Pesti Magyar Színház

A Pesti Magyar Színháznak elkeresztelt Hevesi Sándor téri társulat okosan és dacosan Magyar Színháznak hirdeti magát a szórólapokon. Október közepén tartott bemutatójuk szabatos meghatározása nyomtatásban határozottan helyigényes, négy sorban fér csak el: Carmen - drámai fantázia két részben - Merimée, Puskin, Bizet, Meilhac és Halévy mûve és spanyol folklór elemek alapján írta Szergej Maszlobojscsikov. Színpadkép és rendezés: Szergej Maszlobojscsikov.

Az előadás vizuális főmotívuma egy levegőben lebegő, szekrényforma plexi zongora. A belülről kivilágított, áttetsző kristály instrumentum úgy kereng a tervező által kedvelt sötéten üres térben, mint valami furcsa medúza a tenger vizében. Előtte görbülve klimpíroz elvarázsoltan maga Georges Bizet (Őze Áron). Fejét a dallamhabokból csak néha emeli ki, s ilyenkor általában hatalmasra öltöztetett édesanyjához (Béres Ilona) fohászkodik tanácsot kérőn.

Alul, a színpad deszkáin vérpad épült. José (Vasvári Csaba) kivégzésével kezdődik a játék. A történet végéről megyünk tehát visszafelé. Mikor a José kivégzéséhez készülődő figurák az előadás első percében drága másodperceket töltenek azzal, hogy egymásnak füldugókat adnak, előreveti problémáit az este. Vajon megéri-e az elvesztegetett idő az apró tréfát? Később rájövünk, fontos jelzés lenne ez, figyelmeztetés, hogy ne vegyük már annyira komolyan magunkat. Csakhogy ehhez meg túl korán van még. Nem vagyunk megdolgozva.

Bizet és Merimée (Rancsó Dezső) lesznek segítőink ma este. Ők asszisztálnak a beígért, nagy mítoszi mutatványhoz. A rendező nyilatkozott: "Carmen története nekem arról szól, hogy bizonyos emberek képesek megszabadulni környezetük kisszerűségétől, kicsinyességeitől, és az élet fontosabb dolgaira összpontosítanak." Ez nyilatkozatnak rendjén van, de hogy mi köze lehet az előadáshoz, azt nem sikerül kiderítenem.

Kíméletlen szivarfüst gomolyog a színpadról. Szót sem lehet szólni, hisz a dohánygyár az dohánygyár, motívumkörön belül vagyunk. Merimée erős dohányos, Rancsó Dezső tehát szívja, fújja, hamarosan fuldoklik a nézőtér. Valami olyasmi ér el hozzánk, milyen esendő is az, hogy José, a nagy fantáziával rendelkező ifjú olyasvalakit lát bele a felvonultatott Carmenbe (Benkő Nóra), aki miatt érdemes a vesztőhelyre jutni. Így aztán ők ketten téblábolnak a saját történetükben, mely néha összeér, néha szétválik újra. Két ragadozó madár meg, vagyis Merimée és Bizet, az író meg a zenész, saját életük rímelő pontjait keresve a mítoszban, megpróbálnak ihletet facsarni mások szenvedéseiből. Kergetik, lesik, nézegetik a problémahordozókat, s addig-addig méricskélik a használható motívumokat, míg a végén csak összeáll valami az utókor számára, amiben már ők is benne vannak. De még Puskin is benne lesz, kinek hálás meghajlásokkal köszönik a múltból kikapart sztorit, vagyis a Cigányok címmel írt hosszú költeményt, de tán még Lorca is ott van, vagy ha ő nem, a spanyol cigányrománcok névtelen szerzői legalább.

A költő s a zeneköltő a témát s a történetet megélőket kergeti szerelmes odaadással, részvéttel ölelve minden lelket, akik az "élők" körül ministrálnak. Carmen bolondos, vadóc leánykísérője, Dorothea szerepében Soltész Erzsébet látható. Elbűvölő alakítás. Szaval, ugrál, s mint valami keverék vérű Puck, jön-megy a balladában, s Rancsó Dezsővel és Őze Áronnal együtt nagyon érzi, milyennek kellene lennie ennek az estének. A Josét játszó Vasvári Csaba a bemutató estjének elején olyan dermedten kezdett, hogy minden rosszra föl lehetett készülni. Vajon miért rajong érte az orosz vendégrendező? - suhan át rajtunk a gondolat. S a játék második felében, szinte mindenkitől elszakadva, magányos, miséző buzgalommal felépíti a maga José figuráját. Leginkább Székely B. Miklós hajdani Woyzeckjét idézi.

Ellenfeleit, vagyis inkább riválisait, azok minden alakjában Tóth Sándor játssza, pontosan, lelkiismeretesen alakítva a szép, sikeres vagy csak hétköznapi módon normális embereket. Bizet és Merimée meg átnyitogatva az idő folyosóit, kukkol és gyűjtöget. Rancsó Dezső győzi leginkább humorral. S nem lehet elmenni Őze Áron szerepkörváltó időszaka mellett. Jót tesz neki a külső elrajzolásának lehetősége. Nem szorítja többé a szőke kisfiúimázs, bátor és erős, változni tudó színész állt szorítóba ezekben a hónapokban.

Márai Enikő a díszlettervezőből időnként filmes és színházi rendezővé változó, Ukrajnából jött Maszlobojscsikov darabjának dramaturgja. Delikát csemege lehetett ennek a művelt és gáttalan orosznak a látomásait papíron összegereblyézhetni. Elképzelhető, hogy a szövegkönyv világsikerrel kecsegtető előadást ígért bizonyos részeiben. Ha kicsit megerőltetjük magunkat, fölvonul itt a pártoló szellemek közt Pirandello és Mnouchkine is.

Az érzékenység és a koncepció tudniillik hibátlan. A megvalósítás marad tökéletesen figyelmen kívül.

Azt várnánk, hogy a tervező Maszlobojscsikov besegít a rendező Maszlobojscsikovnak. De nem. Álmodoznak. Mindketten. Fájó lelkükre gyógyírt keresve kutakodnak az időben. Rákötözik magukat José kivégzőoszlopára, jól megélik a pillanatot, el is tervezik a megismétlését, de annak a módja, vagyis a színházi megvalósítás maga, már nem érdekli őket. A tér hol itt, hol ott biccen egyet, az idő be sem indul. A színpadi idő egyáltalán nem is létezik. Idő - az nincs.

Maszlobojscsikov legnagyobb tévedése, hogy a színész majd csinálja, amit vele megbeszéltek. Gyermeki hittel és imádattal csüng a színészein, s közben nem látja őket.

Egyébként hogy mehetett volna bele abba a megoldásba, hogy a szoborkemény Benkő Nóra legyen a delejes Carmen? Benkő Nóra megmaradt Molnár Ferenc Hattyújának. Jó lenne tudni, ki felel a mozgásokért, mert amit Carmen kínjában csinál, az legföljebb a konditeremben állná meg a helyét. Vagy ez vicc? Ugratás?

Meg vagyok győződve arról, hogy ennek a darabnak - vagy inkább az előadásnak?, de lehet, hogy csak magának Maszlobojscsikovnak? - remek humora van. De a közönség nem kap használható jeleket. S kifárad minden kietlen pillanatban, amikor Carmen helyett a rosszul megválasztott színésznőt kell követnie. Zűrzavar és eklektika, kusza fájdalmak, s ágas-bogas utalások nyilallanak a fekete térben. S mégis.

Az előadás nem jó. Ez tény. Maszlobojscsikov észre sem veszi a színészt. Sokszor a nézőt sem. Életveszélyes. És nagyon-nagyon tehetséges.

Gabnai Katalin