J. Gross-Bettelheim mûhelytitkai. Álmodni sokféleképpen lehet. Lehet a vágyott múltba és lehet a vágyott jövõbe. Mert a való minden másodpercben kifacsar. "Ha Rippl-Rónai a »legfranciásabb« magyar festõmûvész, akkor J. Gross-Bettelheim minden bizonnyal a »legamerikaibb«. Ha ugyan nem az egyetlen." Akirõl, amíg egy rézkarc önarcképével meg nem nyerte a szövetségi kormány egyik díját, azt hitték, férfi. Mármint Amerikában. Erõteljes vonalvezetése, a kompozíciók dinamikája sugallta ezt. Sok minden történt. Olyan helyszíneket kellett találni, ahol - legalább egy ideig - fennmaradni lehetett. Sok minden történt legbelül, mások elõl zártan, amíg ez a markáns konstruktív képi világ megszületett. Erõ sugárzik a szikár szénrajzokból, s szépség. Témái a hídkábelek, a villanyvezetékek, vastraverzek. Szépek. A rendezett világ szépsége tárul fel ezeken a képeken. Ahogy a fotográfiákon is, amelyeket Gross-Bettelheim készített. Ezekbõl láthattunk kiállítást a Mai Manó Galériában. (A kiállítást Vörösváry Ákos rendezte.)

Drozdik Orshi retrospektív. A művésznő egyike a nemzetközi (1978-ban Amszterdamba, majd 1980-ban New Yorkba költözik) hírnévnek örvendő művészeinknek. Míg Gross-Bettelheim elrejti nőiességét, Drozdik a női szerepvállalás lehetőségeire kérdez. Párhuzamosan többféle műfajban is dolgozik: kezdettől fogva rajzol, fest, fotózik, tárgyegyütteseket és installációkat készít a legkülönfélébb anyagokból: üvegből, porcelánból, gumiból, fémből. Az individuális mitológia című sorozatában (1976) a szabad tánc - többek között Isadora Duncan mozdulatait rögzítő fotókból kiindulva - próbál egy nőművész szerepébe bújni. A Végtelen disztópia című fotósorozat pedig izgalmas kaland a tudomány berkeiben. 1984-től készít fotókat a természet- és orvostudományi múzeumok kiállítási tárgyairól. Nem rekonstruál, konstruál. Kitalál egy tudós nőt, Edit Simpsont, életrajzzal és munkássággal, akit még pszeudoműszerekkel is felruház. A természet- és orvostudományi múzeumokban folytatott vizsgálódásokat az Én fabrikálása: A test én című installáció viszi tovább. (Ludwig Múzeum, kurátorok: Hegyi Dóra és Zólyom Franciska.)

Gellért B. István: Tanulmányok a Növekvő Városhoz. Gellért B. szobrászművész Gross-Bettelheimmel és Drozdikkal ellentétben az itthon maradás kalandját választotta. Mindhármukban a világhoz való viszonyulás a közös. Gellért B. már huszadik éve építi a várost, a konstruált, a lehetséges valaha voltat. Honnan jöttünk? Merre tartunk? Egyáltalán. Mi a volt és merre az előre? Lehet-e Knosszoszt rekonstruálni? Szétgurult kövekből föl lehet állítani az oszlopot, a darabkákból össze lehet rakni a cserépedényt, de hogy valójában mi is történhetett, azt már csak Homérosz mesélheti el nekünk. Gellért B. nem bízza a munkát másra. Megalkotja a helyszínt, kitalálja az eseményeket, a szokásokat, s az események, szokások fogadására alkalmas épületeket. Egyre szaporodnak a "felszínre kerülő" tárgyak. Mintha egy háromezer évvel ezelőtti városban járnánk. Vagy egy ezer évvel ezutániban? (Raiffeisen Bank Galériája, a kiállítást Hajdú István és Jerger Krisztina rendezte.)

P. S.

70 éves a magyar óceánrepülés. (Közlekedési Múzeum)

Józsa