Debreceni Csokonai Színház

"Korszerû mûvészet - ÉL!" Az örökérvényû szlogen ma leginkább az operajátszás területén érvényesül Magyarországon. Galgóczy Juditnál "ÉL"-esebb neo-avantgarde személyiséget pedig keresve sem találhatnánk. Jó évadot zárt egyébként: tavaly igen jól sikerültek polgárpukkasztásai. Pécsett (a Rigoletto-rendezés kapcsán) nemcsak a nézõtéren csaptak össze a "modernek" és a "konzervatívok" indulatai, hanem már magán a színpadon is! A pesti Parasztbecsület remake-je alkalmából fújolt, prüszkölt minden "tradicionális" operarajongó, a kritikusokról nem is beszélve. Idén saját évadját, az új igazgató, Csutka István éráját és a debreceni Csokonai Színház szeptemberi programját nyitotta meg A varázsfuvola címû Mozart-darab színpadra állításával Galgóczy Judit. A repertoárnak ez a "gyöngyszeme" mindig is nagyon megosztotta a közönséget, most mégis harmonikusan olvadt össze a személyes és a produkciós siker. A varázsfuvola ideológiailag és mûfajilag egyaránt provokatív, ám termékeny alapanyag. Nagy kihívás minden rendezõnek, minden társulatnak. Csutka István bátor kísérletezõként mutatkozott be a direktori szerepkörben, demonstrálta, hogy nem fél az ÉL-tõl. A korszerû színjátszásnak kiemelt helye van/lesz Debrecenben. És ennek csak örülni lehet, mint annak is, hogy ez alkalommal Galgóczy saját formáján belül is jól teljesített. A szokásosnál alaposabban végiggondolta ötleteit, a provokációkat beágyazta a színészi játékba, tehát nem lóg ki sehol a lóláb, foglalkoztatta a társulat "nagy öregjeit", ugyanakkor intenzív és impulzív stílusát bátran követõ fiatalokat is talált a megfelelõ szerepekre, s a második felvonás közepéig nemcsak felvázolta, hanem meg is rendezte a maga képzelte elõadást. Azt, hogy az egész miért nem VÁG, hogyha ÉL, a maradék szakaszoknak és a hiányoknak köszönhetõ.

Schikaneder librettóját egy generációs konfliktus mesében szublimálódott képeként fogta fel, tehát az alapvető értékek mitologizáló, filozofáló, teologizáló ütköztetése helyett lélektani alapokra állította. Fejlődés-lélektani alapokra!

Félreértés ne essék, Galgóczy nem pszichologizál az előadás egyetlen pillanatában sem, s főleg nem a lélektani (mély)realizmus, vagy a realizmuspótlékok értelmében.

A felnőtté válás problematikája áll a középpontban. Rettenetes szülők nemzedéke áll - javarészt értetlenül - szemben a rettenetes gyerekekével. Azaz nyílt szembenállásról szó nincs, nem olyan világot élünk most az ezredfordulón! Az alapvető konfliktus amúgy férfi és nő között feszül, és a gyerekek - a "húszévesek" nemzedéke, ahogy nagyon kulturáltan nevezi őket Töreki Attila célirányos dramaturgi közreműködése - eszközök a szülők kezében. Ha valamiért, ezért éppen lázadhatnának. Kinek van igaza? A darabban fel sem merülhet ilyen kérdés, hisz az Amadeus-jelenség a filmes és divatszínházi népszerűsítés alapján lassan már pszichológiai szakszóvá válik: a jól ismert apakomplexusnak, a lázadás szublimálásának, a kései bűnbánatnak jelzésére használatos. Tehát a Schikaneder-Mozart-féle Sarastro logikusan lesz ebben a szövegvariánsban is nemzőapja Paminának. A leány "elrablása" nem más, mint a láthatási jog erőszakos megszerzése. Kinek van igaza? Mai (magyar) társadalmunkban ez a kérdés a népesség nagy százalékát közvetlenül érinti... Mi felé indulnak a fiatalok? Az erőszakba-logikába bújtatott apai modellt követik, vagy a szeretettel felcímkézett anyait? Ki tehetne igazságot? A mese nem vállalkozik erre, s Galgóczy is "csupán" világosan exponálja a kérdéskört. Végső soron sem a Hegyes Gabriella (nyugalmazott és gazdag butikosnőként megfogalmazott, a fiúkat még mindig nézegető, ám konzervatív kiskosztümbe bepréselt) Éj királynője, sem az "egyetemi tanár küllemű" Sarastro nem igazán követhető példa. A máshonnan jött, a meglepően jól szocializált, és egészen "jól nevelt", ismeretlen szüleitől az igazmondás képességét is megtanult Tamino hajlamos a tudatos választásra. Kiállja a próbákat, bár bőrzakója nem sokban különbözik az abszolúte "szocializálatlan", s minden próbán látványosan megbukó Papagenótól. Haverok ők ketten, bár egyikőjük feltörekvő, az uralkodó elit felé szárnyaló nagyreményű "ifjú", míg a másik az örök lemaradók, a kisemberek zsigerorientált (kaja-pia-nő elég) utánpótlása, külvárosi, jövőkép nélküli srác. Remek dolog, hogy ezt már Mozart-Schikaneder is tudta: Pamina igen jó kapcsolatban van a partitúra szerint is Papagenóval, a kommunikáció könnyed és természetes közöttük, sőt a lány neki meg tudja fogalmazni az első felvonás "bájos" duettjében, mit gondol az ember - és az asszony - rendeltetéséről.

Pamina - és ez nem függetleníthető az igazán tehetséges szereplőválogatástól - a legfontosabb pont ebben az előadásban. Hruby Edit megformálásában nem sápadt naiva. Galgóczy hősnői soha nem ilyenek! Pamina bátran és nőiesen néz szembe a kihívásokkal. Akár az élet-halál - végső - kérdéséről legyen szó, akár az emberi rendeltetésről, életünk céljáról, hivatásról, párkapcsolatról, csalódásról, fenyegető magányról. Van eszköze anyja ellen: a nemet mondás erkölcsi alapon. És apja ellen is: hiszen Sarastro szemében éppen azért értékelődik fel, mert a "férfierények" legszebbikét "hozza" lány létére: az igazmondást, és a következményeket vállaló hősies kitartást. Belegondolunk, milyennek láthattuk volna ezt a két fiatalt, ha a rendezőnő megrendezte volna a második felvonás végét is, benne a próbatétel mesei és talán nem mesebeli igazságával! Ám erre sajnos nem jutott idő. Minden próbafolyamat véges, és - gondoljuk így - talán ez a dolgok rendje: a "korszerű művészet" nem mutathat megoldást. A felnőtté válás küszöbén el kell hagynunk hőseinket. Nincs happy end sem, az élet nehézségei most kezdődnek a tapsrend után.

Tapsolni mindenképpen kell, hiszen Hruby Edit fiatal és tehetséges, minden valószínűség szerint drámaibb szerepekben látjuk majd később. Komoly tartalékokkal rendelkezik, ezért mostani énekesi teljesítménye igen jó. Azonosulását meg Galgóczy hősnőjével egyenesen példaszerűnek mondhatjuk. Urbán Nagy Róbert Tamino szerepében keményen dolgozik, ám alkata s némiképp életkora miatt kevésbé hitelesen húszéves. Tenoristaként is a felnőtté válás küszöbén van: egyre jobban tudja megoldani szerepeit, tavaly például a Denevérben, úgy érzem, a helyén volt. Ürmössy Imre basszusként szokott fellépni, ám Papageno basszbariton szerepe szíven találta. Színészként talán túlságosan is feloldódott. A férfiak - úgy tűnik - ezen a színpadon sokkal inkább hiúak, mint kolléganőik. Figurájuk árnyoldalát, gonoszságát, esendőségét mintha nem annyira szeretnék megmutatni. Ez Ürmössy alakításának legnagyobb problémája, mindig szeretetre méltónak mutatkozik. És a közönség rajongva szereti is őt, mint mesehőst. Galgóczy világában talán keményebb és fájdalmasabb ez az alapjában véve durva és kedvetlen, néha depresszióra hajlamos - lásd: öngyilkossági kísérlet - figura. Az est nagy alakítása persze - és ez az évadnyitás ünnepén belül külön ünnep - Tréfás György Sarastrója. Ünnepelendő a 75. születésnap, a színpadra lépés, a debreceni tagság évfordulója és főleg az a hangbeli és színészi készenlét, amely az operairodalom egyik legszebb basszusszerepének eléneklésére még mindig képessé teszi. A koncepcióbeli jelentést persze kicsit felülírja, hogy Pamina apja akár nagyapja is lehetne, de mivel nem a naturális megfelelések korát éljük, ez a "generációs olvasat" szempontjából még erősebben is hangsúlyozza a kontrasztot.

Mivel operaelőadásról van szó, meg kell említeni, hogy Kaposi Gergely, az új főzeneigazgató vezényelte a színház zenekarát, bár az ő elképzeléseiről és a darabhoz való viszonyáról ezen az estén nem sok minden derült ki.

Zala Szilárd Zoltán