Budapesti Kamaraopera
Örkény István: Macskajáték
Gyõri Nemzeti Színház

"Nincs jobb szerzõ a halott szerzõnél!" - ironizálnak gyakran a még élõ klasszikusok (vagy fiatal zsenik) drámáinak színpadra állítói, rendezõk-színészek, akiket az alkotó (értsd: az író) szellemi vagy valóságos jelenléte szinte gúzsba köt munka közben. Megesik, hogy a standardizált õsváltozat(ok) miatt egy-egy drámai mû önértékeire csupán néhány emberöltõvel késõbb derül fény. Örkény István - sajnos halott szerzõ, s már bizonyítottan halhatatlan - életmûvét tekintve, talán eljött az ideje valamiféle színházi újragondolásnak - errõl árulkodik az alább felidézendõ két bemutató. Nem tagadom, némi cinikus elégtételt érzek, hiszen az a szerzõ, aki annak idején olyan gondosan védte a maga "érdekeit" - profiszínházi õsbemutatóra éveken át hiába várva, a hetvenes évek elején Örkény nem engedte, hogy egyetemi színházak késõbb ugyancsak legendássá vált figurái, rendezõi hozzányúljanak a még tabunak számító Pisti a vérzivatarban kéziratához -, most már maga is áldozatul esik az átdolgozásnak, szövegei a színházi újraértelmezések szabad prédáivá lettek.

A Budapesti Kamaraopera (Serei Zsolt: Egypercesek) és a Győri Nemzeti Színház (Macskajáték) produkciójában az a közös, hogy immár nem jelen időben, nem kortárs műként állítják színpadra a jól ismert "anyagokat", amelyek már bizonyították, hogy helyük van a magyar irodalomtörténetben. Az operai adaptáció - értelemszerűen - egy másik dimenzióba helyezi a prózaíró Örkény néhány művét, megkérdőjelezve és/vagy evidenciának felfogva az "egypercesség" műfaji újítását. Az "igazi", a "klasszikus", a nagy és közismert Örkény-dráma, a Macskajáték esetében a győri színpadra állítás új igényt fogalmaz meg: egy epikus történetet, Orbánné esetét helyezi történeti távlatba, s ezen felül egy nagyon is korhoz kötött színház(csinálás)i eszményt a mai, újabb tapasztalatok fényében (vagy árnyékában) nyugodtan "eltart" magától, hogy erre meg színháztörténeti távlatból tudjon rátekinteni. Egypercesek

Serei Zsolt rendezőként (és karmesterként is) jegyzi a produkciót. A közel egyórás kompozíció - címe mindenkit megmosolyogtat - monstruózusnak tűnik a szűkszavú irodalmi miniatűrök mellett, hiszen azoknak hangulatát részben kibontja (Az otthon), részben lírai kommentárokkal látja el (A sír), tehát csupa időigényes illusztrációval világítja meg azt, amit Örkény egyetlen poénban, szófacsarásban, groteszk dialógustöredékben, az azonnaliság, az azonnal átláthatóság, az aforizma bölcsességében, vagy az abszurditás és lírai elérzékenyülés másodpercnyi fénytörésében fel tud villantani. Fából vaskarika tehát a zeneszerzői vállalkozás, de legalább hősies erőfeszítés arra, hogy a közelmúlt egyik irodalmi nagyságát segítségül véve népszerű és közérthető kortárszenei eseményt (vagy művet) teremtsen. Ám Serei, az interpretátor mintha maga ijedt volna meg legjobban a szellemtől, amit kieresztett palackjából, a közelmúlt klasszikusainak kijelölt skatulyából. Rendezőként kénytelen volt zenei illusztrációit a maguk teljességében és elképesztő hosszúságában lebonyolítani a Bárka színházban erre a célra létrehozott dobogón, ahol a színészek többnyire a zenészek feje fölött szerepeltek, a talajszinten lévő zenekar viszont nem került árokba, nem volt hagyományos értelemben vett színpad sem, ám a pódium és a kukucskaszínpad utalásai rendre előkerültek a produkció során

 

Az otthon című dialógustöredék hangulati felvezetése egy szépségekben, érzésekben és gesztusokban tobzódó posztromantikus világot varázsolt lelki szemeink elé, amelyhez képest az énekesek frusztrált és frusztráló szaladgálása ellenpontot jelentett. Sajnos az énekbeszéd jellegtelensége, s talán az előadók (Csereklyei Andrea, Polomik Heléna) gyenge artikulációja miatt a szöveg alig volt érthető. Mindez hosszú perceket vett igénybe - nehéz volt kivárni, míg eljutottunk a csattanóhoz. Ügyetlen viccmeséléssé sikeredett tehát a valóban szívszorító pillanatkép s a poén, a koncentrációs tábor logikáját elsajátító gyermek kiáltása: milyen jó lesz otthon, ahol nincsenek őrök, ahonnan tehát meg lehet szökni. Halhatatlanság címmel hosszadalmas szövegmesélést, recitációt hallottunk Bubnó Tamástól, a Company Canario Táncegyüttes két tagjának gyengén kivitelezett, finomkodó és erőltetett mozgásjelenetével, stilizált birkózással vagy szárnyalással (?) ellenpontozva. Ahhoz túl rövid volt az esemény, hogy felfedezzük: a szerző a zenei epika színpadi felhasználásának milyen módjára kívánt volna tudós módon utalni. Ahhoz viszont túlságosan elnyújtott, hogy kellemesnek érezzük a jelenetet, amely - szemben az előzővel - nem alkalmazta a napjainkban újra divatos szép hangzás sztereotípiáit sem.

Emlékkönyvbe - kívánkozó sokértelmű mondatok frappáns miniatűrjéből terjedelmes nagyjelenet kerekedett. Két jó énekesnő, Károly Edit és Horváth Mária végezte a vég nélküli feladatot. A rendező Serei Zsolt úgy gondolta, amit az író titokban tartott, s a zeneszerző sem kívánt (?) leleplezni, azt a közönségnek sem kell értenie, tehát rejtvényként fogalmazta újra a jelenetet. Utalásai pszichológiai mélyrétegekre, ezoterikus tanokra nem lehettek nyilvánvalóak az alkotói szemérmesség miatt.

A sóhajnak beillő szózat legalább poénként s a színpadi nyüzsi miatt volt érdekes színfolt. Az értelmezés itt is elmaradt.

A sír című képvers operává formálása még ebben a "fából vaskarika" kontextusban is abszurditásnak tűnt. Az öntörvényű zenei forma inkább happeninget sejtetett. Az egyébként szép és hasznos műsorfüzet (hál’ istennek teljes terjedelmükben tartalmazza Örkény szövegeit) azt állítja, hogy az Egypercesek Serei Zsolt első színpadi műve. Véleményem szerint sajnos még nem igazi érett színpadi mű, bár a zeneszerző rendezői - egyfajta gátlásosan szemérmes exhibicionizmustól táplált - ambíciója alapján reménykedünk, hogy a fiatal komponista majd megtalálja saját, színpadhoz vezető útját. Egyelőre csupán vállalkozó kedvét és bátorságát dicsérném a színházi kontextusban megszólaltatott Örkény-miniatűrökkel kapcsolatban. A próbálkozás mindenképpen elismerést érdemel, hiszen megkísérli Örkényt valami módon a ma részesévé tenni. Az idézőjelek rendszere viszont, amellyel a pódium világába emelte át ezt az öt "egypercest", nem elegendő ahhoz, hogy öntörvényű műalkotás jöjjön létre, amely képes volna meggyőzni nézőjét-hallgatóját arról, hogy a "megzenésítés" nem csupán árukapcsolás.

Macskajáték

Sikeres kísérletnek bizonyult Győrben, ahol vendégként rendezte meg Verebes István. Ugyancsak epikus művet választott - bármily paradoxnak hangozzék is, Örkény legnagyszerűbb drámája nem más, mint történetmesélés -, s kiváló szereposztásban állította színpadra hazánk talán legabszurdabb színházi terében, a győri nagyszínpadon. Ott, ahová alig lehet darabot találni, olyan hatalmas a tér, a színpadi és a bérleteseket befogadó nézőtér egyaránt. Ennek ellenére az intimitást követelő jelenetek is megtalálták a helyüket. Köszönhető ez elsősorban a színészi játéknak, főleg a premier plánokkal dolgozó Margitai Áginak, aki Kis-Kovács Gergely (m. v.) díszletében a fontos pillanatokban mindig a nézők közvetlen közelébe tudott kerülni. A hatalmas tér, a szimultán díszlet tette lehetővé, hogy Örkény drámájának korhoz kötött modernsége, a hatvanas- hetvenes évek nem realista, elidegenített, epikus jelzőkkel ellátott színházi világa merészen idéztessék fel. A protézis, a gézmaszk, a stilizált mozgások, az elhagyott dialógusrészek gesztikus megfogalmazásának használata mind-mind idézőjel: kordokumentum. A mű születésének, érlelődésének korszakát, a hatvanas évek végének világszínházát mint múltat idézi meg. A darabban nincs aktualizálás: nem hihetjük egy percig sem, hogy most játszódik, napjainkban. És nincs archaizálás sem. Ami van - nem direkt jelzés. Színésze válogatja, hogy az abszurditás pillanataival mit tud kezdeni. Gyöngyössy Katalinnak nagyon jól sikerülnek a villámgyors váltások, szinte minden pillanata poén, amelyre bejön a nézőtéri nevetés. Nagy öröm ezt a kiváló művésznőt új oldaláról is megismerni. Mézes Violetta Egérkéje sajnos elnagyolt: jelenetei súlytalanok, mintha a rendező nem figyelt volna rá. Nem volt szerencsés választás Csermlényi Viktor szerepére Simon Géza; megszólalásai hamisak, hiteltelenek. Nagyon jó viszont Baranyai Ibolya Gizája. A szokásos szövegváltozatokkal szemben (sajnos a műsorfüzet nem említi az előadás szövegének gondozásában érezhetően komoly feladathoz jutott dramaturg nevét, így csak gyaníthatjuk a rendező aktív szerepét ebben a munkafázisban is) megnövekedett a másik Szkalla-lány szerepének jelentősége. Ennek köszönhetően lett más a végkicsengés is. A győri verzióban kellemes meglepetés, hogy mer különbözni a megszentelt szövegtől! Számomra ettől a darab valami másik, alternatív változatnak tűnik, amelyben örömmel fedezem fel Örkény színházzal kapcsolatos elképzeléseinek tükröződését. Mindaz ugyanis, ami a csodálatos Margitai Ágit körülveszi, nem arctalan és jellegtelen kulissza, nem is statiszták és díszletelemek hullámzása. Örkény nagy dilemmája körvonalazódik ezáltal: lehet-e epikus történetből színházra termett drámát létrehozni. S vajon használható-e e célból a szokásos magyar realizmus. Anyanyelvünk ez a fajta színjátszás: Verebes vezetésével azonban az is bizonyságot nyer, hogy nagyszerű művészeink nem csak ezt tudják. Margitai Áginak csodálatos emberábrázolói feladatai közben kell olyan törésvonalakat, olyan megbicsakló pillanatokat létrehoznia, amelyek mentén a színházba beszüremkedik valami más, szokatlan is. Örkény tudott titkokat, s ez a produkció először árulja el a mű - a darab! - másfajta képességeit.

Okos előadás. Csodálatos alakítások: három nagyszerű színésznő együtt, egy színpadon. Ám a nagy újdonság, hogy megidéződik az a színházeszmény, amelynek jegyében - mondjuk: hőskorában - kezdték pályájukat. Talán nem játszották, talán nem jutottak hozzá, de érezték a sodrását. S a nagy örkényi szintézisben pontosan a helyükön vannak. Verebes pedig tudja, hol a helyük.

Farkas Virág

 

NKA csak logo egyszines

1