Krétakör

A Krétakör elõadásán nem érdemes számonkérni Büchner Woyzeckjét. Nem érdemes apróra megfeleltetni a helyzeteket s a figurákat az eredetinek, mert a produkció szemlátomást nem interpretáció kíván lenni, inkább a mûhöz való viszony kifejezõdése. Nem megfeleltetés, hanem összehasonlítás. Replika. Reflexió. Ebbõl következõen persze feltételezi az alapmû jelenlétét a nézõi tudatban, de nem mint kánont, hanem mint trambulint. Amihez képest látjuk, amit látunk (jóllehet enélkül is megállja a helyét a történet s a mondandó). A trambulin cirkuszi kellék, és cirkuszban is vagyunk, a fogalom legátfogóbb értelmében.

Markáns, nem bonyolult a szimbólumrendszer. A "porondot" homok borítja (vízzel keverve szürke lucsokká válik), a játékteret védőrács veszi körül. Mint amikor a publikumot védik (illetve az védi önmagát) a vadállatoktól. Karantén. Gettó. A társadalom önvédelmi reflexe az alullévőkkel, az elesettekkel, a szegénységgel, a mocsokkal szemben. Ha valakinek kétségei volnának a miliőt tekintve, az elhangzó József Attila versek eligazítanak, egyszersmind gazdagítva az egymásbatorlódó idősíkokat. Woyzecktől fogant (vízből-homokból betonkeverővel "kidolgozott") gyermekeként Láng Annamária Marie-ja egy betonkoloncot füröszt, dédelget. Fekete bakancsok, trikók, nadrágok - amúgy meztelenség, végtelen kiszolgáltatottság mindenütt. A katonai miliőből kiszakítva valahogy mindez még sokkal kiábrándítóbb, reménytelenebb, mert egzisztenciálisan egyetemesebb.

Nagy Zsolt és Láng Annamária | Fotó: Erdély Mátyás

Schilling Árpád rendezése nem a hatalom és a megnyomorított kisember viszonyát próbálja értelmezni, összeműködésük motivációit felfejteni; nem a megaláztatások folyamatából kirobbanó gyilkosság lélektani hátterét vizsgálja - ezt is persze, ha úgy tetszik, de nem ez a lényeg. A W - Munkáscirkusz egy életérzés elemi erejű megszólaltatása, egy rétegspecifikus közeg megérzékítése, amely közeg azonban amőbaszerűen terjedhet, terjeszkedhet, magával sodorva, magába olvasztva a más rétegekből kiszakadtakat is. Képlékeny, nyúlós és ragadós az egész, félelmetes, univerzális dagonya. A kitörési kísérletek helyett itt csak fejjel rohanás van a falnak - pontosabban a rácsnak -, vagy tetszetős, akrobatikus felkapaszkodás rá - a kitörés legcsekélyebb esélye nélkül -, mutatványok, erőfitogtatás. Ebben az előadásban nem sokkal szánalmasabb, esendőbb a Nagy Zsolt játszotta Woyzeck, mint Csányi Sándor lehengerlően macho Ezreddobosa. A lefokozottság ebben a világban olyan mértékű, hogy perspektivikusan egyikük helyzete sem sokkal vonzóbb a másikénál, s jóllehet az előbbi öl, az utóbbi a félelmetesebb. A Büchnernél még megvolt érzelmek oda, líraiságából annyi maradt, amennyit a Sárosdi Lilla Bolondja által fújt szappanbuborékok hirdetnek. Így jelentéktelenedhet el, válhat szinte köznapivá Marie megerőszakolása-megölése - ebben a reménytelenül brutális közegben az ilyesmi alig feltűnő, a gyilkos provokációtól az emberség megnyilvánulása alig megkülönböztethető. Ördögi a jelenet, amelyben Woyzeck minduntalan megakasztja az Ezreddobos hencegő mutatványát: tűznyelőszámát és önmeggyújtását, a gyufa elfújásával; eldönthetetlen, hogy a sértett önérzet munkál-e Woyzeckben, az hiúsíttatja-e meg vele a látványos produkciót, vagy az ösztönös humánum. Az Ezreddobos szándéka az utolsó kísérletnél egyértelművé válik: nem várja meg, hogy Woyzeck elfújja a lángot, maga teszi meg azt, azonnal leütve ismét, immár sokadszor "riválisát" és "megmentőjét". Annál nagyobb Woyzeck megalázottsága, hogy ebben a világban jószerével nem is nagyon működik az önérzet, vagy ha igen, az már nem személyes, az csoportönérzet, s mint ilyen, könnyen fenyegetővé válik (lásd Beatrice-koncert hangulat).

Az előtérben Nagy Zsolt | Fotó: Erdély Mátyás

Az okokat nem firtatja az előadás, inkább a perspektívát; nemigen mutatkoznak tágabb összefüggések, jóllehet van az egészben némi brechties beütés (már legalábbis ami a verseket-songokat, azok elidegenítő hatását illeti); megmarad inkább a büchneri lázadásnál, de azt nagyon markánsan, erőteljesen, zsigerekig hatolóan teszi. (Itt nem is tűnik öncélnak a brutalitás felmutatása, szemben a társulat Nexxt című produkciójával).

Ha nem szemfényveszt, ha nem hazudik, a cirkusz nagyon kegyetlen műfaj. A Krétakör munkáscirkusza kíméletlenül őszinte. Nincsenek benne "illuzionista"-számok, a színészek - a már említettek és Terhes Sándor, Bánky Gergely, Péterfy Borbála, Vinnai András - egészen kivételes alázattal, fizikai és szellemi odaadással, intenzitással, felkészültséggel szolgálják az előadást, amelynek csupán egyetlen provokatív mozzanatát éreztem igaztalannak. Azt a megvető tekintetet, amellyel a rácsokra felkapaszkodott szereplők fixírozták a publikumot - engem közvetlen közelről Vinnai András - még a székfoglalás, elhelyezkedés, várakozás perceiben, megelőgezve a nézőnek a kintlévők, a felüllevők státusát. Igaz, a színházbajárók többsége feltehetően nem az előadás világához tartozókból kerül ki, de hát empátia is van a világon, s a fizikai és szellemi kiszolgáltatottság pénz nélkül oly igen egyetemes tud lenni, mégha természetesen más-más szintű is a különböző társadalmi rétegekben. A kezdetben felhorgadó önérzetet félretéve persze el tudom fogadni e komor fogadtatást is mint a bentiek kinthez való viszonyulásának megérzékítését, ez esetben azonban szereplőnek kell tekintenem önmagamat is, egy nem önként vállalt szerepben, hiszen én csak nézőnek szerződtem. Azért remélem, megfeleltem.

Szűcs Katalin