátszás: mindenki más, mint aminek a többiek gondolják, de más is akar lenni, mint ami valójában.
A Liliomfi, magától Szigligetitől kölcsönözve a meghatározást, "tiszta komédia", amin nem csak a helyzetek öncélúan mulatságos jellegét kell érteni, hanem azt is, hogy ezekben a helyzetekben Szigligeti a szereplők emberi kisszerűségét (vagyonra, szerelemre, rangra való sóvárgás) "teszi nevetségessé", ahogy a Dráma és válfajai (1874) című elméleti munkájában maga említi műfajt leíró, meghatározó szándékkal.
Hogy a Liliomfi tiszta színház, az természetesen nem zárja ki a mű társadalomrajz jellegét. Vannak társadalmi vonatkozásai, amelyek hordozói a történet szereplői, az éhenkórász vándorszínész, a vidéki fogadós, a családi vagyon egyesítésén fáradozó professzor, de ezeknél lényegesebbek a műfaji jegyek s a színészet lényegét, a szerepjátszást hangsúlyozó megoldások, amelyek az ügyes történetbonyolítás következtében akkor sem tűnnek erőltetettnek, amikor Szigligeti a komédia sokszor használt, sőt elhasznált megoldásaihoz (véletlen, félreértés) folyamodik. Mert mindezek szerves alkotóelemei a helyzeti és a nyelvi komikum eszközeiből hatásosan épített színpadi játéknak. Ha a Liliomfi színre állítói híven követik a darab műfaji posztulátumait, a siker nem maradhat el.
Ezt tanúsítja a Tanyaszínház előadása is.
A László Sándor rendezte Liliomfi annak ellenére sikeres, hogy az előadás első tíz-tizenöt perce, amíg a szereplők közötti viszony felvázolódik, unalmas. Ekkor még nem működik a később beinduló, hatásos zenével és hangeffektusokkal kísért komikus koreográfia (Gyenes Ildikó), s a Liliomfi félreértés-technikája sem jut kellően kifejezésre, ami talán azzal is magyarázható, hogy a cselekmény párhuzamosságát biztosító két egymás melletti szoba - annak ellenére, hogy az emelvényen a virágos ajtókeretekkel jelzett térelválasztás (Janovics Erika) felismerhető - dramaturgiai logikája nem funkcionál kellően. Amikor azonban beindul a gépezet, akkor az olyan színészi kisiklások sem zavarnak, mint Bicskei Flóra f. h. (Camilla) stilárisan oda nem illő szólója, ami, sajnos, nem újdonság az egyénieskedésre hajlamos színinövendéknél, illetve Pesitz Mónika f. h. (Erzsi) máskor is (A kopasz énekesnő) tapasztalt, csupán harsány külsőségekkel próbálkozó, megelégedő felszínes alakformálása. Talán mert a két remekül komédiázó szereplő, Balázs Áron (Kányádi fogadós) és Pálfi Ervin (Szellemfi) jellemet, illetve helyzetet is teremtő szellemes komédiázása minden fogyatékosságért kárpótol. Balázs Áron joviálisan fontoskodó, vagyonéhes fogadósa az est messzemenően legkomplettebb színészi teljesítménye. Pálfi Ervin Szellemfiként nem enged a ripacskodásra csábító szerepnek, elsősorban komikus ellenpárja kíván lenni és marad is Liliomfinak, akiben Kovács Nemes Andor f. h. inkább a szerelmest s kevésbé az átváltozásokra alkalmas játékmestert igyekezett és tudta megmutatni. Legkevésbé komikusi feladat Gyuri pincér és Mariska figurája, Körösi István a kapott szerepkeretet ügyesen kitöltötte, Gál Elvira f. h. azonban láthatóan tanácstalan volt, s ezért próbálkozott külsőséges megoldásokkal. Akárcsak Szőke Attila f. h., akinek nem sikerült megtalálnia a Szilvai professzor szerepjátszó magatartását ábrázoló komikusi eszközöket. Ezzel szemben az előadás hatásos színfoltja volt a két Schwartzot, az apát és bugyuta fiát megformáló Szabó Attila és Diósi Péter, akárcsak Árok Sarolta f. h. és Ferenc Judit f. h. a komédia két töltelékszerepében, Szomszédasszonyként és Szakácsnőként.
A kezdeti érdektelenséget követően jókedvű, mulattató előadás a Tanyaszínház idei bemutatója, amely azzal is folytatja a nyári vándorszínház hagyományait, hogy kihívást és megméretést jelent a színészettel ismerkedő pályakezdők számára, akik többnyire éltek is a kapott lehetőséggel.
Gerold László
