Budapesti Operettszínház

Az újjáépült Operettszínház egy héttel korábbi bemutatója, a Marica grófnõ elkényeztetett. Ráadásul a vadonatúj igazgató azt ígérte, ötven-ötven százalékban lesz a színházában operett és musical. Kerényi Miklós Gábor nagyszerû rendezõi munkát végzett a maga választotta nyitódarabban, és az építkezés utolsó simításai is - gondolom - jócskán lefoglalták, a musicalvonalra már nem jutott a figyelmébõl.

Pedig nyersanyagban itt sem volt hiány, ha "az" ideális címszereplőt nem találta is meg a színház. Érdekes választás az egyik szereposztásban egy jól megtermett profi énekesnőt látni, aki büszke lehet arra, hogy színészként sem hibázik sokat, másik lehetőségként pedig olajozottan játszó és éneklő fiatal hölgyet. Egyik sem "furcsa", s ami még nagyobb baj, egyikőjük sem az a speciális "nagy" egyéniség, ami ebben a címszerepben elvárható.

Napjaink legszebb szappanopera-sablonjait előlegezi meg a cselekmény férfi főszereplőjének "sorsa" - sokat beszél, keveset énekel. Egy igen előnyös alkatú és szorgalmas fiatal színész és egy érett, igazi sztár osztozik rajta. Az előbbi főleg direkt és áttételektől mentes kisdobos-lelkesedésből dolgozik, Kulka János viszont nem elégszik meg saját helyzeti energiájával, végig jó ízléssel és komoly erőfeszítéssel igyekszik ironikus távolságban tartani a figurát. Mindez azonban - kinél így, kinél úgy - rengeteg időt vesz igénybe. Az előadás mélypontjai a Nick Arnstein lelki életét boncoló negyedórák.

Ezen felül gyakran megfordul a színpadon négy nagy formátumú színésznő, Uhrik Dóra és Szabados Zsuzsa mellett a hazai színjátszás legendás alakjai: Molnár Piroska és Margitai Ági. Bármely színház büszke lehetne egy ilyen négyesfogatra. Itt hiába dolgoznak mindnyájan teljes erőbevetéssel, a rendező a belőlük áradó energiákkal semmit sem tud kezdeni. A színpadon a nagyobb létszámú jelenetekben összevisszaság és szervezetlenség uralkodik. (A koreográfus, Bakó Gábor néha-néha segít, de ez nem elég a boldogságunkhoz.) Böhm György nagy tekintélynek örvendő dramaturg. Elvárnánk tőle, hogy az alapvetően epikus, hosszabb-rövidebb jeleneteket egymás után sorakoztató cselekmény valamiféle mederbe kerüljön. Ehelyett döccen és botladozik minden jelenetváltás, minden ki- és bemenetel. Ami a színpadon történik, elnyújtott és ritmustalan.

Tartozunk az igazságnak azzal, hogy kimondjuk: ritkán hallani ilyen visszafogott és értelmesen megfogalmazott szöveget. (A fordító Békés Pál.) Nincsenek ízlésficamok, idétlenkedések, kínrímek, de nincsenek közhelyek sem a Galambos Attila magyarította dalszövegekben, sem a prózai részekben. Különösen üdítő a szájbarágás és a túlmagyarázás teljes hiánya. Ennek ellenére a dialógus lehetne élőbb, karakteresebb, főleg akkor, ha a színészek által megvan a lehetőség egy bátrabban játszott színházra. Böhm, a rendező, nem tudja kezelni Csonka András sármját: ő az egyetlen így a széria elején, akiről kiderül, hogy rendelkezik ilyesmivel! És tehetetlen a Balázs Péterre, úgy látszik, maradandóan rátapadt modorosságokkal szemben is. Nézőként úgy érzékelem, a három óránál is hosszabb játékidőből - bátortalanul megfogalmazott, szubjektív becslés ez - másfél óra telik el legalább a színpadot újra és újra átdíszítő munkások ügyködésével. Szórakoztatónak szánt színházi előadás esetén megbocsáthatatlan az elegancia hiánya! A technikai lebonyolítás folyamatossága pedig alapfeltétel! Az általam látott előadáson élvezetes epizódot jelentett Vadász Zsolt tenorja. (Nemcsak a fiatal énekes szép hangja, hanem az intelligens és invenciózus játék is szimpatikus ebben a parányi szerepben.) Elbűvölő Mednyánszky Ági néha mindentudó, legtöbbször szemérmes, máskor meg átütő erejű nárcizmustól mozgatott öltöztetőnője! Szép a csillagos háttérfüggöny és Bátonyi György díszletének tágassága. Sajnos mindez nagyon kevés ahhoz, hogy egy musical esetében közepes sikerről beszéljünk. Mondom ezt annak ellenére, hogy a nagyérdemű mindkét általam abszolvált estén hosszan és lelkesen tapsolt.

Zala Szilárd Zoltán