Erdei Színház, Zalaegerszeg
Leghelyesebb talán, ha mûveltségem fehér foltjainak bevallásával kezdem: csak az elõadás szórólapjáról tudtam meg, hogy ezen a címen már a kilencvenes évek elején bemutattak egy "Markó Tamás zenéjére és Müller Péter Sziámi dalszövegeire épült dramatizált játékot" a Madách Színházban. A zenét ugyan ismertem (a Sziámi együttes 93-as, Belépek egy helyre címû albumáról), de eszembe nem jutott, hogy ezek a dalok valaha is egy dalmû alapjai, betétjei lehetnek. Fõként azért nem, mert nem tûnnek erre alkalmasnak. Nem minõségük alapján (hozzám legalábbis nagyon közel áll ez a zene, Sziámi dalszövegei itt még ötletesek, szellemesek - olyannyira, hogy nincs is kedvem hasonlítgatni a késõbbi színpadi mûvek bágyasztóan ötlettelen, fakó librettóihoz), hanem mert semmi olyasmi nem köti a dalokat igazából egymáshoz, aminek alapján egy zenés színpadi játék vázaivá válhatnának. Ami közös bennük, az egyfajta érzés, hangulat, lélekállapot - ebbõl kiindulva azonban az együttes bármely albuma musicallé alakítható lenne.
Így aztán a Merlinbe elhozott zalaegerszegi előadást nézvén mindvégig az járt a fejemben, hogy miért akar a szerző makacsul színpadi anyagot gyúrni, gyúratni e dalokból. Márpedig a szándék annyira komoly, hogy a "darab" megírására Zalán Tibor kéretett fel. Hogy Zalán miért vállalta a lehetetlen feladatot, nem tudom, erőfeszítéseit siker mindenesetre nem koronázta. A dalokat közhelyes, erőltetett, többnyire didaktikusan megfogalmazott sorok kötik össze, amelyek még az egyébként is valószínűtlen történetet is nehezen fércelik össze ("pluszról", vagyis eredetiségről, költőiségről stb. pedig ne is beszéljünk). A legidegesítőbbek a kényszeredetten, minden logika nélkül, csupán egy-egy szám kedvéért odavetett mondatok és szituációk. (A Szomorú milliomos című dal érdekében például Zalán felléptet egy egyébként teljesen felesleges figurát, egy milliomost, akit Zsuzsu első beszélgetésükkor rögvest szomorúnak nevez, hogy pár másodperccel később aztán elénekelhesse az ominózus dalt.)
Az előadás erősen küszködik az előadható darab hiányával, s ennek következtében megreked valahol a koncert és a színházi produkció közt. A "zenés pusztulásképek"-ként hirdetett bemutató leginkább dramatizált koncertnek tűnik, ahol azonban maga a dramatizálás csak nyűg az előadók számára. Hogy ezért a szerzőkön túl ki okolható, nem könnyű megállapítani, a rendező személyét ugyanis sejtelmes bizonytalanság övezi. A Merlin műsorlapja még a koreográfus Énekes Istvánt jelöli rendezőként, az előadáshoz kiadott szórólap viszont Ruszt Józsefre hárítja e titulust (bár az előadás létrehozásában közreműködöttek közt megemlíti Merő Bélát is), a folyosói pletykák pedig ismét másról szólnak. Ilyenkor óhatatlanul az merül fel a nézőben, hogy aki arra járt, belerendezett picit - s a produkció e képzetet sajnos nem cáfolja. Ami a rendezéstől többé-kevésbé független eleme a játéknak (Énekes szűk térbe szorított koreográfiája, Szőke Julianna jelmezei), az nagyjából korrekt szakmai munkának mondható. A prózai jelenetek tempótlansága, a vizuális fantáziátlanság azonban éppoly szembetűnő, mint az abszolút főszerep nem könnyen magyarázható kiosztása. Mr. Pornowsky figurája nagyon nem áll jól Kaszás Gézának, akire lehet ugyan előadást építeni, hangja és energiája is van a szerephez, de az önpusztító, kábítószerek mámorában élő, elfuserált zseni alakját sem alkata, sem játéka nem fedi. A színészi gesztusok és a szöveg disszonanciája pedig éppúgy tovább erősíti a játék koncert jellegét, mint a minduntalan a dalokat előadó színészek kezébe vándorló mikrofon.
A másik két körvonalazódó szerepben valamivel szerencsésebb alakítások születnek: Verebes Nikolett (Zsuzsu) megjelenésében, hangsúlyaiban, énekhangjával többé-kevésbé sikeresen képez le egy alternatív idolt, Major Zsolt pedig legalább asszociatíve megidézi a Kander-musicalek konferansziéit (ennél többet aligha kezdhet Bosley, a csapos figurájával). A gyakorlatilag statisztaként felléptetett többi színész, a táncosok és a zenekar érezhetően energikusan, lelkesedéssel vesznek részt a produkcióban. A játék előrehaladtával, bevallom, egyre inkább a színpad hátsó sávjába ültetett zenészeket figyeltem. Úgy tűnt, teljes erőbedobással, magukat a zenének átadva muzsikálnak, s ebben az sem zavarja őket, ami előttük zajlik. Előbbiért tiszteltem, utóbbiért irigyeltem őket.
Urbán Balázs
