Új Színház

Fergetegesen ugrándozik a Feydeau-darab címszereplõje az Új Színház elõadásának elsõ felvonásában. Talán soha nem láttam még ennyire mulatságosnak ezt a részt, mint most Vidnyánszky Attila rendezésében. Aminek fõ oka alighanem az a szemlélet, amellyel Vidnyánszky a szöveghez közelít. Az elsõ felvonás a Feydeau-bohózatokban mindig rákészülés a fergeteges második és a nem (vagy alig) lanyhuló harmadik részre. Megismerjük a szereplõket, megtörténik az elsõ, a végzetes félreértés, kirajzolódnak a továbbiak körvonalai, ám a gépezet igazán csak a második felvonásban lép mûködésbe. Ideális esetben a rendezõnek ettõl kezdve nincs is más dolga, mint a gépezetet mûködtetni. Ami azért nem magától értetõdõen könnyû feladat; a színészi munka precíz összehangolása, a játék ritmusának megtalálása, a poénok, spétek kidolgoztatása, a viccek esetleges vizuális megjelenítése kitûnõ játékmesteri képességekkel megáldott rendezõt igényel.

Játékmester típusú rendezőből a magyar színházi életben nincs túl sok. Aki van, az is gyakran másnak (interpretáló, esetleg "víziót gyártó" rendezőnek) képzeli magát - mintha a mesteri szinten érvényesített szakmai tudás önmagában szégyellni való lenne. Vidnyánszkyról azonban bizonyosan állítható, hogy nem játékmester típusú rendező. Azon kevesek egyike, akik képesek egy adott alkotó világának szuggesztív megérzékítésére - nem feltétlenül az adott művek konkrét szöveginterpretációján keresztül, hanem a benne megjelenő világ(kép) és hangulat sokféle rendezői eszközzel történő megjelenítése, megteremtése által. Valószínűleg ha akarna, akkor sem tudna "csak" játékmester lenni. Kérdés azonban, alkalmazhatók-e a Vidnyánszkyra jellemző rendezői eljárások egy Feydeau-darabnál, s ha nem (vagy legalábbis nem maradéktalanul), létrejöhet-e szöveg és rendező (no meg persze társulat, de erről még később lesz szó) között valamilyen kompromisszum.

Iglódi István és Hirtling István | Fotó: Pyszny László

A kérdésre az előadás felemás választ ad. Feydeau-nak ugyanis van sajátos, rendezői eszközökkel megérzékíthető világa. Legjobb darabjai legalábbis többek (vagy többek lehetnek) precízen legyártott bohózatoknál. Alapjában derék (de mindenképpen ártatlan) szereplői egy apró félreértés vagy hiba, elnézhető gyarlóság okán kerülnek kétségbeejtő, erkölcsi tartásukat, önbecsülésüket, sőt, nemegyszer fizikai létüket is veszélyeztető helyzetekbe. Kis ballépést irracionális sorscsapások megállíthatatlannak tetsző sora követ, s noha végül általában minden tisztázódik, ép bőrrel szinte senki nem ússza meg a történteket. Mindez nemcsak pusztán bohózatként értelmezhető (bizonyos vonásaiban - szerzői szándéktól nyilvánvalóan teljesen függetlenül - már-már az abszurd felé mutat), de mindenképpen akként (is) ábrázolandó. S ez az, amiért nehéz "dupla fenekű" előadást csinálni a Bolhából: a feydeau-i világ irracionális őrületének leképezése során könnyen elillanhat a szöveg frenetikus humora.

Kicsit ez történik most a darabbal: a komótosabb tempójú, előjátékszerű első felvonást erősen feldobja a mívesen stilizált játékmód és a kitűnő játékötletek sora, a másodikban (s némiképp a harmadikban is) viszont ugyanez fékezi a játékot. Vidnyánszky színpadán szinte minden cselekvés, színészi gesztus elemelt kissé. Egy-egy szövegmorzsából önálló életre kelő ötletek sora terem. (A legemlékezetesebb talán Tournel játéka a rózsával; a változatos helyekről, de változatlan esetlenséggel előhúzott, szirmait előbb-utóbb mindig elhullató virág mindig nevetést fakaszt, miközben a reménytelenül szerelmes fiatalember igyekezete megejtően szomorkás is.) A szereplők néha finoman reflektálnak szerepükre (a második-harmadik felvonás közti szünet - egyébként nehezen érthető - elmaradását Gáspár-Chandebise kaján sajnálkozással jelenti be, a harmadik részben Iglódi-Camille az előző felvonás végére utalva jegyzi meg, hogy a legrosszabb az volt, hogy az előbb még táncolni is kellett). Sok a hasonló asszociatív poén is, akárcsak az egyes mozgássorokhoz kapcsolódó ötlet. Csakhogy a második felvonástól a szöveg maga diktálna egy precízen felépítendő ritmust, amelyet Vidnyánszky és színészei így értelemszerűen nem tarthatnak be. Hogy nem is igen akarják, annak biztos jele a második felvonásban főszerephez jutó forgószínpad is.

A forgószínpad kitüntetett eleme Szergej Maszlobojscsikov díszletének; az egyes színeket jellemző díszletelemeket is ez forgatja be a játéktér éppen használatos részére. A tér egyébként ezúttal is nagyon sokat tud: látványos, jelentéses és praktikusan használható egyszerre. Távolabbról nézve mintha egy földre eresztett csillárt látnánk, amely a feje tetejére állított világ képét sejtetné. Ám a "csillár" nem emelkedik a levegőbe, hanem egyes elemeinek szétszedésével jönnek létre új és új térelemek, amelyek (természetesen néhány más elemmel, kellékkel kiegészülve) pragmatikusan alakítják ki a játék számos színterének valamelyikét. Vagyis nem a szereplők közlekednek a színek között, hanem maguk a színek forognak jobbra-balra. A második felvonásban elszabaduló őrületben nem a szereplők futkároznak a Tüzes Kandúr szobái között, hanem azok gördülnek eléjük, míg a színészek a forgószínpadon helyben futást végeznek. A felvonás vége azután valóban kollektív őrületbe torkollik: az össze-vissza forgó színpad az összes szereplőt színre tereli, akik változatos (az operától a kánkánig terjedő) dallamokra mutatják be Énekes István mozgássorait. Ez a teljes zavarodottság, édes anarchia nagyon pontos vizuális leképezése ugyan a feydeau-i világnak, de háttérbe szorítja, tompítja a szöveg humorát, kiiktatja a figurák kergetőzéséből, fizikai "fenyegetettségéből" fakadó komikumot, sőt, a maga stilizált voltában zárójelbe teszi a reálszituációk abszurditását is. Érdekes paradoxon: nem lehet azt mondani, hogy az erős egyéniségű rendező az erős kézzel megírt darab ellen dolgozna, szöveg és rendezés vektora azonban csak az első felvonásban erősíti, később ha ki nem is oltja, de egyértelműen gyengíti egymást.

Gáspár Sándor, Bánfalvi eszter és Kisfalussy Bálint | Fotó: Pyszny László

Az Új Színház kiváló képességű, de más típusú rendezőkhöz szokott, Vidnyánszkyval most először dolgozó csapata változatos teljesítményt nyújt az előadásban. Érezhető az alkalmazkodás a rendezői elképzeléshez, nincs öncélú spilázás, de általában kevés az eredeti, egyéni invenció. Igaz, a rendezői figyelem nem egyformán terjed ki valamennyi figurára, a kevésbé kitalált, halványabb szerepek általában a játékban is ilyenek maradnak. Semmi nem indokolja például, hogy Lucienne eleve haloványabban megírt, különösebb jelentőséget az előadásban sem kapó alakját olyan formátumú (és korú) színésznő játssza, mint Bánsági Ildikó. Férjével, az "őrültspanyol" Carlosszal a szerepsablon korrekt megmutatásán túl Helyey László keveset tud kezdeni, s általában megoldatlanok a kisebb szerepek (a kivételt Dengyel Iván ezúttal is egyéni humorú Feraillona, s a feltűnő játékkedvet mutató Tóth Auguszta Antoinette-je jelenti). Hirtling István sprőd humora feldobja kicsit Finache doktor kevésbé hálás szerepét, Györgyi Anna (Raymonde) pedig jól váltogatja, s teszi finoman idézőjelbe a szerelmes feleség, a naiv nő és az élveteg asszony színeit. A kettős ziccerszerepet játszó Gáspár Sándor Poche figuráját dolgozza ki változatosabban, meggyőzőbben; Chandebise, az előkelő polgár mintha néha kicsit túlzottan is hasonlítana a közönséges hotelszolgára (bár a szerepek markánsabb szétválasztása a következő előadások során megvalósulhat).

Termékenynek látszhat tehát Vidnyánszky és a társulat együttműködése, de azért még csiszolódniuk kell egymáshoz. Erre látszik utalni, hogy a két kiemelkedő színészi teljesítmény a rendezőt már jól ismerő két vendégművésznek köszönhető. Trill Zsolt nevetséges kókler helyett őszintén szerelmes, mulatságosan érzékeny lelkületű, szemtelen, mégis szerethető örök kamaszt formál Tournelből, fergetegesen mulatságos, de a figurából és a szituációból következő magánszámokat kreálva (különösen emlékezetes a második felvonás eleji látványos kivetkezése, ahol ruháin kívül parókájától és álbajuszától is megszabadul). A színészként sajnálatosan ritkán látható Iglódi István elkápráztat szakmai mindentudásával: túl azon, hogy nála minden poén, minden spét százszázalékosan a helyén van, s hogy Camille érthetően érthetetlen beszédét tökéletesen dolgozza ki, finom, rezignált szomorúságot visz a figurába: a szerencsétlen, meg nem értett flótás jeleneteit szívszorítóan mulatságos fehérbohóc-számokká varázsolva. Noha az előadás hozott szakmai részeredményeket, reménykeltő mozzanatokat, s egy minden szempontból kitűnő első felvonást, megtekintése elsősorban kettejük alakítása okán ajánlható.

Urbán Balázs