Kamra Meghalt a dada, éljen a dada!
Bozsik Yvette új darabja közvetlen folytatása két éve bemutatott Kabaré címû mûvének. Ott az estet záró kórus rosszat sejtetõen énekelte a kuplét: ki tudja, mit hoz a holnap, lehet, hogy föl sem kelünk többé... A most bemutatott mû befejezésénél elakadt a szó, már csak szörnyû fintorok, halálon túli maszkok néznek ránk vissza a vonatablakból.
Ez a bizonyos vonatablak elejétől végig szinte főszereplője a műnek: hol mi vagyunk bent, hol az, akit azon keresztül látunk, hol pedig vetítési háttérfelületnek szolgál. Mindkét funkció (tehát az ablaké és a vetítővászoné) mintegy összekötő, kapaszkodót nyújtó elem, kvázi indoklás abban a határtalan tombolásban, amelyet a legkülönb képek "rendeznek" itt két órán keresztül. A vetítés eleinte históriai, valóban a dada korszakából, annak történeti, társadalmi környezetéből vág elénk furcsa, szörnyű, abszurd, pornográf (mikor melyik, vagy halmozva) képeket. A kezdet olyannyira történeti, hogy a korszak elhíresült neveit is bekiabálják, tudjuk meg, kik képviselték, fémjelezték mindazt, ami itt apropót kínál a színpadi történésekhez. Nem túl akkurátus válogatás, de ez nem is lényeges. Bozsik Yvette-nél sosem a tényszerűséget kell kutatni, hanem az azok által kiváltott hatást: azt, milyen asszociációkat, képsorokat indítottak meg benne azok a bizonyos tények. A dadaizmus történeti légkörében alakuló csoportos jelenetek, mint például a vonatbeli zötykölődés, egészében a Picasso kalandjai című legendás svéd film hangulatát hozzák. Lassan, de biztosan durvul a helyzet, a színpadon is minden egyre inkább furcsa, szörnyű, abszurd és/vagy pornográf: de Sade márkitól kezdve a stewardess-jeleneten és egy tenger alatti vízión át a feszületklip előtt zajló, "vallásos" orgiáig... A teljesen felfokozott tempók és végletes hatások közepette egyetlen lelassított - bár korántsem megnyugtató - effektus működik, s ez Bozsik Yvette személyes jelenléte, mely egy-két epizód erejéig (egy hajdanvolt művésznő ürügyén) megállítja a tobzódást. Marionettjeivel eljátszadozva, maga is, akár egy marionett, lépdel át az életen, tanújaként mindannak, ami körülőrjöngi őt, hogy azután a tolószékben lássuk utoljára.
Míg az első felvonás ebben az egységében visszatekintő céllal pásztázza végig a dada múltját, azt tehát, mi minden adhatott apropót a múltban a dadaszerű megnyilvánulásokra, addig a második rész egyre inkább felénk mutogat. American dream, reklámkuplék a most tv-ként funkcionáló ablakban, szerencsejáték, politikai csetepaték (a híres Kurt Joss-féle színpadi mű, a Zöld asztal stílusában), s egyre közelebb a végkifejlet: a halál. Furcsa látomás: groteszk gépezet emberi testekből, melynek mozgását Bozsik figurája (meztelenséget imitáló trikóján belső szerveink másolatával) generál. Újra látomás (bár ez inkább szürrealizmus, mint dada): Renée Magritte kalapos figurái, s egyik híres festményének élő mása. E kép címe amúgy valahogy így hangzik: "Reszkessen a gyilkos!"; Vajdai Vilmos, akinek arcberendezését nem nehéz lépten-nyomon Dracula/halál szerepkörben futtatni, itt is szép lassan mindenkit elküld. A szó szoros értelmében. Egyenként mindenkiről így vagy úgy készít egy fotót, hogy lehetőséget adjon mind a 13 nagyszerű kollégának egy-egy abgangra, szépen kiinti őket a színről.
Az abgang nem véletlen: itt mindenkinek megvan a szerepköre, még akkor is, ha legalább öt-tíz különböző "bőrben" láttuk feltűnni legtöbbjüket a darab során. Bozsik Yvette egyik legnagyobb erénye, színházi rutinjának bizonyítéka az a magabiztos gesztus, ahogyan mindenkiből pontosan azt csinál, ami... Tóth Anita akkor is a legjobbját adja, amikor vonatkalauz, és akkor is, amikor masnis kislány. Vati Tamás ugyanúgy hozza saját magát, amikor bornírt egyenruhás, mint hófehér nadrágban, félmeztelenül. Nem lehet kihagyni senkit: a színészi alakítás terén is egyre erősebb táncművészt, Krausz Alízt, valamint remek kollégáit, az egyre rutinosabb Vislóczky Szabolcsot, a stabilan jó Tokai Tibort, s a lányokat: Lisztóczky Hajnalkát, Halász Annát, Fülöp Tímeát. Zarnóczay Gizella Czakó Klára helyett ugrott be az utolsó pillanatban, a tőle megszokott higgadtsággal és sokszínűséggel. A Katona József Színház színészei közül néhányan immár teljesen otthon vannak Bozsik mozgásszínházában: sem Szirtes Áginak, sem Szacsvay Lászlónak nem okoz gondot a gesztusok, mozdulatok sora (igaz, a rendezőnő kényesen ügyel arra, hogy visszafogja magában a koreográfust, tehát hogy olyan mozgássorokat készítsen, amelyek táncos előképzettség nélkül is abszolválhatóak), s látszik rajtuk, szeretik ezt a közeget. Ugyanez mondható el a már említett Vajdairól, valamint Tölgyesi Zoltánról, aki folytatja a konferanszié szerepet, melyre a Kabaréban felkérték. (Már az előadás előtt, a Kamra előterében fel-alá járkál, kommentálva a darabot, amit látni fogunk.)
Dicséret illeti mindazon munkatársakat (számuk igen magas a szórólap tanúsága szerint), akik a háttérvetítés, a díszlet, a jelmez, maszkok, bábok, zenei montázs elkészítésében segédkeztek: ezek az elemek mind a művésznő fantáziáját szolgálták.
S hogy miért pont a dada? Úgy tűnik, Bozsik Yvette legszívesebben a múltból hozza elő azokat az eszközöket, azt a képi világot, amellyel a máról kíván beszélni. A XX. század első fele különös kincsesbánya a számára: az izmusok gazdagsága, a szélsőségek, a furcsaságok és borzalmak, s ezúttal a dada, mindezek különös halmaza eszközök arra, hogy segítségükkel kiáltsa bele mai félelmeit a mai éterbe.
Lőrinc Katalin
