Trafó

Felháborodott morajlás, döbbent megütközés fogadta Zsótér Sándor legújabb rendezését. Nem csoda, hiszen szokatlanul kemény, kellemetlen elõadást tett elénk Zsótér megint. Nagyon durvát. Tûrésküszöböt feszegetõt. Pestiesen szólva, tényleg nem semmi, ami itt történt elõttünk. Lábak és kézfejek röpködtek, hímtagok és nyelvek vágattak ki, s férfiak szeretkeztek egymással. A nyílt színen. De azért csak egyvalaki hagyta el a nézõteret. Mert bár sokkoló és kegyetlen az elõadás, fogva tart.

Nem a szinte az aberráltságig fokozott brutalitás (csonkítások, kasztrálás stb.) adja a darab durvaságát - hiszen, ahogy a rendező is mondja, ez a mű sem kegyetlenebb, mint egy Shakespeare- vagy egy Euripidész-dráma -, hanem mert a mássággal való szembesülésre kényszeríti a nézőt kérlelhetetlenül. Zsótér ismételten tükröt tart elénk, hogy leleplezze, milyenek is vagyunk valójában. Azzal szembesít, amivel kényelmetlen szembenéznünk: álszentségünkkel, hogy csak papolunk a másság elfogadásáról és a szolidaritásról, de amikor konkrétan kerülünk szembe a jelenséggel, hirtelen hihetetlenül intoleránsakká, elutasítókká leszünk.

Zsótér sokkolni akar, és ismét kiáll valami, valakik mellett. Kiáll a kitaszítottak mellett azzal, hogy kíméletlen őszinteséggel mutatja fel, nyersen és merészen, a maga fizikai valójában és mezítelenségében, szépelgés nélkül tárja elénk a másságot. Hogy végre meglássuk szerelmüket, s emiatti kiszolgáltatottságukat és kitaszítottságukat - és háborodjunk fel. Minket tisztít meg tehát valójában az előadás; kitisztítja a látásunkat. Mi vagyunk a formálandó anyag, mert e csonkítók tulajdonképpen mi is lehetnénk - előítéleteinkkel, megítéléseinkkel.

Zarnóczai Gizella és Harsányi Attila

Sarah Kane darabja tabukról, a másságot képviselő és kisiklott életű emberekről szól. A valamilyen okból kiközösítettekről: kábítószeresekről, homoszexuálisokról, prostituáltakról. Akik nagyon másként, mégis nagyon hasonlóan élnek és éreznek, mint a "normálisak". Azokról, akik csak körülményeikben nyomorultak, lelkükben azonban nem, szerelmük mégis sokak szerint deviánsnak tekintendő.

Hat embert látunk, akikkel Sarah Kane csupán annyit tesz, hogy - Pilinszky szavaival - mindegyiküknek a nyakába akasztja történetét, és akik egy mindenható dealer-csodadoktor (Tinker, Kuna Károly) vendégei: egy egymásba szerelmes testvérpárt, ahol is a kábítószer-túladagolástól meghalt báty (Graham, Harsányi Attila) továbbra is jelen van húga (Grace, Zarnóczai Gizella) életében; egy szuicid hajlamú, félszeg fiút (Robin, Hernádi Csaba); két egymásba szerelmesedő homoszexuálist (Carl, Vati Tamás és Rod, László Zsolt) s egy peep-show-nőt (Molnár Erika). A "mindenható" vendégségében ezek, az emberek rettenetesen kiszolgáltatottak, egy olyan megfoghatatlan hatalom kényére-kedvére, amely büntet és igazságot oszt, zsarnokoskodik és megvált. A számonkérések ideje jön itt el, s a szereplők - meglepő módon - nem is igen akarnak menekülni ez elől, érzik mindebben a jogosultságot, a sorsszerűséget; a legnagyobb természetességgel veszik tudomásul a velük történteket.

Megfejthetetlen, hogy ki ez a hatalmasság, és mi az a láthatatlan erő, amely sorra pusztítja, csonkítja, roncsolja s halálba kergeti őket. "Kétélű szörny ő, ami beteljesíti bukásod fokozatait"; "elárul és magához ölel - a többi kegyelem" - mondhatnánk Pilinszky szavaival. Mindenesetre Tinker birodalma lesz az a hely, ahová e kirekesztettek, deviánsnak kikiáltottak, a mások bemenekülhetnek, ahol meghúzódhatnak. S épp e "haláltábor" jelent nekik megnyugvást, különös búvóhelyet. A szárazjég gomolygó füstje pedig nemcsak homályba borít, de az elgázosítást is felidézi.

A halál előcsarnokában járunk tehát, egy kiszámíthatatlan hatalom által vezérelve ismeretlen törvények, számonkérések, ítéletek és büntetések között. Egy olyan helyen, ahol minden szónak, tettnek következménye, súlya és ereje van. Egyfajta purgatórium ez, ahol a szereplők szembesülhetnek önmagukkal - vágyaikkal, fogadalmaikkal és a halállal -, s megtisztulhatnak.

Zsótér Sándor és Ambrus Mária áthelyezi a történetet a drámában szereplő egyetem épületéből egy szupermarketba, a fogyasztói társadalom szimbólumai, jelképei (pultok, hűtők, pénztárgépek) közé. Itt azonban mindez kifosztottan, üresen tátong. Mindenhol űr és hiány uralkodik. Emberidegenség és ridegség. Hátborzongató, ahogy emberhús pótolja majd e hiányt. (Emberhús kerül majd a hűtőpultokba, kampókra, s e pultok, fagyasztóládák könnyedén nyelik el a testeket - a market hullaházzá alakul.) Apokaliptikus, utópikus tér ez. Egy katasztrófa utáni, funkcióját vesztett tér. S az ember e térben, a neonfények bántóan rideg könyörtelen fényében szánalomra méltóan elveszettnek és kiszolgáltatottnak tűnik.

Szikárságával, tömörségével Pilinszkyt idézi e világ, s pilinszkys a nyelvezet is. Szomorú tájon járunk, ahol későre jár. Infinitívuszi hely, ahol "Még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. Még föl lehet kötni. És le lehet vágni". Ahol hús a hús, vér a vér, szerelem a szerelem és koitusz a koitusz.

Igen intenzíven érzékelni, ahogy az előadásban az ember valóban hússá, matériává válik. Zsótér a testtel is dolgozik - lecsupaszítja, hogy a maga valójában, kiszolgáltatott esendőségében adja vissza. A mezítelenség, a vérengzés itt nem öncél. Az ütéseknek, rúgásoknak, csonkításoknak, csókoknak és szeretkezéseknek itt tömege, térfogata van.

Ezek a testek nem tökéletesek, nem hibátlanok: véznák, és kövérek, elgyötörtek és esetlenek. Mégis költészet születik belőlük, mert e testek mögött élet van, szenvedések és szenvedélyek. És mert minden azon múlik, hogyan nézünk rá. (Így szerethet bele Tinker az elhízott, lepukkant, öregedő prostiba és tarthatja őt szépnek, mert ami neked ronda és csúf, az nekem szép.)

Zsótér Baudelaire-hez hasonlóan visszaadja a csúfnak, undorítónak, visszataszítónak kikiáltott dolgoknak a polgárjogot azzal, hogy természetesként kezeli és ábrázolja a tabut. Zsótér szolidáris mások szenvedélyével, másságával - s ezzel, a bemutatott borzalmak ellenére is, a szolidaritás szentélyévé változtatja színházát.

Sokakat sokkolt a látott testi-lelki terror, a másság ilyen közvetlen, pőre, naturalisztikus bemutatása, és az a nihil, végeláthatatlan pusztulás, elkeseredettség és pesszimizmus, amit kiolvashatónak véltek ebből az erőteljes előadásból. Pedig valójában az ellenkezőjét sugallja már maga a dráma is, hiszen ebben a sivár közegben, zsarnoki atmoszférában és a legnagyobb borzalmak közepette is kisarjad a szerelem (jelen esetben szó szerint is, nem csak képletesen, hiszen az előadásban a szerelmi együttlét napraforgót terem) - ez az, ami makacsul kiirthatatlannak bizonyul. Sőt, a szerelemnek, az összetartozásnak épp egy ilyen háttérben nő meg a súlya, sokszorozódik meg az ereje. A borzalmakkal csak még inkább megerősödik az összetartozás. (Hamis esküje miatt Carl lassan mindenétől megfoszttatik - kezek, lábak, nyelv -, amivel kifejezhetné szerelmét, ennek ellenére még hűségesebben és odaadóbban követi szerelmét, mint annak előtte. A Grace által elmondott záró monológ pedig a szerelemnélküliség értelmetlenségéről szóló zsoltár. "S ha nem érzem, értelmetlen minden... végképp kurvára semmi értelme sincs." "Szeress vagy ölj meg!" - mondják más helyütt.)

Vati Tamás és László Zsolt

Itt, ahol a "lét végleg lemerült", a szerelem tehát mégis átkerül a túlsó partra, mégha deviánsnak bélyegzett is. Így az, hogy ki is voltaképpen a sorsukat irányító, vágyaikat beteljesítő vagy épp fogadalmaikat számon kérő, ítélkező mindenható: Isten-e, Antikrisztus, csodadoktor, maga az élet, a sors, vagy csupán egyszerűen egy őrületét kiélő, öntörvényű dealer, s hogy e hely pokol-e avagy menhely - már nem is igazán számít, nem is olyan lényeges. Fontosabb, hogy mindnyájan szeretnek - tisztán, odaadóan és végzetesen. Elválaszthatatlan, kitörölhetetlen, csontig kódolt szerelemmel. Még a hidegvérű dealer, a szadista mindenható is szerelembe esik egy prostituálttal. És mindenkit viszontszeretnek (kivéve Robint, az árva fiút, aki beteljesületlen, megválthatatlan szerelmét halállá szelídíti).

E szerelmek teljes egybeolvadással, eggyé válással teljesednek ki: a doktor és a kurva ledönti a peep-show zsetonnal működő falát, és egymáséi lesznek. Grace imádott testvérévé lényegül fizikailag is, amikor mindenhatója, teljesítve legóhajtottabb vágyát, férfivá operálja; Rod pedig szeretkezésük után barátja örök hűségéről szóló esküjével, fogadalmával azonosul, amikor magára veszi annak büntetését s átvállalja tőle a halált. Az eggyé olvadásban azonban az egyik fiú meg is szűnik létezni: a halott Graham végleg eltűnik Grace életéből, Rod meghal s Carl is kasztrálódik, Robin felakasztja magát, és a prosti sem jelenik meg többet előttünk.

Sarah Kane, a huszonkilenc évesen öngyilkossá lett írónő pesszimistának mondott, nihilista, szuicid, önsorsrontóan depresszív világa, szövegdrámája rendkívül termékenyen konfrontálódik Zsótér szenvedélyes, dinamikus világával. Ellentétük csak még inkább kiemeli s fokozza a drámában lévő ambivalenciát (a durvaság és gyengédség, és kínok és szeretkezések egymásmellettiségét). Ez a kontraszt, valamint a személyesség és empátia adja az előadás költészetét.

Hátborzongató, ahogy Zsótér ezt a szikár, fukarságában is költői szöveget kezeli. Ezt a közel sem hibátlan nyersanyagot, amely nélkülöz minden színszerűséget, így bemutatása nyaktörő mutatvány. Hiszen ha lecsiszolják, finomítják, akkor a lényeg vész el, s szépelgővé válik, naturális, kegyetlen színházat hitelesen csinálni viszont rettentően nehéz. Szófukar, puritán tőmondatokból álló dráma ez, amelyben a gesztusoknak, mozdulatoknak megnő a szerepe - ezért is oszthatta a szerepek egy részét Zsótér táncosokra, a kivételes tehetségű Zarnóczai Gizellára és Vati Tamásra. A rendező nagyon intenzív, lélekig lemeztelenítő játékot követel színészeitől, és nem tesz semmiféle engedményt. Így, és csakis így válhat az előadás nyugtalanítóan őszintévé, felkavaróvá. Zsótér rendre erős hangulatú, ám kevéssé színpadképes szövegeket választ (ilyen volt többek között a Lángarc s az Iglic is) - és egy világot épít belőlük, köréjük.

Marik Noémi