Békés megyei Jókai Színház
Németh László: Az áruló
Egri Gárdonyi Géza Színház

Mindkét darab azzal kezdõdik, hogy két asszony köznapi csevegésébe szõve igyekszik a szerzõ beavatni a nézõt a darab cselekményébe, illetve problematikájába. Németh László inkább jó tanuló, mintsem tehetséges dramaturg. Úgy tudja, ennek így kell lennie. Úgy tudja, hogy a nézõt rá kell hangolni az elõadásra, figyelmét apránként kell fölkelteni, s amikor még dekoncentrált, amikor még nincs igazán benne az elõadásban, illik jelentéktelen, érdektelen, köznapi dolgokról beszélni a színpadon, majd aztán apránként belecsöpögtetni azt, amirõl a szerzõ szólni szeretne. A csöpögtetést már többnyire elég jól megoldja, de a köznapi, életszerû csevely az mindig rettentõ kimódoltra, mesterkéltre, életidegenre sikerül. S ráadásul semmi ok arra, hogy egyszer is másként próbálják meg játszani, játszatni ezeket a nyitó jeleneteket, mint realisztikusan, életszerûen. Föl sem merül természetesen, hogy az író stílusának mûviségét a szereplõk magatartásának mesterkéltségeként fogják föl. Annál is inkább, mert akkor bizonyára az egész darabot is át kellene hangolni, csak éppen nem tudható, hogy mire. Németh László drámáinak nem olyan gazdag a jelentéstartományuk, hogy abba sokféle értelmezés beleférne. Azt mondják, amit a szerzõ mondani akar. Határozott ideológiai mondandójuk van. A Villámfénynélnek éppúgy, mint Az árulónak.

Az egyik az értelmiségi szociális lelkiismeretet ébresztgeti, a másik a nemzeti önismeretet tisztogatja. Mellesleg mindkettő rendkívül időszerű is lehetne, legalább annyira, ha nem jobban, mint megírásuk idején, minthogy akkoriban legalább valami mozgott mindkét téren, most viszont inkább csak a sűrű iszap lerakódásának, az elszánt maszatolásnak, a szociális lelkiismeret elaltatásának és a nemzeti handabanda újraéledésének lehetünk tanúi.

Az előadások azonban nem mutatnak hajlandóságot a darabok időszerűségének hangsúlyozására. Leginkább csak a nemrég elmúlt kerek évforduló ihlető hatását mutatják. Azaz a nagy semmit. Ezért aztán alapvetően nincs is mit mondani róluk. Nehéz például jó lelkiismerettel bírálni az említett nyitójeleneteket előadó színésznőket, amiért szinte elviselhetetlenül mondják-játsszák a magukét, amikor többnyire fényesebb pályát befutott kolléganőiknek sem sikerülnek ezek a szövegek sokkal meggyőzőbben. Ha pedig az ember az első öt percben alig bírja leküzdeni, hogy kirohanjon a színházból, akkor a továbbiak élvezete is nagy nehézségekbe ütközik.

Tarsoly Krisztina és Gáspár Tibor

Mindazonáltal néhány dolgot érdemes szóvá tenni. Például, hogy a békéscsabaiak Villámfénynél-előadása leginkább hallhatatlanságával tűnt ki. Legalább a szöveg felét elnyelte az artikuláció és az akusztika. Be kell valljam, egészen tanácstalan vagyok. Azt sem hihetem, hogy például Gáspár Tibor ilyen mértékben elfelejtett volna beszélni, de azt sem, hogy a Thália Színház hangzási viszonyai lennének ennyire rosszak - annál is inkább, mert a többi előadást még a Vidéki Színházak Találkozóján is aránylag lehetett érteni. Székely László díszlete nagyon praktikusan oldja meg a helyszínek váltakozását, de a legkevésbé sem kelti egy magyar vidéki körorvos, illetve főjegyző lakásának benyomását, sokkal inkább emlékeztet valamilyen modern északi, fabútorokkal berendezett faházra. Bár leginkább a spórolás látszik rajta.

Beke Sándor rendező legerőteljesebben a cím megváltoztatásával véleményezte a darabot - Az árulót Görgeyre változtatta, nehogy még komolyan gondolja a vádat valamely ártatlan néző. A címszerepet Venczel Valentin játssza, jelentős, ám nem föltétlen ehhez a szerephez illő színészi egyéniséget mutatva. Inkább érzékeny lelket, mintsem becsületére kényes, de különben katonásan kemény jellemet érzékeltet. Amúgy a stúdió-előadás talán alkalmasabb lenne az ilyen ideologikus vitadrámák számára, mint a nagyszínpadi, csak hát éppen Az áruló tele van emberinek, lélektaninak szánt motivációval, amelyek hitelesítéséhez nemcsak az írói, de a színészi erő is nagyrészt hiányzik. A játszók legföljebb nagyjából fedik a figurákat, ezért mindent kicsit túljátszanak, ami közelről még zavaróbb, mint talán kicsit messzebbről lenne.

Elszalasztott lehetőségnek tetszik mindkét előadás, arról nem szól egyik sem, amiért ma érdemes lehetne ezeket a darabokat elővenni. Viszont eléggé szomorú képet fest mindkét színház jelenlegi állapotáról.

Zappe László

Írásunk a Thália színházi vendégjáték alapján készült.