Routledge, London-New York
Az utóbbi idõben idehaza is több szó esik a kollektív színházcsinálásról, angol nevén a devised theatre-rõl. E mûvészeti forma iránt érdeklõdõk még Angliában is kevés szakirodalmat találnak. Alison Oddey munkája az e témában írt elsõ, átfogó teóriát és gyakorlati ismertetést nyújtó szakkönyv.
A "devised" szó jelentése: kitalált, feltalált, kigondolt. Az angol fogalom sajátos megközelítést jelent, amelynek során a munkafolyamatnak olyan új formája adott, ahol "a hagyományos színházi hierarchia (szöveg - színész - rendező) megtörik". Ahol az alkotók megpróbálnak "olyan módon dolgozni, hogy a közönséget arra késztessék, más szemszögből nézze a színházat" (idézet a "devised" színház egy másik művelőjétől, Marc von Henning rendezőtől - Zsöllye, 2001. május). A "devised" színházi munka eredménye a "hagyományostól" eltérő, komplex színházi előadás.
A könyv szerzője a University of Kenten tanít drámát, és idestova több mint két évtizede műveli és tanítja a "devised" színházat. Könyvében Oddey a nyolcvanas évek végén- kilencvenes évek elején végzett kutatómunkájának eredményét és szakmai tapasztalatainak összegzését tárja elénk. Célja az volt, hogy képet nyújtson a műfajban elismert kortárs brit társulatok egy részéről (szám szerint tizenháromról), dokumentálja és elemezze munkájukat, példájukkal segítséget nyújtson mindazoknak, akik a "devised" színház iránt érdeklődnek. Így (cseppben a tengert!) a könyv szinte a skála teljes egészét felvonultatja: kísérleti látványszínház, maszkokkal dolgozó mozgásszínház, tanítási dráma, ünnepi, közösségi nagyszabású előadások, illetve helyszínspecifikus előadások.
Az első fejezetben a szerző bemutatja e sajátos színháztípust: "A ťdevisedŤ színház alternatíváját jelenti a hagyományosan elfogadott, domináns irodalmi-színházi tradíciónak, amelyet a gyakorta patriarchális, hierarchikus szerző-rendező viszony ural." (4. o.)
A forma történetéről szólva Oddey megállapítja, hogy a brit színház a második világháború után szöveg- és író-rendező központú volt. Ennek következményeképpen a színház és a kritika hagyománya is mindig a szöveg és az előadás viszonyáról szólt. Ezen kívánt változtatni néhány társulat a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, amikor a színházi előadás létrehozásának más, alternatív módját keresték. Ez volt - írja Oddey - az új színházi stílusok, formák születésének időszaka: 1965 a tanítási dráma (TIE) kezdete (az első ilyen színház, a Belgrade Theatre megalapításával); 1968 a közösségi színház (community theatre) kezdete (az Agitprop Street Players társulat megalakulásával); de ekkorra tehető a performance művészet és az ünnepi színházi látványosságok (celebratory theatre) kialakulásának időszaka is (1968-ban alakult a Welfare State International); és a kísérleti multidiszciplináris látványszínház (visual theatre) létrejöttének ideje. A legelső "devised" társulat Angliában az 1966-ban alakult, és ma is működő The People Show volt.
A "devised" színház lehetőséget nyújtott a nem szöveg irányította gondolatok kifejezésére - írja Oddey. Lehetőséget kínált akár a tervező vagy a koreográfus számára, hogy előálljon egy koncepcióval, ami az előadás kiindulópontja lehet. Mindez olyan színházi nyelv kialakulásához vezetett, amely nem verbális formákon alapul.
A "devised" színház azonban nem a szövegcentrikus színház ellentéte. A "devised" előadás csupán válasz a szerző-rendező viszonyra, a szöveg alapú színházra, a naturalizmusra, és megkérdőjelezi azt az elgondolást, hogy "egyvalaki ír - egyvalaki rendez". A "devised" színház a kollektív műalkotás megteremtése, ahol a hangsúly az íróról az alkotóra került - állapítja meg Oddey.
A következő két fejezetben a szerző azt mutatja be, hogyan, milyen úton induljunk el egy "devised" színházi előadás létrehozása során. Számos olyan kérdést vesz sorra, amellyel a színház irányítói maguk is szembesülnek a folyamat legelején: Miért válasszuk ezt a módszert? Kikhez akarunk szólni? Mi legyen a kiindulási pont? Miféle eszközök vehetők igénybe és milyen módon? Mi a "devising" folyamatában az egyes alkotók (rendező, író, tervező, koreográfus, zeneszerző, színész stb.) szerepe? Mennyi időt vesz igénybe ez a munka? Hogyan, miféle forrásból oldjuk meg a hagyományosnál jóval hosszabb alkotási periódus finanszírozását? (Talán kissé megkönnyebbülnek a hazai színházi szakemberek, látván e színházaknak a mieinkhez hasonló anyagi problémáit, küzdését az "árral szemben".) Miért és mit adminisztráljunk a munkából? - Aki mindezeken a kérdéseken átrágja magát Oddey segítségével, már viszonylag használható sémát kap, amivel egy-egy konkrét munkának neki lehet fogni.
A negyedik, ötödik és hatodik fejezetben Oddey különböző esettanulmányokon mutatja be, hogyan is működik mindez a gyakorlatban. Végigkövethetjük az Age Exchange társulat, az egyetlen angol professzionális emlékezésszínház (reminiscence theatre), Christmas at War (Karácsony háború idején) című előadásának születését. Közvetlen közelről követhetjük nyomon, mit is jelent a kutatómunka az effajta előadás létrehozásánál.
Végigkísérhetjük, hogyan született a Forced Entertainment társulat kissé felemásra sikeredett előadása, amelynek kudarca bizonyos dolgok újragondolására késztette a társulatot. E munka kapcsán Oddey kitér a "devised" színháznál oly jellegzetes utómunkálatok, változtatások bemutatására.
Külön fejezetet szentel a szerző a tanításidráma-előadás készítésének, melyet a Green Young People’s Theatre francia forradalomról szóló előadásának létrehozásával illusztrál. Láthatjuk, mennyire elválaszthatatlan a produkció létrejötte a befogadó csoporttal való folyamatos kommunikációtól és a tanárok felkészítésétől. Bemutatja a munka összes állomását: a kísérleti workshopoktól a tanítási segédanyag kialakításán át a megvalósult előadásig tartó két éves folyamatot.
Szintén külön fejezetet kapnak a helyszínspecifikus (site specific) szabadtéri és beltéri előadások. Itt négy társulat (IOU, Major Road Company, Forkbeard Fantasy, Lumiere & Son) munkamódszereit veszi górcső alá. Számomra a legérdekesebb, és e műfaj egészen sajátos lehetőségeit felvillantó leírás az IOU társulat bemutatása. E képzőművészekből álló csoport az előadásait alternatívaként hozta létre a kiállítótermi rendszer ellensúlyozásaképpen.
Oddey könyvének két utolsó fejezete a "devised" színház elméletét és gyakorlatát foglalja össze. A hetedik fejezet lépésről lépésre modellálja egy előadás létrehozásának folyamatát, míg a nyolcadik fejezetben gyakorlati útmutatót kapunk. Hasznos tanácsokat, gyakorlatleírásokat ad, sőt a folyamat elkezdésének három lehetséges útját is bemutatja a szerző.
A könyvet bőséges függelék zárja, amelyben az ismertetett társulatok leírását, elérhetőségét, előadásaik írott és képre rögzített formájának bibliográfiáját és egyéb dokumentumait találhatjuk meg. Végül válogatott szakirodalom-listát kapunk.
Oddey kiváló munkáját kézikönyvnek szánja a szakma művelőinek, és egyben vitaindítónak a témáról való diskurzushoz. Remélhetőleg a hazai színházcsinálóknak is lesz némi hozzáfűznivalójuk.
Trencsényi Katalin
