Komáromi Jókai Színház

Nem lehet teátrális az, ami ugyanakkor nem szimbolikus is; ha nem egy olyan cselekvést ábrázol, amely egy másik cselekvésre utal, az elõbbinél jelentõsebbre" - mondotta Goethe. Úgy tûnik, hogy az egyik legmarkánsabb magyarországi rendezõ szintén ezt az elvet követi, amikor rendes szokásához híven, fenekestõl felforgatja (ez alkalommal) Molière-bemutatók gyakori, jól bevált közhelyeit, hogy tippo fissók helyett - teljesen más megközelítéssel - elõhívja a maszk nélküli tudatot, megfejtse és leképezze a szereplõk lelkét.

Az összetéveszthetetlenül "telihays" játéktér olyan, mint egy filmstúdió. Három éve, a temesvári magyar színházzal koprodukcióban készült szegedi Régi idők focijában már használt filmes asszociációkat, csak akkor a néma burleszk eszközei inkább formálisak voltak, míg a komáromi Tartuffe analógiája az előadás során nem egyszer szimulakrummá válik. Itt természetes a műviség, és művi a természetes is. A látszat mögötti üresség, fokozott agresszivitással leplezett bizonytalanság, különcséggel kendőzött boldogtalanság, az ide-oda sodródó emberek vad szeretetéhsége, fájdalmas szabadság és gyötrő magány, szétesett család és a pénz abszolút hatalma stb. - mindez a művészvilágot és identitásválsággal küzdő korunkat egyként jellemzi. E metafora tehát több szempontból hálás megoldás.

Benkő Géza mint Orgon | Fotó: Dömötör Ede

Tartuffe szolgájának kivételével - aki, mint rendes gyerekszereplőhöz illik, ide-oda szaladgál - a mozdulatlan színészek közönségnek háttal beállított tablója indítja a komáromi előadást. Csak az inzertszerű nyitókép, majd rövid sötét után kezdődik el a tulajdonképpeni darab. A "forgatás előtt" a zongora köré gyűlt fiatalok zenei pötyögése és elfojtott, ideges kuncogása ugyanolyan menekülés Pernelle-né, azaz Németh Ica hamisan csengő, unalomig ismert, erőszakos kioktatása elől, mint Damis (Kukola József) frusztrált járkálása, a merev Clčante (Pőthe István) tartásossága, vagy Elmira (Gubik Ági) önmagába forduló, groteszk sztármagatartása. A légüres térben ágáló anyós és a családról lepattanó sztereotip dörgedelmek, a már-már elviselhetetlen jövés-menés a néző számára is szinte kibírhatatlanul feszült légkört teremt, amivel muszáj azonosulnia. A direkt fals világ ráadásul rövid időre elfedi azokat a hamis hangokat, gesztusokat is, amelyek a játékstílushoz illeszkedni képtelen néhány színész hátránya. (Csak sajnos, e kamuflázs sokáig nem tartható fenn, s ezért a mérnöki precizitással megkomponált koreográfia, az amúgy jelentésesnek szánt mozgás is kiüresedhet, a zaklatott atmoszféra pedig olykor kongó unalomba fordulhat.)

A mozicsinálók kulisszái mögött zajló történések jobban kidomborítják a hierarchiát, s egyúttal a viszonyok motiváltabbá válnak. A hervadt bájait közszemlére állító Dorine (Varsányi Mari) például azért lehet ennyire bennfentes, mert olyan régi bútordarab "a stábban", akinek munka közben a többiek ki vannak szolgáltatva, s aki a privát életükről is mindent tud. E vénlányságra kárhoztatott, elvetélt primadonna biztos nem szeretetből segít a szerelmeseknek, inkább mert (mondjuk, mint rendezőasszisztens) megszokta, hogy bizonyos konfliktusokat ő old meg. Amúgy a "civileket", mint amilyen Mariane (Holocsy Krisztina) és valószínűleg Valér (Bernáth Tamás) is, láthatólag nem sokra becsüli. A Tartuffe-fel való házasság bejelentése nyomán kelt vitánál például egyszerűen ráül Orgon összetört, szürke verébre emlékeztető lányára, mintha az ott sem lenne. Neki csakis egy "sztár" lehet partner.

Benkő Géza Orgonja ugyanis igazi filmcsillag. Azt persze nem tudjuk, hogy a vásznon mennyire tehetséges, de mint "privát ember" az elkényeztetett hollywoodi színészek összes rossz tulajdonságát egyesíti magában. Korlátolt agresszivitása öröklött tulajdonság - láttuk az anyját. Minden alátámasztja, hogy ő "a király". "Bevonulásakor" a többiek szertartásos hódolattal köszöntik, átöltözése - szó szerint - reflektorfényben történik, mialatt tájékoztatják a napi eseményekről (értsd: felolvassák neki az aznapi újságok szalagcímeit). Rapszodikus, üres, önző és kíméletlen egoista, akinek világéletében mindig mindene megvolt, soha semmiért nem kell felelősséget vállalnia, akiből nem csupán a szenvedély, de az érzések is hiányoznak. Zsarnok: ellentmondást nem tűrően, kénye-kedve szerint dönt, majd megváltoztatja döntését.

Rapszodikus lényének legújabb mániája Tartuffe, akit szintén kihasznál, amennyiben a "hitbuzgó" elrendezi Istennel, amit Orgon nem tud; aki azáltal, hogy szembeállíthatja saját családjával, még szórakoztatja is a bálványozót; s nem utolsósorban, aki nem brancsbeli. (Amikor sógorának úgy jellemzi Tartuffe-öt, hogy "olyan... ember" - a megtalált szó nem humanista értelemben kifejező, hanem a különlegesség hangsúlyozódik benne.) Orgont egyébként az, hogy feleségét saját imádottja majdnem az orra előtt teszi a magáévá, nem Elmira miatt dühíti fel, hanem saját hiúsága miatt. A történtek ellenére sem változik meg: továbbra is üres, érzéketlen, önimádó ripacs marad. Talán, ha börtönbe került volna, tanulna az esetből, de így a félelem és bizonytalanság pillanatait azonnal törli az emlékezetéből. Számára már Tartuffe kínzása az előadás végén is egy kasszasiker fináléjába való.

Nem úgy Elmira tőle szokatlan brutalitása! Tudniillik, az amorális Tartuffe törvényes megbüntetésével az asszony számára a lehetséges változásba vetett utolsó reménysugár is szertefoszlik. Ebben az előadásban az igazi áldozat az első jelenetben megismert napszemüveges, vörös hajzuhatagát kibontva viselő, pletykamagazin címlapjára illő, üresnek tűnő szépasszony, aki apró ideges slukkokkal szívja cigarettáit és talán már reggel pezsgőzik. Valójában mély érzésű, szerencsétlen nő, aki azért veszi fel a sztárimázst, hogy önmagában megőrizhesse egyéniségének megmaradt darabkáit. A póz nem Elmira sajátja, ez látható abból is, ahogy bundáját - mint egy dívaparódiában - mindenhova magával húzza a földön.

Orgon és Elmira valaha amolyan tabloidokba illő álompár lehetett. Sőt, Gubik Áginak és a jelmeztervező Tresz Zsuzsának köszönhetően, a zöld ruhás, gyönyörű asszony, aki egy Tartuffe-öt képes elvarázsolni, most is mintha nem ebből a világból való volna. Csakhogy - hasonlóan a zöld szín ambivalenciájához - az álomarcú lány is ellentmondásos jelenség: szinte lebegő, égi szépség, de boldogtalan földi nő, aki egyfelől még mindig szerelmes kiábrándítóan üres férjébe, másfelől nem maradhat érzéketlen a külsőleg valamelyest Orgonra emlékeztető, ellenben szenvedélyes Tartuffe iránt, aki versben szól hozzá, figyel rá, sőt miatta elveszíti a fejét. Aki valójában éppen olyan szabad, mint amilyennek az asszony érzi önmagát. Így - amikor a mostohafiú távozásával a megfigyelés veszélye elhárul - Elmira felkínálkozó nőiességgel fordul Tartuffe-höz, és kifejezetten tetszik neki az a pimaszság, ahogy a férfi kivágja magát szorult helyzetéből. Hiszen annak ellenére, hogy a "mezítlábas aszkétáról" mindenki (az alany maga is) azt állítja, hogy visszataszító külsejű, valójában vonzó macho. Elmirára egyre mágikusabban hat: miatta vállalja rövid haját, tehát önmagát, sőt, az előadás elején feltűnt erotikus-excentrikus mezítlábassága is az azonosulás részévé válik.

Ugyanakkor lélektanilag nagyon összetett az a merész játék, amit Orgon hitvese "leleplező csábítás" címen űz - mindkét férfival. A férjét akarja féltékennyé tenni, miközben egyre nehezebben tud ellenállni Tartuffe bódító szexualitásának. Az eredmény fiaskó: csak önmagát tette próbára, kielégületlen marad, s ugyanolyan eseménytelen, boldogtalan házasság vár rá, mint annak előtte. Pedig akkor, amikor a veszély és a szlovák Lojális úr személyében a külső hatalom (Horváth Sándor tényleg szlovákul mondja a szövegét, teljesen feleslegesen) összeforrasztja a nagy családot, Elmira is úgy érezheti, bajba került férjének végre megint társa lehet. A kegyelem azonban elzárja a lehetséges kiutat a közöny poklából. A becsapott asszony tehát minden keserűségét beleadja a magatehetetlen Tartuffe elleni első, majd sokszor ismételt rúgásába az elvaduló házibulin.

Elmiráról a komáromi színésznőnek Romy Schneider jut eszébe, akire még hasonlít is. Tóth Tibor pedig - ha hinni lehet a botránykönyveknek - elég "Alain Delon-os" Tartuffe. (Különös egybeesés, hogy a világhírű filmszínész pár egyetlen közös színházi szereplése éppen John Ford Kár, hogy kurva című darabjában volt, és harminchét évvel később a még pozsonyi főiskolás Gubik Ági ugyancsak ennek a darabnak a kassai főszereplőjeként tűnt fel: ő is Annabellát játszotta, mint 1961-ben Romy Schneider.)

Első megjelenésekor Tartuffe a Szentírást magasról a földre hajítva, a zsinórpadlásról mint "világosító" érkezik a stúdióba. A hippinek álcázott képmutató valószínűleg olyan szegény sorsú fiú, aki már gyerekkorában rákényszerült arra, hogy túlélésre rendezkedjék be. Erkölcs és lelkiismeret teljességgel ismeretlenek a számára. Körözött szélhámos, aki menekül. Orgonéknál talán hosszú ideig el tudna rejtőzködni, kihasználva a sajnálatra is érdemtelen házigazda pöffeszkedő despotizmusának és iránta táplált rajongásának minden szélsőségét, ám Tartuffe tényleg szerelmes lesz. Udvarlásában a költő birokra kel a szeretethiányos környezetben felnőtt bunkóval. S Tóth Tibor szinte teljesen eszköztelen, szikáran ökonomikus alakítása nyomán a nézőtér levegője is forrón izzik. Ám szerelme tárgya becsapja őt, tehát menthetetlenül bevadul. Visszatérése a tett színhelyére - miközben azt hiszi, a hatalom letéteményese - egy kivakarózott tróger póza. Már-már provokatív, ahogy kizsebeli a becsapott családot. Az a jelképes pillanat pedig groteszk, amikor a korábbi imázsát visszaöltő Elmira "féltvén a bundáját", rablás közben gyorsan magára kapja azt, így a cinikus mosolyú Tartuffe a parókájától fosztja meg.

A "gazembert" szinte meg sem lepi a váratlan fordulat, amelynek eredményeképp börtöntöltelék lesz. S azt sem tudjuk, hogy brutális, lincsszerű megbüntetését követően mikor és hogyan tűnik el a süllyesztőben. Elment a pokolba?! Többé senkit sem érdekel. Ám a sztárok üres, tobzódó örömtánca sem okozhat katarzist.

Telihay Péterék előadása, és különösen a főszereplő hármas, Benkő-Gubik-Tóth lenyűgözően visszafogott játéka megint azt támasztja alá, hogy a Jókai Színházra oda kell figyelni. Az Amadeus és a Tartuffe egyaránt bebizonyította, hogy a komáromi műhelynek - jó rendező kezében - saját stílusa lehet.

Darvay Nagy Adrienne

Írásunk a Thália színházi vendégjáték alapján készült.