Játékszín
A lélek szépsége

A kisugárzásról kell elsõsorban beszélnünk, arról, hogy Tóth Enikõ a Gázláng címû retro-nosztalgia-bulvár fõszerepében olyan szép, de tényleg olyan szép... mint egy színésznõ!!! Az archetípus, melyet jelenleg õ képes teljes valóságában elénk varázsolni, minden generáció számára jól ismert. A közelmúltból elég felidéznünk Gyöngyössy Kati vagy Tolnay Klári belülrõl sugárzó, érzékeny, sebezhetõ és szemérmes asszonyiságát. A semmit ki nem mondás - mindent sejtetés dialektikájának ilyesfajta megjelenése, valljuk be, egyre ritkább a mai színpadokon. Az aktuális trend más: nem azt mondom, hogy hanyatlik a világ. Csak éppen nem divat, ahogy más szerepkörök, így "naiva", a "drámai szende" elnevezése is csak idézõjelek között írható le, hiszen ezeket a színház is iróniával kezeli. Ezt a nõi karaktert, azt mondanám, határozottan üdítõ ma - újra - felfedezni. A Játékszínben, Balázsovits Lajos rendezésében nincs semmi idézõjel. A felügyelõ, Bodrogi Gyula - bocsánat: majdnem Poirot-t írtam - olyan, mint egy felügyelõnek lennie kell, s maga Balázsovits is tökéletesen irizál charme-os szálhámos és mindenre elszánt gazember (gyilkos stb.) között. Élvezet nézni a házvezetõnõt: Földi Teri remek epizódját, az õszinte együttérzés és a kiválóan színlelt szolgalelkûség közötti villámgyors váltással. Talán csak Balsai Móni rámenõs szobalánya túlságosan közhelyszerû, túlságosan könnyen kiismerhetõ, mert túlságosan ismert a mai utcáról/munkahelyrõl.

Tóth Enikő és Bodrogi Gyula | Fotó: Kanyó Béla

Pedig nincs semmi aktualizálás - szerencsére - ezen a színházi estén, a mese egyszerű, és ez már önmagában is felüdülés az állandó csavarokkal és ellencsavarokkal építkező mai (televíziós) krimik világában. Ódon bája van az előadásnak, s még tanulsága sem undorítóan mézédes. A szó szerint "őrületbe kergetett" áldozat/feleség - tudjuk, moziból állítólag mindenki ismeri a történetet, egy jóindulatú nyugdíjas rendőrnyomozó és a maga erős embersége révén - ki tud lépni a halálos játszmából. A szánalmunkat-szimpátiánkat magától értetődően birtokló hősnő, az imént leírt sebezhetőség és kiszolgáltatottság legyűrése után sikeresen "kirakja" ugyan a végső megkönnyebbülés extázisát is, ám a jó ritmusú eseménysorozat miatt nem szorul "lelkizésre", nem fordítja tragédiába a műfaj követelte "lieto fine", a megnyugtató kimenetel pillanatait. Az, hogy a sablonok között megőriz még egy kis belső fenyegetést - hátha tényleg megőrült az évek óta tartó hercehurcában -, benne van a pakliban. Ám a belülről építkező, szépséget sugárzó figurának sorsa van, jövője van... Mosollyal nyugtázzuk a bűnügyi történet lezárulását, a rendet, ám ennél is fontosabb, hogy megőrizzük belső, lelki kapcsolatunkat a hősnővel. Sorsának, jövőjének kulcsát mi kezdjük el keresni, a nézőtéren... és saját lelkünkben. A régi Madách, az ádámottói örökség többedik generációs használóinak a felújított-régi épületben ritkán sikerül valamit felvillantani a dicső múltból. Itt, a körút másik oldalán sincs nagy ok az ünneplésre. Balázsovits is kliséként használ régen megélt érzéseket, nagy igyekezettel foltozgatja a színpad és a nézőtér talán végleg megszakadt kapcsolatát. Ám megadja a módját! Stilizált és elegáns Menczel Róbert díszlete. A főpróba idős közönsége szinte egy emberként sóhajt fel: milyen szép! S valóban, a dramaturgiai főszerepet játszó gázlámpáknak megfelelő keret kell! Ez a mese csak a múltban játszódhat, de ma is hiteles emberekről kell szólnia. Tóth Enikő fizikai szépsége a garancia, tágra nyílt szeme a mi múltba stilizált tükrünk. S valljuk be, jólesik néha - a világ szörnyűségei közepette - belefeledkezni a darab szimplifikált kínlódásaiba, áttekinthető intrikáiba, és a belső szépséget és erőt sugárzó színészi szempárba.

Zala Szilárd