Pesti Magyar Színház
A botrány általában jót tesz egy új darabnak. Legalábbis felkelti, fokozza iránta az érdeklõdést. Így történt ez nyáron is, amikor a katolikus egyház meg a MIÉP képviselõje kampányt kezdett Pozsgai Zsolt darabja ellen. Az eredmény pótlólagos elõadás szükségessé válása volt. Az viszont már a politikai viccek kategóriájába tartozik, hogy Budapesten ezt a mûvet éppen a volt Nemzeti Színház mutatta be. Igaz, az is politikai viccnek számíthatna, ahogyan ezt a társulatot egykor kisajátította az akkori jobboldali kurzus, meg az is, ahogyan a mostani ejtette. Így aztán a történet legalább a maga módján logikus.
A politikai-erkölcscsőszi botrány és a nyomában támadt érdeklődés persze a legkevésbé sem esztétikai értékmérő. Még csak a valóságos politikai-erkölcsi tabudöntő bátorságnak sem föltétlen próbája. Ki tudja, ki miért, milyen hátsó gondolattal, milyen haszon reményében robbant ki egy ilyen ügyet, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, miért jelent föl egy produkciót a számára megfelelőnek tetsző helyen, s ott miért nyer meghallgatást? Merthogy aligha maguktól bukkantak a felfogásuk szerint veszélyes darab nyomára a megnyilatkozó illetékesek, a püspök és a helyi pártvezető. Megnyilatkozásuk pedig ezúttal is, mint ilyenkor az lenni szokott, inkább őket, mintsem a darabot jellemzi. Pozsgai Zsolt ugyanis leginkább azzal töri a szentséget a korábbi István-drámákkal szemben, az István utáni trónutódlási problémák ábrázolásában, hogy szexuális aberrációnak is szerepet tulajdonít a történetben. Valószínűleg ez benne az, ami mélyen idegen a magyar történeti hagyománytól. A romantikus XIX. században született magyar történetszemléletből valahogy az kimaradt, hogy uralkodók - még ha idegen gyökerűek is - nemcsak léhák, könnyelműek, pazarlók, nőfalók lehetnek, de az is megeshet, hogy szexuális orientációjuk nem éppen szokványos.
No persze arra Pozsgai Zsolt sem vetemedik, hogy ilyesmivel mondjuk Istvánt, esetleg az állítólag szűzen meghalt Imre herceget gyanúsítsa meg. Mindössze Orseolo Pétert keveri rossz hírbe, aki ugyan egyrészt velencei eredete okán amúgy is meglehetős közutálatnak örvend, másrészt viszont anyai ágon mégiscsak az Árpád-házból való. Áruló gazember tehát lehet, de perverz elmebeteg, úgy látszik, nem.
De ne vágjunk ennyire a dolgok elébe. A cselekmény lényege az, hogy Asztrik, aki egykor a koronát is megszerezte Istvánnak, a király halála után, Orseolo Péter uralkodása idején veszélyben látja a magyarság jövőjét. Egyfelől a keresztény idegenek, másfelől a lázongó pogányok fenyegetik az új államot. A király az egyik oldalon áll, és csöppet sem látszik alkalmasnak, még a nemzet egyesítésére az európai integrációhoz elengedhetetlen kereszténység jegyében sem. Ezért Asztrik összeesküvést sző. Meghívja magához Gizellát, az özvegy királynét és Endrét, a megvakított, a trónutódlásból kitúrt Vászoly fiát, aki a kijevi fejedelem vendégszeretetét, lányának házastársi szerelmét élvezi, föl is vette a kereszténységet, igaz, hogy a bizáncit, de mégis hitele lehetne a lázadók előtt. A cselszövés tulajdonképpen nem is a király - aki a darabnak ebben a részében még mintha nem is létezne -, hanem a lázadó népség ellen indul. Asztrik jórészt az ambiciózus kijevi hercegnő éles elméjének és nagyravágyásának köszönhetően meggyőzi vendégeit, hogy össze kell fogniuk, és Endrét is sikerül megesketnie, hogy hatalomra kerülve azonnal visszavonja mindazokat az ígéreteit, amelyekkel majd maga mellé állítja a népet. Azaz el fogja árulni híveit, hiszen csak így szolgálhatja igazi érdekeiket.
Csakhogy megérkezik a király, aki természetesen leleplezi az összeesküvést, elvégre mégsem maradhatott titokban, hogy az özvegy királyné eltűnt Veszprémből, a Kijevből érkező hercegi pár pedig végigkocsizott az országon. Ezzel ér véget az első rész. A történelmet kicsit is ismerő néző ezek után a szünetben igencsak törheti a fejét, hogy miképpen lesz most már király I. Endre. A darab folytatása során pedig a rejtély egyre nagyobb lesz. Mert az első pillanattól kezdve paranoiásnak tetsző Péter mindenkit együtt és külön-külön is rettentő halálnemekkel fenyeget meg. Semmiféle kiút nem látszik már, amikor mégis hatalmas fordulat következik be. Kiderül, hogy a király elmebaja mégsem hatalmi téboly. Egészen más szenvedély vezérli cselekedeteit. Geronto- és nekrofília az ő baja, a vénasszonyokat szereti, a csaták után pedig a halottak között szeret heverészni. Valójában Gizellát sem hatalmi megfontolásokból tartotta fogva Veszprémben, hanem az olthatatlan szerelem okán. Az elmebaj kiszámíthatatlan logikája folytán pedig egyszer csak ráébred, hogy ő egyáltalán nem is akar uralkodni, szeretne megszökni a trónról, és a továbbiakban csakis perverz szenvedélyeinek kíván hódolni. Ehhez azonban az kell, hogy ellenfelei elűzzék az országból. Ezért aztán pontosan azt a tervet eszeli ki, és kényszeríti foglyaira, amelyen Asztrik oly keményen munkálkodott a teljes első részen keresztül. Kétségtelenül nagy poén ez a fanyar hepiend.
A valószerűtlen történet ügyesen van megírva. Érdekesen bonyolódnak a viszonyok, a szerző jó dramaturgnak mutatkozik. A drámai hangvételben előadott cselekménynek a hitele és a mélysége nagyjából annyi, mint bármely szórakoztatóipari vígjátéknak, de a maga logikája szerint tiszta, világos, áttekinthető, jól követhető, szóval könnyen fölfogható, könnyen befogadható. S nem is csak a nézők, de a játszók számára is. Az író maga rendezte előadásban jó a kijevi hercegnőt játszó Gregor Bernadett, s az áruló magyar püspököt megelevenítő Izsóf Vilmos is. Az egyszerű, világos képletekhez elegendőek az alapfokú színészi eszközök. A címszerepben Szakácsi Sándor rokonszenvesnek és formátumosnak tud mutatkozni, jól keveri az önző érdekeken rég túljutott nagy politikust a nagy játékossal. Béres Ilona rutinosan színezi ki a megtört özvegy királyné jellemrajzát, Haytl Zoltán együgyű melákot formáz a jövendő királyból. Őze Áron klinikailag hitelesnek tetsző elmebetegnek ábrázolja Orseolo Pétert, láthatóan komoly munkával és jól kigyakorolt eszköztárral vonaglik, rángatózik, vált hirtelen hangot, mozgást, szóval határozottan jelentős színésznek látszik. Hogy valóban hiteles-e, amit művel, hogy viselkedése éppen arra a kórra jellemző-e, amelyben a játszott figura szenved, azt persze csak orvos mondhatná meg, de tulajdonképpen a színházi nézőnek ehhez már nem igazán van köze.
A stúdiószínházként ismét használatba vett próbateremben, amelyet most Sinkovits Imréről neveztek el, Szlávik István középkoriasan puritán teret alakított ki, Schäffer Judit pedig korhoz, jellemhez egyaránt illő ruhákba öltöztette a szereplőket.
Zappe László
