Budapesti Kamaraszínház - Tivoli
Amikor 1999-ben a Játékszín bemutatta a Rejtélyes viszonyok címû "lélektani szalondrámát" - miként szerzõje jellemezte -, vagy "pszichoperverz giccset" - ahogy sokkal szakszerûbben egy magyar kritikus nevezte -, az ember azt remélte, hogy az Éric-Emmanuel Schmitt nevû kortárs francia drámaíró többé nem köszön vissza a magyar színpadokról. Meg azt is gondolta, hogy ostobaságban, hazugságban, álságos problémákban a Rejtélyes viszonyokat nem lehet felülmúlni. Nem így volt. Nemrég e szerzõ a magyar közönséget újabb darabbal örvendeztette meg.
Schmitt drámáinak honi bemutatása mellett a legnyomósabb érv az, hogy hiszen nagyágyúk játsszák őket külföldön: Alain Delon, Belmondo, Olbrychski, Donald Sutherland. S hogy e szerző négy darabja 30 (azaz harminc) országban van műsoron, már végképp oly megdönthetetlen érv a magyar bemutató mellett, hogy a darabot el sem kell olvasni, mehet egyenesen a fordítóhoz, be lehet írni a műsortervbe és Salut!
Mit ad isten, Éric-Emmanuel éppen színházról és benne tehetségtelen drámaíróról ír (nagyon kínálkozik itt a poén, hogy kéznél volt a minta). Adott egy rendkívüli tehetségű színész, Frederick, Párizs kedvence, akinek mindenféle ostoba darabban kell elapróznia talentumát, olyan szerzők munkáiban, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy a rosszul menő színházat és benne saját darabjuk bemutatását is szponzorálják. Frederick nőfaló, kártyás, iszákos zseni, ám zilált külseje érző szívet takar. Egy nap titokzatos, hamvas szépség lép öltözőjébe, mire Frederick felkiált: hattyúnyak!, mivel a szépséget, midőn páholyában ült, ő már a színpadról kifigyelte. A szerelem azon nyomban felizzik, ámde kiderül, hogy Berenice (a szépség) a miniszter lánya, aki fene mód ellenzi ezt a házasságot. Következik a nagy színész harca az igazságügy-miniszterrel. A nagy színész közben éli az aktorok apró, mindennapi életét féltékeny szerető és hamvadó bájú, szintén nagy színésznő társaságában. Aztán némi önvizsgálat után Frederick rájön arra, hogy ő színész, és a színész ingatag, s a szépséges hamvat meg fogja rontani, ezért inkább lemond róla. Önismereti jelenet következik, betekintést nyerünk egy nagy színész lelki tusájába. Amikor éppen nagyban ünneplik a színpadon, karon fogja mit sem sejtő ex-szeretőjét, bejelenti házasságukat, mire a hamvas a páholyban az ájulás örvényébe zuhan. Tíz év múlva a magányos, öreg és szegény Fredericket meglátogatja a valamikori hamvas szépség egy kisfiú társaságában, s ekkor a lány megérti - valamit megért, a drámai végkicsengés örökérvényű magvát.
A rosszul megírt darabban sem konfliktus, sem szituációk, sem jellemek, sem drámai pillanatok nincsenek, mindössze ügyes párbeszédek és temérdek jól értékesíthető közhely. Valamiért a szerző úgy véli, hogy ő maga nagyon sokat tud a színészekről és a színházról, így ezt mind bele is írja a darabba. Ismerős bennfenteskedő pillantások ezek, örökbecsű kijelentésekkel és épületes színházi sztereotípiákkal.
Amit nem ír meg a drámaíró, azt nem rendezi meg a rendező sem. (Persze kérdés: miért rendezné meg egyáltalán? Miért pont ezt?) Amit a drámaíró olyanra ír, hogy tíz perc után kitalálható a következő két óra, azt a rendező sem rendezi másképpen. Szikora János saját tervezésű díszletbe préselte ezt az amúgy sok helyszínes, színpadon és kulisszák mögött játszódó darabot. Gyalulatlan, elfordítható fafalakat kreált, és az előadás alatt ezek a falak szédületesen sokat forognak, alakítják eleinte változatosan, majd egyre érdektelenebbül a Tivoli szűk terét. A mű vulgárnaturalizmusának ez a stilizált díszlet az egyetlen - lehet, hogy funkcionális, de agyonhasznált - ellenpontja. Ám a stilizálás sehova sem nyit, szó szerint sem, csak forog. Tresz Zsuzsa jelmezei "korhűek", legalábbis a szabásuk az (Schmitt szerint a XIX. században vagyunk); a darabbéli színészek ruhái "modern", suhogó anyagból készültek, míg az ártatlan szépségé és a kívülállóké "rendes" naturalista jelmezek. Mit jelenthet ez a különbségtétel, sejtelmem sincs.
Szikora hisz a darabnak: elhiszi, hogy be lehet hozni York hercegét összesen két jelenet erejéig (először bevallja Fredericknek, hogy szerelmes - nyilván abba a lányba, aki meg a színészkirályt szereti -, majd mivel Frederick lemond a lányról, jön átvenni őt); elhiszi, hogy valakit el lehet bújtatni egy ládában, mert körözi a rendőrség, és aztán csak úgy elvinni a ládát mindenféle következmény nélkül; elhiszi a sok lapos jellemet, a rebegő szempillájú ártatlan lánykát és az agyonnyúzott színházi közhelyeket. Elhiszi, hogy ebben a posványban a színészkirály majd hamleti önvizsgálatba fog és a "színen vall", akárcsak az öregedő színésznő. És elhiszi, hogy a darabot el lehet kezdeni bármiféle helyzet nélkül, túlhangsúlyozott játékkal, átlátszó, kiszámítható jelenetekkel (a darabbeli rendező és a tehetségtelen drámaíró szcénájára gondolok). Mintha abban bízna, hogy majd a címszereplő mindent megold.
Cserhalmi György Frederick szerepében valóban keresi e figura emberi arcát. Nagy színésznek kell nagy színészt alakítania. Csak neki (és olykor Vári Évának) sikerül felülemelkednie a darab és az előadás olcsó közhelyein, sekélyes mondanivalóján, elkerülni a felületes játékmódot, a tanult és felvett manírokat, a hamis hanghordozást. Cserhalmi felkérése a legjobb, ami ezzel a darabbal egyáltalán történhetett. És bár Vári Évával közös jelenetükben még némi mélységet is tudnak adni a figuráknak, a felvetett problémának, mindkettejükhöz méltatlan a feladat. És ez nemcsak Éric-Emmanuel bűne, de mindenkié, aki közreműködött abban, hogy ezt a darabot játsszák.
Tompa Andrea
