Szolnoki Szigligeti Színház

Persze a zongora fekete, hiszen a színpad közepén meredõ oszlop, amely pont a közepén döfi által: fehér. Jin és Jang, fekete és fehér elemek egészítik ki egymást, és rímelnek össze gondosan és pontosan Menczel Róbert megint csak remek díszletében. Az elõadás kezdõ pillanatában eldõl, hogy ide semmiféle földhözragadt naturalizmusnak nem szabad beszüremkednie, a lélek tájain bolyongunk, hogy stílszerûek legyünk, mondjuk inkább: tévelygünk és tébolygunk. Pedig a történet könnyen elmesélhetõ: vidéki parókia magányában él egy házaspár, gyerekük meghalt. Becsülik egymást, ám szerelemrõl szó sincs köztük. Talán szeretetrõl is inkább csak a férfi részérõl. Velük él a nõ elmebeteg húga, és egyik pillanatról a másikra, többéves szünet után megjelenik (lánya meghívására) az anya, híres mûvésznõ. Beszélgetni kezdenek, és... Mindenki szenved.

Van valami beteges ebben a fekete-fehér álomban, van valami sebzett és sebezhető, valami érzékeny és érzéki, és ugyanakkor embertől távoli, steril, filozofikus és elvszerű. Mindez nem kritika, pusztán megállapítása annak, hogy a színpad érzéki világa mindig gondos elméleti színszűrőn átjuttatva ér el hozzánk. A világba belevetett ember boldogtalansága, tragikus, elkárhozott és reménytelen életérzése bukik ki a pontosan felvázolt szituáció résein, bújik meg az ember társadalmi-családi meghatározottságú viselkedési és kommunikációs módjai mögött. Éppen a kommunikáció hiányára vagy hiányosságára reflektál finoman és árnyalt módon a szöveg. Kollektív munka. Kúnos László, Morcsányi Géza és a rendező közösen hoztak létre homogén anyagot, E. T. A. Hoffmann, Ingmar Bergman és August Strindberg motívumainak sajátos szőttesét. Színpadi játék - szól a műfaji meghatározás, ám a néző, ha szereti ezt a jelzőt, odaillesztheti elé: intellektuális színpadi játék. Szellemesen és intelligensen rímelnek össze a motívumok, s az összecsengés igényes zeneiséggel társul. Végre egy olyan előadás, ahol nem látszik ki a vezérfonal, nem rágják a szánkba a tanulságot, még akkor sem, ha az önmagába visszakanyarodó történet során mindenki folyamatosan fogalmazza a maga igazát. A játékosság eszköze az anya zongoraművész mivolta által indokolt esztétikai reflexiók sora. Az érzéki igazság szintjén tapasztaljuk meg, hogyan kell játszani Chopin egyik prelűdjét. Hogyan képes elárulni a muzsikálás módja azt, amit a nagylány (Söptei Andrea) érez. És hogyan fejezi ki, mintegy márványba metszett tisztasággal és világosan, amit akar és merészel az anya, a pályája alkonyán is tündökletes zongoraművésznő (Tímár Éva). Az emberek közötti érzések poklának "családi bugyrai" tárulnak fel, s valljuk be, mindezekhez a vő, Johan (Dóczy Péter) és az elmebeteg kisebbik lány, Maja (Verebes Linda) inkább csak statisztál, ha a történetet nézzük, míg a színészi munkában igen fontos, hogy ők adják a hátteret, a színpadi valóság érzékelhetőségét. Anya és lánya viszont kint és bent, életben és színpadon egyaránt főszereplők. A női sors hetedíziglen öröklött kínjait élik, s emberségük, jó szándékuk nem elég ahhoz, hogy egymást, vagy a környezetükben élő többi embert - beteget, férjet - megkíméljék. Az egymást kiegészítő fehér és fekete egymásba hatol és egymásba mar. Lehet, hogy a fehérek fallikus formavilága kap nagyobb hangsúlyt, míg a művészethez kapcsolódó jelleg elvontabb fogalma a fekete színeket emeli ki. Igazából három fekete centrum van: első az oszlop átfúrta zongora, amin "játszanak". (Valljuk be, ez az egyik nehézség, amivel az előadás nem tud megbirkózni. A két színésznő úgy tesz, mintha zongorázna, ráadásul még illusztrálniuk is kell az imént említett koncepcionális különbséget. Finom és szépséges megoldás, amikor zongoráló kéztartással immár kifelé fordulva, egymásra nézve, szemmel láthatólag kommunikálva folytatják, s közben szól hátulról a mindent kifejező muzsika...)

Dóczy Péter, Timár Éva és Verebes Linda

Tímár Éva, Söptei Andrea és Verebes Linda

A másik zongora teljesen centrális helyzetben van (az előző, naturális [?] darab hátrébb, középen, kissé rendezői balra volt eltolva, az oszlop "szolnoki" helyéhez igazodva, s helyet hagyva ezáltal a rendezői jobbon valamivel előrébb elhelyezkedő bábszínpad nagy fekete foltjának). Három művészettel kapcsolatos motívum tehát a nők világának kifejezője. Az első-középső földszintes, lábak nélküli zongora egyben ágy is, vendégágy: a zongoraművésznőnek vetett, gondosan elkészített ágy. Ez a rémálom színhelye és a nagy lelki feltárulkozásé. A bábszínpadon pedig a reális szituációkban beszélni sem tudó, elmebeteg Maja játssza a maga - halállal, gyerekséggel: saját gyerekkorral és elvett-elvetélt gyermekkel kapcsolatos - történeteit, folyamatosan mesélve és felidézve azt a néhány Andersen-meseelemet, amely a halál exponálásával az egész darab legfőbb melódiáját zengeti. A feketék mindig puhák, tehát még a zongorák is, de a fehér oszlopok is szemmel láthatóan lágy és puha filccel vagy plüssel vannak borítva. A színpad zárt medencéjéből talán csak egyszer lép ki Anna. Söptei Andrea igen gazdaságos, takarékos eszközökkel játszik, ám erre a kilépésre mintha halmazállapotot váltana. A szeretettelen és érintéseket nélkülöző világban talán neki jut egy pillanatnyi rálátás a sorsra. Tímár Éva pedig ezer színben csillog, fantasztikus árnyalatokkal lepi meg a nézőt, pillanatról pillanatra lejjebb és beljebb jut saját magába, mélységeibe - mondanám, ha ezek nem magasságok volnának. Jin és Jang, hideg és meleg. Szép színház, de sohasem szépelgő, tűzforró és jéghideg, de sohasem langyos! A fiatal Réczei Tamás a manapság nem nagyon divatos intellektuális színházcsinálás híve. Irányítása alatt a szereplők mind kiválóak, sohasem tévednek. Talán lesz egy következő darabja a jól működő teamnek, amely a férfiak sorskérdéseivel is foglalkozik!

Zala Szilárd Zoltán