Pesti Magyar Színház

Illetve az egyik svédországi finn. Ez számít, bár mi ugyanannyira nem értjük ezeket az etnikai finomságokat, mint ahogy hiába magyaráznánk el például a székelyek és a nem székely, ám erdélyi magyarok nagyon kényes egyensúlyú viszonyát egy kevésbé csiszolt lelkületû külföldinek. Tehát ennek van jelentõsége, a számunkra valósága talán annyi, hogy Császár Angéla barna és szélesebb arccsontú, Hámori Ildikó légiesen szõke: Czeizel Gábor rendezõ minden tekintetben jól és pontosan választott, s ilyen értelemben is kissé igyekezett felvilágosító munkát végezni.

Mert hát itt a darabválasztás leginkább azért van, hogy két jó színésznő egymást erősítve, doppingolva együtt lehessen egy kis örömjátékra. Bár, ha Kúnos László fordít valamit valamelyik skandináv nyelvből, teljesen nyugodtak lehetünk, az biztosan értékes, a saját kultúrkörében is elismert mű. Most azért nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ennél jobb - női, intim, kedves - nem akadt volna az egyébként számunkra még mindig a kelleténél ismeretlenebb területen. De a norvég kortárs írónő ezért a munkájáért Ibsen-díjat kapott, bízzunk hát az ottani ízlésben. A kétszereplős játék pedig finom, ízléses - és főleg nem szájbarágós.

Nem mondja, hogy egyedül rosszabb, nem mondja, hogy érdemes néha nagyot sírni és hisztizni, nem mondja, hogy senkinek sem könnyebb, még ha úgy látszik is. Csak azt, hogy két idegennek nehéz egy szobába zárva megtalálni a hangot, és hogy - ami gyakori élmény - egy vadidegen nyitottabb, problémaérzékenyebb lehet, mint az, akit korábban a legjobb barátnak véltünk.

Ennyi történik akkor, amikor a - feltehetőleg Szovjetunió-beli és még nem oroszországi - társasúton a két különböző karakterű és hátterű, jó ötvenes nő összekerül. A finom művészlélek, a finom, válogatott cuccokban visszafogottan elegáns Maggi és Irma, a kórházi szakácsnő. Ők nem tudják, mennyire lehetnek őszinték egymással, és hogy mire is lesz jó majd a kényszerű összezártság.

Maggi azért jön el az útra, hogy - immár megözvegyülvén - találkozzon régi, hűséges imádójával, s együtt kezdjenek majd valamit. Ez már nem lehetséges: a régi érzés nem jön vissza. Erre a kicsit közönséges, szókimondó, dinamikus Irmával való apró konfliktusokban jön rá, miként arra is, hogy újra van kedve rajzolni, alkotni valamit. Szlávik István színpadképe hiteles, a két oldalról bejárható keskeny csík erre a típusú, bezárt intimitásra teljesen alkalmas a Pesti Magyar Színház Sinkovits-termében, odafönn. Valamilyen homályos, moszkvai szálló-feelingje sokunknak van: ez a mértékkel világított térben még erősebb.

Öröm a két, színészi kedve teljében lévő - s eddig nem mindig a legelőnyösebb módon prezentált kvalitású - művésznőt látni. Szinte jobb az egész esténél az az összekapcsolódó, egymáshoz illeszkedő "munka" és szolidaritás, amellyel egymást lendíti a két színész. A pillantásaik, az egymásba kapcsolódó, sokat eláruló tekintetek teszik többé érzelmes, anekdotikus tantörténetnél a darabot.

Kis, apró győzelmek születnek: Irma nem utazik haza, Maggi nem hódítgatja az egykori udvarlót, megpróbál újra festeni. Közben meg szépen mindketten legyőzik az elmúlástól való bénító, depresszív és elmagányosító félelmet. Erről beszél Hámori Ildikó érzékeny intelligenciája és Császár Angéla megbízható, két lábbal a földön járó szilárdsága.

B. K.