"Amit mi Dadának nevezünk, bolondok játéka a Semmibõl, melybe minden magasabb kérdés bele van keverve: gladiátorgesztus..."*

Több mint 100 jelmez sorakozik fel elõttünk a közel két óra alatt. Kaotikusan, harsányan, dekoratívan, rokokó bõséggel és pompával. (A leleményes maszkok, kosztümök Sosa és Nagy Fruzsina tervezései.) És a borzongató felvonulás álomszerûen tódul elénk. Madárfej, tengeri szörny, rókafarkú kalauznõ, teáskanna-, táska- és cipõkalap. Õrületes kavalkád megállás nélkül, akárcsak egy divatbemutatón (vonulnak is ki-be a "modellek" rendületlenül). És csak jönnek és jönnek az újabb ötletek fáradhatatlanul. És dadaistán. Mert amit itt látunk, az maga a dada. "A dada örömmel fogad mindenfajta maszkot. Minden bújócskát, melyben az ugratás ereje lakozik." "És mert semmilyen mûvészet, politika vagy hitvallás nem látszik felnõttnek ehhez a gátszakadáshoz, nem marad más, mint a tréfa és a véres pózok." Igaz, a polgárpukkasztó, provokatív erõ mára már elkopott, ám Bozsik Yvette nem is ezért idézi meg a dadát, hanem tiltakozásul, s egy kor zûrzavarának, torzságának ábrázolása végett.

A dadának nincs igazán elméleti alapja; gyökere csupán a kiábrándultság és a tiltakozás gesztusa. Rombolása pedig mindig tisztító rombolás szándékozik lenni. "A dadaista harcol a kor agóniája és halálmámora ellen. Tudja, hogy a rendszerek világa romokba dőlt, és hogy a készpénzfizetésre törő idő az istentelenített filozófiák selejtkiárusítását nyitotta meg. És ahol a bódétulajdonosok számára a borzalom és a rossz lelkiismeret kezdődik, ott a dadaista számára a derűs nevetés és a szelíd elégtétel." A dada legfőbb kifejezési eszköze a meghökkentés, a botrány, provokálni az ún. jó ízlést, ám az értelem, a rend és a közlés terméketlennek érzett eszközeit tagadva több polgárpukkasztásnál, zavaros gügye bolondozásnál: zűrzavartól, romlottságtól való csömört és kétségbeesést szólaltat meg. Elemi erővel fejez ki egy válságot. "Pokoljárás és önkínzás" - fogalmaz Kassák Lajos. Bozsik Yvette egy igazi dadaista nyelvöltögető gesztusával és humorával szólal meg legújabb előadásában - a halálraítélt tiltakozó kézmozdulatával kora züllöttsége, ridegsége ellen.

A néhol már szürrealizmusba, expresszionizmusba, pop artba hajló látványvilág s a teatralitás határozza meg a dramaturgiát is. Komplex összművészeti "show"-t látunk, amelyben a tánc, a mozgás most kicsit háttérbe szorul, s a látvány, a design a legmarkánsabb jelentéshordozó.

Bozsik Yvette és Vati Tamás | Fotó: Sándor Katalin

A jelmezek mellett ott sorakoznak a színen a dadaizmus ready made-jei (Duchamp vizeldekagylója, Méret Oppenheim szürreálisan erotikus Prémes csészéje, Warhol kreálmányai), képei (Magritte keménykalapos figurái s kalitkája, Bosch szürrealizmust megelőlegező apokaliptikus képrészletei, Grosz szatirikus polgárábrázolásai) és kiáltványok, versek, szövegek, Hugo Balltól Tzaráig, Apollinaire-től Arensbergig. De szarkasztikusan színre lépnek Walt Disney rajzfilmfigurái is: a 101 kiskutya Szörnyellája és Popeye, a tengerész. Képek, nevek és híres-hírhedt kultikus figurák forgataga jelenik meg előttünk. Olyan dadaista kaleidoszkópot varázsolnak elénk, amibe beleszédülünk, de ami lassanként mégis egy képpé, markáns montázzsá áll össze - így lesz az előadás több pompázatos képzőművészeti alkotásnál. Bozsikék színháza posztmodern színház, amely - akár egy Esterházy-szöveg - meg van terhelve utalásokkal, vendéganyagokkal, idézetekkel, mindez ironikusan-szatirikusan és játékosan. Így az est igazi kulturális csemege, élvezet, a felfedezés, ráismerés örömével, hiszen itt minden tárgynak, képnek, mondatnak, névnek, hangnak kulturális háttere van. Az egész olyan, mint egy dadaista panoptikum.

Amelynek figurái már az előadás előtt, az előtérben körénk vegyülnek, s fura jelmezeikben járnak-kelnek köztünk, beszélgetnek, sakkoznak vagy jegyet szednek, egyikőjük meg épp lebeszélni, eltéríteni próbál e durva előadástól, a belépést pedig egy kolduló torz szörnyszülött nehezíti. A falakon dadaista kiáltványok és a benti díszlet motívumai, kellékei lógnak - muzeálisan, kiállításszerűen. A sarokban Lenin és Tzara sakkozik (egy szellemes tanulmány szerint a Svájcba emigráló és dadaistákkal barátkozó Lenin magától a dadától lopta a kommunizmus gondolatát), később, az előadásban majd mindkettejüket eszméikkel együtt elnyeli a dada nagy szemetesládája. Mindez ráhangol az előadásra - gondos, alapos munkáról tanúskodik. "Haverkodás" a későbbiekben is jelen lesz az előadásban - véletlenül se higgyük, hogy kívül vagyunk a történeten, hogy nem vagyunk érintettek.

A Voltaire Cabaret-ban járunk, Zürichben, Tzara, Hugo Ball, Hans Arp társaságában. Itt számolnak le happeningszerűen az olyan fogalmakkal, mint politika, jog, kultúra, művészet, vallás, házasság, szexualitás, s kiáltják ki a dadaizmust, és mi is innen indulunk, hogy szakadatlanul utazzunk - keresztül-kasul térben és időben.

Az előadás háttere, állandó színtere ugyanis az emberiség nagy toposza, maga az utazás - a nagy út, amely a halálba torkollik. Egy vonatkupéban vagyunk mindvégig; a kupéban ülések (gyűjtőtábort idéző), vaságyak, kapaszkodók, szemetesláda (mely időnként elnyeli az embereket, eszméket) és egy hatalmas ablak, amely mögül kollázsszerűen bukkan fel a dadaizmus története egész Apollinaire sírjáig (a videomontázs Novák Erik, Juhász Ottó munkája). De itt a Kabarét megidéző pódium is örökös tárgyával, a mikrofonállvánnyal. (Díszlet: Khell Zsolt.)

Utazunk tehát - minden formában: vonaton, hajón, repülőn. És ez utakon egy dekadens, frusztrált, torz érzék- és érzelemvilág kórképe tárul elénk. Tombol az erénytelenség. Mindenütt züllés és fejetlenség uralkodik (Lenin feje is fordítva). Szodoma és Gomorra. "Mivel az eszmék csődje az emberképet a legmélyebb rétegekig szétzilálta, patologikus módon előlépnek az ösztönök és háttérjelenségek." S épp a rendfenntartók, a vezetők (a kalauzok, stewardessek) züllenek a leginkább, s hágják át a szabályokat. Egyikük-másikuk el is szörnyesedik, s állatfeje lesz vagy bugyuta rajzfilmfigurává válik, bebábozódik. Részt veszünk Sade szeánszán is, ahol egy gyerek megrontása is végbemegy (zseniális ötlet, hogy a gyermek lemeztelenített mellei gyermekarcot formáznak). Nem csoda hát, hogy katasztrófa fenyeget: a vonat elgázol egy embert, a repülőgép az űrben landol, a tengerben cápa és Drakula gróf közeleg. Ezután már csak a narkó, kábulat és révület következhet - a teljes tudatnélküli állapot (a gyógyszereket központilag osztják szét). Valamint a vallási téboly, az eksztatikus orgia, keresztnyalogatással és Antikrisztussal. Igen erőteljes expresszív képekben. Földig érő rózsafüzérrel, felfújható óriáskereszttel, véres nyelvű keresztre feszített sátánnővel, pettingelő pietŕval. Érzékiség, szadizmus és vallás végleg összefonódik. Fehér ruhás angyal jő ekkor, s elkeseredetten legéppuskázza őket - a jóság s szeretet nevében lövi halomra dühödten az embereket. És ekkor végleg elszabadul a pokol: a gépfegyver önálló életre kel, s végül a bosszúálló angyalt is megöli - a jóság pallosa nem uralhatja az erőszakot.

Az apokaliptikus második részben a testek "Mezítelenül" (testtrikóban) s nemtelenül szivárognak elő rejtekhelyükről. Hátborzongató, kísérteties a kép. Majd lassanként egymásba kapaszkodva mechanikus, monoton mozgásba kezdenek egy hatalmas, láthatatlan gépezet elemeiként (Lang Metropolisát idézi a látvány). Üt az óra, s ekkor jövünk rá, hogy egy óraszerkezet alkotórészei valamennyien - a halálhozó órát, magát az időt rakják ki halandó testükből öntudatlan. Alattuk csupán a clown szíve dobog-zakatol egyre vadabbul. Később ugyanezek a kísérteties testek már ballonkabátban és nemüket visszakapva (meztelen jelmezükre falloszt erősítve) térnek vissza, hogy ismét belekezdjenek immáron utolsó s legvidámabb halálkörtáncukba, vörös lufival, virággal és forgóval.

Tokai Tibor, Krausz Alíz és Vajdai Vilmos | Fotó: Sándor Katalin

Halállal végződik tehát e móka s az utazás: jön ballonkabátjában, fényképezőgépével a nagy utazó, a Halál, s egyesével elszólítja utasait megfellebbezhetetlen, szigorú tekintetével. S bár a Halál hívó szavára többnyire szorongással és félelemmel reagálnak (menekülnek: elbújnak vagy falhoz lapulnak, összefogódzkodnak, szerelembe rejteznek, megpróbálják lefizetni, megvesztegetni a Halált, őrjöngő, hisztérikus sírásban vagy röhögésben törnek ki, vagy rezignáltan várják be sorsukat, netán megelőzve a Halált maguktól indulnak felé), mégis egyfajta kedélyesség, joviális derű kezd eluralkodni. Ahogy a Halál mindannyiukat lencsevégre kapja, ők pedig immár nyugodt egykedvűséggel pózolnak, hülyéskednek, vicsorognak, vágnak pofát vagy mutatnak fityiszt a fényképezőgép előtt. Az utolsó képben már odaátról, az ablak mögül, a halál fennhatósága alól vigyorognak ránk, csúfondárosan, kajánul, a viszontlátás biztos tudatával. A végszót is ennek szellemében mondja ki a Halál: Auf Wiedersehen! Előtte azonban még rólunk is készít egy csoportfelvételt. Egyfajta derűvel, megbékéléssel, emberközösséggel és vigalommal zárul tehát utunk. A Halál bizonyossága, mindenhatósága valamiféle nyugalommal és felszabadultsággal tölt el.

Az előadásban erőteljes karakterek vannak. Mindenekelőtt a táncos-clown, Bozsik Yvette. Aztán a kikapós, pajzán menyecske, a zseniális Szirtes Ági. A rendkívül erotikus kisugárzású szépasszony, Krausz Aliz. A minden csínybe, pajzánságba beszálló Lenin, Tokai Gábor. A dada: Tzara Vislóczky Szabolcs. Az ártatlanság, naivitás megtestesítője, Tóth Anita, aki hol kislány, hol angyal alakjában lép elénk. És ellenpárja, a romlottságot, pusztítást képviselő figura, Vajdai Vilmos: Sade márki, Noszferatu, Halál. A korát gátlástalanul kihasználó, szenvtelen, erkölcs nélküli férfi, Vati Tamás. És a tiltakozó, konzervatív, bornírt nyárspolgár, a hivatalnok, a most komikusan blazírt Tölgyesy Zoltán, hol halfejjel, hol félelmetesen, hol Akakij Akakijevicsként, aki legtöbbször csupán az ablak mögül nézi megvetően a változást. E szereplők időről időre összegyűlnek, hogy végül összefogódzva macabré táncukba kezdjenek: az egyes jelenetek rendre haláltánccal zárulnak.

Bozsik Yvette Sophie Taeuber táncos-koreográfusként lép elénk, magányosan, marionettbábjaival. Színes képzőművészeti filcruhájában olyan, mint egy clown. Nyugtalan, gyötrődő bohóc ő, tele vágyakkal és szomorúsággal, aki szent őrültként örök kirekesztett. (Taeuber, H. Arp felesége, eredetileg nem táncos-koreográfus, hanem dadaista majd nonfiguratív festő-képzőművész, a dekoratív, geometrikus mintázatú filcruha az ő művészetét idézi.) Mosolygó, vidám álarcba s művészetébe burkolózik a világ elől - elmenekül egy maga teremtette univerzumba. Boldogtalan és elesett, ám még képes a táncra, s ahogy egyre inkább átadja magát képzeletének, úgy nyomódik el mindinkább a külső forgatag zaja. A kegyetlen s romlott világban a művészet jelenti a tisztaságot. (E szerep hitvallás is.) De még így sem képes kivonni magát a valóság hatása alól - mind megtörtebben, megrokkantabban lép elénk. A következő jelenetben már járókerettel vánszorog a mikrofonhoz, ám még ekkor is rózsaszín balettcipőt húz lábára, s lassanként ismét táncra perdül. Ám addig rángatják lábait kötélen, míg fel nem bukik, s ki nem dől a színről. Ekkor már egy férfi (Vati Tamás) kalapoz produkciójához. Később majd ugyanez a férfi tolja be, már tolókocsiban, s cirkuszi mutatványként hordja körbe, mutogatja, mint egy furcsa bogarat, mindeközben akrobatikus pózokat komponál a tolókocsira, idétlen vigyorra késztetve áldozatát. Még egy gyűrűre is megpróbálja felrakni a nyomorékot, a 4. előadáson még sikerrel: a nőben akkor még győzött a vágy, s "táncolni", forogni kezdett a levegőben - még bénán is él benne a mozdulat. A 6. előadáson azonban (szerencsém volt kétszer látni a produkciót) már pesszimistább: Sophie-nak nem sikerül elérni a gyűrűt, csak a kétségbeesett kapálózás maradt, és keserű csalódás, úgy kell végül kitolni - művészete meghalt, művészetét megölték.

A második részben eltiport, vegetáló túlélőként tör elő föld alatti bunkeréből. Taeuber, a clown mindent átvészel, elpusztíthatatlan. Lassanként levedli kígyószerű álruháját is, s ekkor elénk tárul feltépett mellkasa, szervei, szíve - feltárva, védtelenül, teljes kiszolgáltatottságban. Vad rítustáncba kezd, majd szorongón az asztal alá kuporodik, onnan figyel, várakozik: egy egész gépezet működik fölötte. Aztán a Halál a többiekkel együtt őt is elszólítja, ám ő az egyetlen, akit a Halál nem fotóz le - ő örökíti meg a Halált.

A Dadaisták annyiban folytatása a Kabarénak, hogy az előadás műfaja ismét a kabaré. Így hangvételét is a groteszk, az irónia és a nosztalgia határozza meg. Bozsik Yvette mindig is vonzódott az operettek, a kabarék, az orfeumok érzéki világához - kuplék, songok hangzanak el félig ironikusan, félig nosztalgikusan most is. Az előadásnak pajzán, dévaj és szarkasztikus humora van. Sade estélyén a kikötözött Lenin csupasz farán vörös csillag virít; a nagydarab csöcsös-faros asszonyság a Hattyú halálát táncolja: a pap agresszívan, káromkodva próbálja kibogozni óriási összegabalyodott rózsafüzérét, tabernákulumában pedig "ne késs!" feliratot őriz; a büfésnő még aktus közben is szotyit, sósmogyorót kiált élvetegen: a Halál lefotózza magát koitusza közben; a legkatartikusabb jelenet után pedig nyelvet öltenek ránk a szereplők. Bozsik humora egyszerre érzéki és morgensterni akasztófahumor.

A Dadaisták szerkezete is igen hasonló a Kabaréhoz: tobzódó kavalkádot puritánabb, visszafogottabb, komorabb, sötétebb tónusú és apokaliptikusabb rész követ. Bozsik Yvette átemel motívumokat (a Magritte ihlette keménykalapokat például) és eszközöket is (többek közt a play backet). Hőse pedig itt is egy clown, egy outsider, egy szent művész. De rokon a Kabaréval abban is ez a produkció, hogy a kétségbeesett tiltakozás hangján szólal meg. A különbség annyi, hogy míg az elkomorul, s pesszimizmussal, félelemmel, a bizonytalanság okozta riadalommal zárul, addig a Dadaisták egyfajta megváltó derűvel.

Őrületes összmunka, fantasztikus műgond, erős, expresszív képek. A mindent összevegyítés, a tobzódás szabadságának élménye és öröme érződik. Emiatt azonban olykor ki is csúszik az alkotók kezéből a gyeplő: a dada bűvkörébe kerülnek, s a képek, ötletek zsongásában elvesztik uralmukat előadásuk felett. A Kabaré egy árnyalattal letisztultabb, fegyelmezettebb, feszesebb volt a Dadaistáknál, jóllehet ez magának a tárgynak, a dadának is köszönhető. Ám talán épp a formai sokszínűség igényelt volna több önfegyelmet. Túlságosan is burjánzó, túlterhelt a látvány - időnként elveszünk benne. (A folytonos figyelem, ugyanakkor a bizonytalanság, a letisztultság hiánya érződik abból is, hogy előadásról előadásra módosul a produkció.) Ezzel együtt méltó párja, remek folytatása a Kabarénak, s éppoly katartikus a hatása is. Bozsik legjobb előadásai közül való.

Marik Noémi