Vígszínház

Példázat. Tanmese. Tételdráma. Erkölcstan. Pedagógia. Prédikáció. Brecht, a baloldal moralistája van elég bátor ahhoz, hogy összefüggéseket és mélységeket leljen az emberi viselkedésben, de a feltárt törvényszerûségeket, kérdéseket a lehetõ legegyszerûbben tálalja elénk. Mint aki nem bízik bennünk. Szinte népnevelõként rágja a szánkba a tényeket, az érzéseket, a tanulságot. Csak semmi beleélés, csak semmi meghatódás. Nem bújhat senki a szerep mögé, közvetlenül kell megszólítani a nézõt, hogy õ se bújhasson el, hogy õ se érezze magát kívülállónak. Itt senki nem kukkolhat kényelmesen, mintha bárkirõl szó lenne, csak épp róla nem. Brecht dramaturgiai érzéke és emberismerete olyan remek szituációkat tár elénk, amelyek tegnap és ma egyaránt élhetõek, jelen vannak, kikerülhetetlenek. Ketten kellenek a protekcióhoz és a korrupcióhoz, ketten kellenek az adok-veszek helyzetekhez. Kell áldozat, akitõl a semmijét is elvehetik, kellenek irigyek a boldogok mögé, kellenek gonoszak a jóság mellé. De nagyon is könnyû volna, ha egyértelmû lenne a jó és a rossz mibenléte! Ha rá volna ütve mindenkire a tisztesség vagy a disznóság stemplije!

Zsótér Sándor alaposan átgondolta és átgondoltatta Brechtet. Nem engedi a közönségének sem a kívül maradást, hű marad a szerzőhöz és megduplázza a tétet. Miközben életteli szituációkat működtet, nem hagyja ki a brechti bölcselkedést sem. Ez ma igencsak merész vállalkozás, amikor a néző már kitört a paternalista életformából, amikor önállóbbak lettünk, magunk is próbálunk így-úgy életben maradni (mielőtt kiterítenek) és lehetőleg tisztességesek maradni. Brecht korához képest még szövevényesebb időket élünk, és naponta harcoljuk meg az erkölcsi háborúkat kifelé és befelé egyaránt. Félő volt, hogy a tételmondatok és prédikációk üresnek, közhelyesnek tűnnek, hogy a nagy igazságok frázisként pufognak majd. Minden elismerés megilleti a rendezőt, aki képes volt elkerülni e veszélyeket. Még az efféle mondat is élővé válik: "Jogtiprással szemben zendüljön föl a város!" A főszereplő szájából nem tűnik sem üresnek, sem nevetségesnek ez a mondat, lebegnek előttünk (a nem túl ifjak előtt) vörös zászlók, de titkon szégyenkezünk, amiért nem zendülünk a mai jogtiprással szemben. Miért is nem? A díszlet néhány lebegő-áttetsző lepel, szép kínai tusfestményekkel. Ezek le és föl mozognak, jelezve: átlátunk rajtatok, átláthatóak vagyunk magunk is. Zsótér kerülte a történet kínai elemeinek erőltetését, kerülte a díszletek-kellékek használatát. Gyakorlatilag mindenki áll és beszél, többnyire felénk, a nézők felé, hangsúlyozva a kimondott szó fontosságát, a kihangosított érzés erősségét. A kínai jellegű zene jó kiegészítő, a néhány dalra fakadás azonban inkább zavaró, igaz, adnak ezzel az elidegenítésnek, de nem jó élmény a fülnek.

Börcsök Enikő és Szarvas József

Ambrus Mária díszlete elevenebbé válik a második - pergőbb - részben, amikor liftező színpadi elemek mutatják a pokol és menny lehetőségeit. Benedek Mari jelmezei szépek, selymesek, a fény fiai istenszerűek az öltönyös szoknyában. A jólélek Sen-Te csak úgy védheti meg önmagát, ha kitalál egy nagybácsit, aki képes keménynek és ridegnek lenni. Sui-Ta öltözéke egyszerű öltöny, nem sokat bíbelődtek egyéb maszkírozással. Mindenkivel elhitethető, amit az ember önmagáról elhisz - ezt Zsótér jól tudja. Fel sem merül a kétség a szomszédokban, hogy miért csak egyikük vagy másikuk lehet jelen egy időben, fel sem merül a gyanú, hogy azonos személyekről van szó. További kettőződés fedezhető fel az istenek földi felbukkanásában. A három színész hétköznapi embereket is alakít, a rendező ránk bízza, hogy ezt a költői vonalat miként értelmezzük. Átlátja az isteneket alakítók terhelhetőségének különbözőségét. Tanai Bella kevesebb fizikai jelenlétet bír már, Fonyó József számára ez is túl soknak látszik, Oberfrank Pál többszöri átvedlése élvezetes epizód. A kisebb karakterek közül Molnár Erika brillíroz, de oda kell figyelni Hullán Zsuzsára és Buza Tímeára is. Szarvas József indiszponáltsága miatt nehezen hihető, hogy miért is szeret bele Sen-Te az állástalan repülőbe. Beszéde hadaró, artikulációja nem teszi érthetővé a szavait, és ebben az előadásban kivételesen a bumfordi bája sem tündököl.

Az előadást gyakorlatilag a főszereplő viszi a vállán. Néhány percet leszámítva mindvégig jelen van Börcsök Enikő, aki nagyon is ért a jelenléthez. Vang, a vízárus (Harkányi Endre) az a barát, aki bár maga sem szent, de hisz a lányban, és aki használja, de nem kihasználja a jóságát. Harkányi most is megható az esendőségével, soha rutinossá nem váló bölcsességével. Börcsök Enikő rövidre vágatta a haját, a férfiruhán kívül semmiféle eszközt nem használ a kétféle nem érzékeltetésére. Sui-Ta száraz és próbál hideg lenni, üzleties, és ha kell, elutasító, de vadonatúj az a felfogás, ahogy mindvégig megőrzi a férfiszerepben is a lányt, a gyengét, a gyámoltalant, akinek ő maga a támasza a másik énjével. Mindvégig emlékeztet minket - beavatottakat - arra, hogy ki is bújt itt nagybácsi ruhába. Megrendítő a játéka a képzelt kisfiúval és szívszorító az epilógus elmondásakor. Börcsök annyi hittel és Brechtnek szófogadatlanul önálló beleéléssel játszik, hogy mi is mindent elhiszünk neki. Színészi ereje és állóképessége meggyőző. Most már csak nekünk kell jobbá válni.

Bácskai Júlia