Stúdió "K" "Aki emberi helyzetre vágyik, az múltat, jelent s jövõt teremt magának. A titokban az elérhetetlen öröklétre sóvárgó becketti ember beéri az örök lét pótlékával: a játékkal."
(Nicolae Balotã)
Szegő György ötletes tervének megfelelően, két oldalról üljük körül a murvával borított, néhány kisebb bombatölcsérszerű mélyedéssel szabdalt játékteret, amely fölé vastraverzek magasodnak. A produkció kezdetén vidám komédiás csapat lepi el a színt, két zavartan pislogó társat kiválasztanak maguk közül, akiknek a képét belisztezik, s ezzel a bohózat főszereplőivé avatják őket. A bohócok, Marcello és Camillo - avagy "Camillo és Marcello", mert már kezdetben felcserélhetők - úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Két elválaszthatatlan jó barát, vagy egy ember kettős énje? Egyre megy. E történet Estragonja és Vladimirje - a szerzők ígéretének megfelelően - kezdettől Beckettet juttatják eszünkbe, no meg az ír(ó) Molloy szájába adott szavait: "Mert bennem, többek között, mindig két pojáca lakozott, az egyik csak annyit akart, hogy ott maradhasson, ahol van, a másik meg azt képzeli, hogy kevésbé lesz rossz egy kicsivel odébb."
A nevük is "beszédes": Marcello Mars hadistent idézi, természetesen ő a félénkebb, tétovább, ugyanakkor hamarabb felpaprikázódik; míg Camillo nevének eredeti jelentése "nemesi születésű fiúgyermek, aki áldozatoknál szolgál". Ő tehát kedélyes, csupa szív ösztönlény, aki folyvást igyekszik kedvére tenni fancsali társának. Elvileg az aktív Camillo a hálásabb szerep, és Hannus Zoltán hanghordozása, fizimiskája, játéka meg is közelíti a nagy nevettetőkét, azonban Kiss Attila sem marad el partnere mögött, gyakran emlékeztet a nemrég elhunyt Hunyadi László groteszk kisember-alakításaira. Több bensőséges közös pillanatuk van. Felejthetetlen például kalandjuk legelején az a jelenet, amikor Camillo édességet hozna Marcellónak, aki retteg a forgalomtól, s mikor már a bátor átvergődött a túloldalra, vissza kell evickélnie, hogy megértse társa kívánságát, amit ugyan nem tud teljesíteni, mert a másik oldalon nem volt marcipán, a nagy nehezen hozott kuglóf nyomán kelt rosszkedvű, sértett fintor viszont az áldozatkész barátból is tehetetlen, elkeseredett durvaságot vált ki. Ugyanilyen emlékezetes az előadás végén az öreg, vaksi bohócok szemlélődése, ahogy a "túlsó partot" vizslatják. Ám ekkorra már Camillo vált türelmetlenebbé és keserűbbé, Marcello viszont gyengédebb, védelmezőbb. Az ellentétes archetípusok a történet során ugyanis lassan "kiegyenlítődnek", a lehetséges állandó jelzők akár felcserélődhetnének, lévén e metamorfózis együtt jár azzal az úttal, amire a vándor, hátizsákjában minden jóval, fiatalon, várakozóan, kíváncsian rálép, hogy a végére mindent - beleértve látását, illúzióit és reményét is - elveszítsen. Nem marad más, csupán az emlékek, beteljesületlen vágyak és az összetartozás igényének átokká vált áldása. No, meg a terméketlen, örök várakozás.
A homo ludens, aki egyúttal homo viator is, a széthulló világ ironikus ábrázolása, a főszereplők beállítása, a játék és a szöveg filozófiája, a tér és az idő kezelése, egyes motívumok (többek között a klasszikus cipőlehúzás, amire a legtöbb abszurd színműíró - így A buszmegállóban például Kao Hszing Csien - valamilyen formában utal a "legapokaliptikusabb abszurd atyjának" tiszteletére), a tehetetlenségből fakadó gúnyos szitkozódás, humor, költőiség, a kíméletlenség és az emberi melegség különös elegye - mindezek alapján a darab valóban akár Samuel Beckett műve is lehetne. A Stúdió "K" előadása viszont együgyűbb, paradox módon egykedvűbb, amennyiben a legelemibb emberi szükségletekre vágyakozó csavargók útja "a csatornáig" nem egy eszkatológikus kietlen pusztában, hanem a nagyváros (hang)dzsungelének mélyén játszódik. A bohó(c) "csöves" társak ugyan - mint egy szecessziós plakát fátumalakjai (l. például Alfons Mucha Sarah Bernhardt Lorenzacciójához tervezett grafikájának sárkányát) - a magasból, az állványokról irányítják a történetet, ugyanakkor mint az etűdök improvizációs játékainak mellékszereplői nem Pozzót és Luckyt helyettesítik be, hanem a pusztulásra ítélt, de még létező társadalom fura figuráit jelenítik meg. A jókedvűnek induló és egyre keserűbb vándorút során Marcello és Camillo - mint a Vidám Park szellemvasútján - állóképek különceire csodálkoznak rá.
Persze a találkozások során felvillanó emberi (és állati) sorsok dramaturgiai hatása nem egyforma - ahogy a játék sem mindig egyenletes, ám a jelenetek többsége vagy hangulatilag (esős nagyváros parkja összeragadó kutyákkal és hadirokkant csősszel, utazás a vonaton, bohóc biliárd stb.), vagy ötletessége révén mégis színházi élményt nyújt. A legdinamikusabb jelenet a glóriás fogadós (azaz a kutyától a tébolyult prófétáig minden szerepében figyelemre méltó Csák Zsolt) útszéli csárdájában zajlik - Topor Rita anyagcsere-problémákkal is küszködő szelíd kézilányával, Szabó Domokos (ez esetben) "retardált" felbukkanásával, Nyitrai Illés pincérével együtt. A legszellemesebb viszont Helén - Homonnai Katalin találóan grand guignolszerű alakításában -, azaz a kiöregedett prostituált rózsaszínű hálózsákjában kurblizott act(us), no meg a papagáj - Nyitrai üdítően mulatságos báb-, pontosabban lábjátékával.
A lábnak (pl. mezítláb, cipő stb.), főként pedig a magasból belógó lábak erdejének ezen túlmenően is igen fontos dramaturgiai szerepe van a Fodor Tamás rendezte produkcióban, amely nem csupán a két bohóc szimbolikus vándoréletén keresztül, azaz horizontálisan járja be a kezdetektől a lehetséges végig terjedő utat, hanem vertikálisan is érzékelteti a süllyedést, vagyis az észrevétlen merülést egy képzeletbeli csatornában, másképpen: az életszint hanyatlását. Alászállás ez anélkül, hogy vándoraink akár egy lépést is előremozdultak volna. Egész életükben egy helyben toporognak, míg bele nem süppednek a mélybe. S még Godot eljövetelében sem hittek.
Darvay Nagy Adrienne
