Sámán Színház

"Színpadi tér az egész világ" - ferdíthetnénk Shakespeare-t Magyar Éva legújabb elõadása után, melyhez egy egészen hihetetlen helyszínre csalogatta nézõit. A Mûcsarnok padlástere ugyanis nem más, mint néhány függõfolyosó, amelyeket függõleges mûanyaglapocskák fûznek egymáshoz, a kiállítótér természetes fényellátását szolgálandó. Az alapterület óriási, van legalább 80×30 méter (?), de rálépni csak a néhány szalagnyi folyosóra lehet. Itt szorongnak falak mentén a nézõk is, mint egy óriási, többmedencés uszoda szélein, s lábaikat jól a szék alá kell húzni, nehogy rálépjenek az éppen arra söprõ szereplõk. A bejáratnál látcsövet is kapunk, amit aztán senki nem használ az elõadás alatt, több okból sem. Elõször is: benne ülünk a játéktérben (nevezzük hát annak), s ilyen "szerepkörben" kényelmetlennek éreznénk, hogy távcsõvel pásztázzunk magunk körött, másodszorra: a szereplõk ide-oda cikáznak. Mire befokuszálnánk õket, már rég nincsenek a látószögben. Harmadszor pedig, s ez a legnyomósabb ok: egyhamar rájövünk az ízére és élvezzük, hogy távlatokat láthatunk, hogy milyen izgalmas és kivételes lehetõség a mûvészt egyik pillanatban szó szerint az orrunk elõtt, pár másodpercre rá pedig valahol egész messze, piciben látni.

Nemcsak azért kezdem ezzel a különös térélménnyel, mert ez az, amivel a belépő néző először találkozik, hanem azért is, mert maga a térhasználat az előadás hatásának leglényegesebb eszköze és legnagyobb truvája...

A szarvassá vált fiúk története, ez a szép román kolinda, amely már Bartók Béla gyönyörű-fájó Cantata profanáját is megihlette, itt az előadás hangulati alapját adja, az alkotók nem követik az eredeti történetet. Hogyan is követhetnék, hisz mindössze hárman vannak, akik közül "játszó személy" valójában kettő. Magyar Éva öltötte magára a szarvas alakját, Simon Vincenzi a vadászét, Alice Purcell pedig afféle narrátorként jelmezekkel, kellékekkel, tárgyakkal vágtat át meg át vagy körbe a folyosókon, mindig a megfelelőt varázsolva a játszók keze ügyébe, testére. Cipője sarka célzatosan kőkemény, járása része a zenei kíséretnek, melyről amúgy Monori András, Kovács Tamás és Pusztai Gábor gondoskodnak személyesen, mégpedig nagyszerűen. Ez a hangmatéria ihletett, érző, lényegre törő, legyen akár muzsika, akár konkrét zörej.

Míg tehát az angol kisasszony angol kisasszonyos jelmezben (puritán fehér blúz és unalmas sötét szoknya) a legkülönb kellékekkel segíti a változásokat, s közben kartonpapírból készített fegyvereket (is) hordoz vészjóslóan, az egyik oldalfalra festett szarvas megelevenedik. Magyar Éva nem ismer lehetetlent, nem ismer sem fizikai, sem lelki határokat, amikor el akar mondani valamit. Egy szál nejlon alsóneműben patákat húz a lábára, s elindul végtelen vágtájára. Hajszolja őt a vadász, hajszolja ő a vadászt, s hajszolja legfőképp - és ez a lényeg - saját magát. Mindenre kész önvédelemből, mindig minden tettében a végsőkig elmegy, hogy aztán - bár minden állomást megjárt: hol aranyköpenyben, hol vérengzőn véres késekkel, hol női parókában és cipőben - ismét a szarvaslét legyen a sorsa: visszakuporodik a szarvaskép mellé, ahol őrült futamát kezdte. Simon Vincenzi a rohanó szarvas ellenpontjaként, sötétre maszkírozott szemmel maga a lelassult idő: monoton visszafogottsággal jár körbe; ez a lassúság hol fenyegető, hol megbocsátó, hol megnyugtató, hol könyörtelen. Ő a kényszer, a fék - valójában a végzet. Az előadás lényege tehát annak az őrült futamnak az érzékeltetése, amelyet az ember saját végzete felé, végzete ellenére rohan be egész életén át - már ha ilyen rohanós típus, s nem hagyja magát egyik napról a másikra tengődni egy helyben. Márpedig Magyar Éva az előbbi típusból való, ezt már eddigi műveiből is megtudhattuk.

Nemcsak a helyszín eredeti, azok a kellékek is, amelyek megvalósításában maga Alice Purcell volt segítségére, aki egyben iparművész is. Ebben az irdatlan, kietlen és kékes neonfénnyel (is) hűtött térben megdöbbentő hatású az a rengeteg faág, falevél, rituális eszköz és vér, amit odavarázsolnak. Amennyire leszűkíti ez a hely a táncmozgás lehetőségét (azért Magyar Éva megteszi, ami az egy méter széles függőhidakon lehetséges), annyira kiszélesíti a képzőművészet, a látvány lehetőségeit. S bár a nézőnek nincs könnyű dolga, mert sehonnan sem lehet mindent látni, tehát valakinek mindig tekergetnie kell a nyakát és/vagy lemondani bizonyos részletekről, mégis jó ez: benne ülni a térben, ezáltal részesévé lenni a rítusnak (megjegyzem, a néző itatása már fölösleges plusz), s ugyanakkor úgy érezni, mintha filmkamerával követnénk ezt a futást: a közelikből a távoliba állítva a zoomot.

Az előadás elsöprő eredetiségét Magyar Éva váltáskészségének köszönheti, amellyel teljesen új társakat keresett a megvalósításhoz (sehol egy néptáncos!), s teljesen újfajta közeget. Jó érzékkel találta el, merre meneküljön pályafutásának egy olyan szakaszában, amikor számára a hagyományos színház eszközei fogyni tűntek, s nehezen talált megfelelő társakra. (Utoljára Horváth Csabával kettesben csinált amúgy istenigazából átütőt: a Ringatót, s annak csaknem három éve!) Tehetségét és eredetiségét sikerült átmentenie, ráadásul valami egészen újszerűt nyújtania az arra kíváncsiaknak.

Sikeres kivonulása a színházból egy nem színházi térbe pedig biztatás lehet azok számára, akik hasonló cipőben járnak.

Lőrinc Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1