Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdió
Dosztojevszkij: Bûn és bûnhõdés
Vígszínház

Az elmúlt évad vége felé szinte egy idõben két budapesti színház is mûsorára tûzött egy-egy színpadi Bûn és bûnhõdés-olvasatot. Az egybeesés fokozza az alkotómûhelyek darabválasztásának miértjére rákérdezõ kíváncsiságot. Ha tartalmi indoklást keresünk, kézenfekvõnek tûnhet, hogy többek is idõszerûnek vélik a Dosztojevszkij-mûvel való szembesülést egy olyan korban, amelyben az általános gyakorlat szintjén nem nagyon szokás - a helyzeteken belülrõl legalábbis - feszegetni a kérdést: hol húzódnak az emberi szabadság határai. Amikor kimegy a divatból a lelkiismeret, s a gátlástalanságot siker koronázza, és ostoba célok kétes önérvényesítõ eszközöket szentesítenek a mindennapokban éppúgy, mint az úgynevezett magasabb szinteken. Ez a fajta idõszerûség azonban korántsem korlátozódik egyetlen (sõt: öt, tíz) évadra. Viszont magától értetõdõen számos más, színházon belüli oka is lehet a bemutatóknak. Sopsits Árpád, aki filmjeiben többször foglalkozott már a bûnök és bûnösök világával, saját átiratával jelentkezett, amelyet a Budapesti Kamaraszínház fogadott be; a Vígszínház a csaknem negyed századdal ezelõtti és Ljubimov nevével fémjelzett adaptációt mutatta be újra - hogy a két elõadás szinte egyszerre készült el, a véletlen mûvének tûnik.

Nagyregények dramatizálása kivételes alkotói érzékenységet kívánó célkitűzés: önálló művet létrehozni, ugyanakkor megfelelni a remekmű minőségének, új közegben megidézni gazdag világát, de leküzdeni a minden részletre kiterjedő történetmesélés veszélyét. (Ráadásul fokozza a színház felelősségét az a tény, hogy az alapművet a nézőtéren ülőknek vélhetőleg csak a kisebbik része olvasta.) Az ugyanazon műből készült kétféle színpadi változat létrejötte a bemutatók összehasonlítására csábít. Lévén azonban megannyira különböző mind az alapszöveghez való viszonyuk, mind a megszólalás színpadi nyelve, megfelelőbbnek tűnik külön-külön beszélni a két előadásról. Bűn és bűnhődés a rácsok mögött

Az Ericsson Stúdió szobányi terében kopott, emeletes vaságyak, pár seszínű bútordarab, sápadt fények. (A játékteret a rendező tervezte.) A néhányszor tíznél nem nagyobb létszámú közönséget egyenruhás ember tereli a nézőtérre, körbe, az ágyak mögé.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az ágyak közrefogta szűk helyen szürreális vágta: rémálom kezdődik. "Lehet, hogy baltát fogok?" Ön- és közveszélyes nyugtalanság. "Ha így mozogsz, bazmeg, nem tudlak világosítani!" Jó, akkor újra. Vágta. "Én tettem?" Megint nem jó, most meg kimaradt egy jelenet, veszekszik a rendező a főszereplővel, vagyis a Zsoltár ragadványnevet viselő bérgyilkos (László Zsolt) az Amper nevű féltékenységi gyilkossal (Bertók Lajos), azaz a Porfirij szerepére készülő alkalmi színész Raszkolnyikov megformálójával. Márpedig az előadásnak sikerülnie kell, különben senki nem kap eltávozást.

A kezdő jelenet világossá teszi, amit már a regénycím alcímszerű megtoldása és a kettős szerzőmegjelölés - Dosztojevszkij, Sopsits - is sejtetett: a hagyományos értelemben vett regényadaptációnál többről van szó a Budapesti Kamaraszínház előadásában. A regény színpadra állított részletei egy színház a színházban játék jeleneteiként épülnek az előadásba. A színjáték egy börtöncellában zajlik: kilenc rab a bemutatóhoz közeledő Bűn és bűnhődést próbálja. A bűnök és bűnhődések kétféle világa egymást egyszerre erősítve és ellenpontozva jelenik meg; Raszkolnyikov történetét a játszók saját történetcserepeikből próbálják összerakni. A játék szintjei között olykor élesek a váltások, máskor szinte észrevétlenül siklanak át egymásba a jelenetek. A klasszikus regény és a börtönhétköznapok világa között a játék színházi rétegének stilizált nyelve közvetít. A feltörő lelkiismeret lázadásának kiszolgáltatott személyiség és a "csak bíróság és pech van" cinikus pragmatizmusa közé a szerepfelvételek és helyzetgyakorlatok játékai ékelődnek. A "Jöjjön el a te országod!" vágya így hitelesen hangzik a jelen kemény világában is.

Az író-rendező érzékenységének és tudatosságának meg a színészek nagyszerű játékának köszönhetően a mű - bár merészen kísérti a határokat többször is - elkerüli a három réteg egymásra vetítéséből fakadó veszélyeket: az alaptörténet ironikus idézőjelbe tételét, a börtönélet közhelyes-melodramatikus felidézését és a színházi alkotómunka belterjeskedő bemutatását. Olykor ugyan a nézőnek az a benyomása támadhat, hogy Sopsits túl bőkezűen adagolja az eredeti mű köré fonódó mai történeteket - mintha szociografikus listát készített volna gyilkossági okokról, cellabeli eseményekről -, miközben a börtönszint szereplői, a szereplők történetei nem egyformán szervesen kapcsolódnak a Bűn és bűnhődés-történet alakjaihoz. Azonban az efféle egyenetlenségek ellenére is szinte minden részletében érdekesnek és erősnek mutatkozik a darab a váltakozó szintek fragmentumaiból kikerekedő történeteivel, a színészi jelenlét hitelével, a játék intenzitásával. Szabadság és hatalom, bűn és feloldozás, önzés és áldozatvállalás kérdései új értelmet kapnak a börtöncellában. Életszagú, durva mondatok, gesztusok szövődnek egymásba stilizáltakkal és ironikusakkal. (A pár sorral ezelőtti "szinte" megszorítás az előadás végére vonatkozik: az utolsó képsorok ugyanis sem gondolatilag, sem színpadi lebonyolításukban nem olyan tiszták és gördülékenyek, mint a játék addigi egésze.)

Az előadás a színház leglényegét is érinti: a cellabeli alkalmi színészeknek eszükbe sem jut látványosan úgy tenni, "mintha", ám belefeledkezve a játékba lényük új sorsot kezd élni. A szemünk előtt lényegülnek át az eljátszandó figurává, és karnyújtásnyira tőlünk tökéletesen átélhető, néhol a katarzis határát súroló helyzeteket teremtenek úgy, hogy a külső átalakulás látványos eszközeitől eltekintenek - legfeljebb a nőket játszó férfiakat jelzi egy-két kellék. A látvány gyakran meglepő vagy egyenesen nevetséges, ami a tartalommal szembesülve tragikomikus hatást kelt. Kiragadott példák: Raszkolnyikov az anyja szeretetteli levelét olvasva először érzi meg védtelenségét a lelkiismeret szavával szemben. Az anya szerepében ezenközben Pedrót (Torma István) látjuk; szakáll, szemüveg - és fejkendő, retikül; lehetetlen nem megmosolyogni. Azután elkezdi mondani a levél sorait, és a látvány ellenére, vagyis inkább azzal együtt máris a Dosztojevszkij-mű világában vagyunk, és az egy lépéssel hátrább álló csontos, érzékeny arcú fiatalember már nemcsak Amper elítélt, hanem maga Raszkolnyikov, ahogyan hallgatja-olvassa a sorokat. Szonya kishúgát sutácska bábfigura adja; valaki - nem különösebben ügyesen - mozgatni segít, más az elvékonyított hangját kölcsönzi neki, a való élet utánzatának illúziója tehát még nyomokban sincs jelen, de Amper-Raszkolnyikov olyan gyöngéden szól a bábkislányhoz, hogy ezzel a történet teljes jogú szereplőjévé avatja. A példákat hosszasan lehetne sorolni.

Az elítéltek színjátékának elemeltsége és az elítélteket (és rajtuk keresztül a Dosztojevszkij-hősöket) játszó színészek impulzív, átélt játéka intenzív hatású, vibráló jeleneteket teremt, melyektől sem az alapműhöz való viszonynak, sem a színházi közegnek szóló irónia nem idegen. (Az áthallások közepette a stilizáció egyik eszközének tűnik az is, hogy a rabok időnként meglehetősen rutinosan használják a színházi zsargont.) A színészek remek csapatjátékot és egyénenként is kiváló alakításokat nyújtanak.

Bertók Lajos halk szavú Amper és égő szemű, érzékeny, csendben vívódó Raszkolnyikov. Ahogyan az erős, önmaga útját megcélzó egyéniséget kikezdi a kétely, nyugodt hanghordozása eleinte alig észrevehetően, később egyre feltűnőbben ingerült, gesztusai kapkodók lesznek, harmonikus arcvonásai összekuszálódnak, tekintetében felerősödik a kétségbeesés. Bertók Raszkolnyikovjában az intellektus kontrollja nem vész el, a lélek nem bomlik meg látványosan, pusztán kiszolgáltatottá válik: először önmagának, majd Porfirijnek is. Lázas tekintettel, a halálra is elszántan indul vezekelni. A nagyon erős színpadi jelenléttel bíró Bertók Lajos pályája fontos állomásához érkezett Raszkolnyikov szerepével; a kora nyári bemutatón látott alakítása is nagyszerű volt, most ősszel azonban még kiforrottabbnak, még érzékenyebbnek tűnt a játéka.

László Zsolt Zsoltár bérgyilkosa alkalmi rendezőként és Porfirij vizsgálóbíróként sem ismer kegyelmet. Mindegyik szerepében kőkemény és következetes. Elítéltként a mozdulatai határozottak, szavai szárazak, gúnyos-durvák. A cellában abszolút tekintély. Porfirijként csupa ideg várakozás a joviális fellépés, mosolygós tekintet, intelligens kérdések mögött. Törköly Levente mint Borotva (Luzsin) a nyers erő: nagy hangú, durva gyilkos, de van tartása és emiatt emberi hitele is a cellatársai előtt. Kovács Ferenc női lelkű Madonnája a mindig megalázható szeretőpótlék; Szonya szerepében a jelképes erejű Lázár-történet felolvasásával fontos része van abban, hogy a börtönben eljátszandó darab szellemisége felülkerekedjék a környező durvaságon. Bűn és bűnhődés

A Vígszínház a nagyregény hagyományos értelemben vett adaptációját játssza: a színlapon egyedül Dosztojevszkij neve áll íróként. A színpadra alkalmazás Ljubimov és Karjakin műve, amit Kapás Dezső dolgozott át és Tordy Géza rendezett. Az előadás egy nagy közös térbe helyezett - gyakran szimultán játszódó - jelenetekkel beszéli el a történetet és próbálja megérzékeltetni a lelki történéseket. Egyszerre fizikai és lelki tájon játszódnak az erőteljes hatású kezdőképek: Raszkolnyikov a holttest mellett kapkodva szabadulni próbál a vérfoltoktól, majd a Vígszínház hatalmas színpadára hirtelen - alulról, emelőkön érkezve - embertömeg özönlik. Háromszög alakban három szereplő válik ki a tömegből: Raszkolnyikov (Kamarás Iván), Porfirij (Kern András) és Szvidrigajlov (Kulka János). A háttérben leomlik egy korpuszábrázolást sejtető lepel; megkezdődik a bűnével magára maradt ember kálváriája. A továbbiakban is különös hangulatot teremtenek a jelenetek hátterében-környezetében zajló események: jövés-menések, az utca történései, majd a vörös fényben vissza-visszatérő véres rémálom.

Borbiczky Ferenc és Pap Vera

Egy darabig legalábbis. Közben ugyanis egyre jobban kezd feltűnni az előtérben zajló történet erőtlensége. Mintha csak egy majdnem szokvány pszichokrimit látnánk, amibe némi okoskodás és érzelmesség vegyül. A különböző cselekményszálak mentén hosszas, epikus jellegű részletekre esik szét a mű, melyek színpadilag kevéssé érdekesek, színészileg igen gyakran megoldatlanok. (Az egyik legjobb példa erre a komótosan előadott Marmeladov-jelenet.) A történet vontatottan halad a végkifejletig, valódi érzelmi-gondolati töltet híján lévő, így tét nélkülivé váló epizódok során át. "Öltem" - mondja Raszkolnyikov az előadás végén; de mivel súlytalanok a stációk, amelyek a tett vállalásáig vezettek, katarzis helyett csak a kérdés kísért: ha egyszer már az első jelenetben láttuk a most kimondott tényt - valójában mi is történt a két felvonás ideje alatt?

Pedig a színlap igazán nagy várakozással tölthette el a nézőt: Kamarás Ivánnál keresve sem lehetett volna ígéretesebb Raszkolnyikovot találni, mind tehetségét, mind alkatát vagy életkorát tekintve, ahogy Hámori Gabriella és Kulka János is ideális választás Szonya, illetve Szvidrigajlov szerepére. Hámori és Kulka korrekt alakítást nyújt, de ezúttal mintha hagynák az előadástól lefojtani máskor kivételesen erős színpadi egyéniségüket. Kamarás Iván nem takarékoskodik a színészi eszközökkel és a hangerővel maian ismerős, agresszióra hajlamos, neurotikus Raszkolnyikovjának ábrázolásában, a lélekmély őszinteségét azonban nem mutatja meg. Igaz, a főszereplő dolgát a legkevésbé sem könnyíti meg, hogy a dramatizálás-rendezés jóvoltából hosszasan és sokszor kell tétlenül időznie a színpad szélén (de az is igaz, hogy Kamarás meg sem próbál mit kezdeni ezzel a helyzettel), és a didaktikusnak nevezhető ismétlésszámnál is többször kell elmondania szerepének meghatározó mondatait.

Az előadáson éppen az alkotói mondanivalónak a recenzió bevezetőjében feltett szándékát nem érezni. Lehetne még azt gondolni: színészeinek szerepet keresve nyúlt a Vígszínház a hajdani előadás után. A címszereplőn kívül azonban bárkiről is nehéz volna elképzelni, hogy a kiosztott szerep éppen őutána kiáltott volna (Kulkáról, Hámoriról nem beszélek: az előbbi vendég, az utóbbi a bemutató idején még javában főiskolás). A miért tehát ebben az esetben - vegyük úgy - rejtély marad. Ha pedig az előadás nyomán csak néhány embernek is kedve támad elolvasni a Dosztojevszkij-regényt - a közönség örvendetesen nagy számban van jelen -, már nem volt hiába.

Dömötör Adrienne