Théâtre Lucernaire-Théâtre du Verseau

Diderot egyes irodalmi-filozófiai mûveinek formájául a dialógust választotta. Ilyen a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája és a Rameau unokaöccse is. Ez a forma óhatatlanul felkelti a színházi-filmes szakemberek figyelmét e mûvek feldolgozhatóságával kapcsolatban, mert bár kora Diderot-t tekintette a par excellence filozófusnak, ugyanennyire kiemelkedõ volt írói munkássága (filozófiai tárgyú mûveiben is!): lendületes, könnyed stílusa, szellemessége, szarkasztikus humora és kegyetlenül pontos észrevételei a mûveket ellenállhatatlanul a színpadi és filmes megjelenítés felé sodorták. Így készült már több kiváló adaptáció munkáiból, az egyik legutóbbi Jean Menaud munkája.

A Théâtre Lucernaire és a Théâtre du Verseau vendégjátékát a Kamrában láthattuk, rendezője és egyik szereplője is maga Menaud, partnere Michel Derville. Két egymást követő estén felváltva játszották a Filozófus és Rameau szerepét, külön ínyencséget kínálva ezzel a frankofon nézőknek (az előadást szinkrontolmácsolás nélkül adták). A szerepcserét elsősorban az indokolja, hogy a két figura közül a Filozófus a passzívabb, a "rezonőr". A pazarabb alakítás lehetőségét az ingyenélő, sikertelen, csavargó figurája teszi lehetővé, kézenfekvő tehát, hogy két azonos korú férfiszínész számára izgató lehetőség a megformálása, és természetesen a nézők számára is érdekes, hogyan lehet kétféle módon megfogalmazni ugyanazt a szerepet. Ilyen típusú összehasonlításra csak ritkán és általában jelentős időbeli eltéréssel van esély, hacsak nem játssza egy időben két színház ugyanazt a drámát, de akkor meg már nemcsak egy adott szerep különféle megformálását lehet összevetni, hanem természetesen a két előadás teljes színpadra állítását és azon belül a szerepértelmezést. Itt azonban egyazon rendezésben cserélnek szerepet a színészek. Ráadásul az egyikük azonos a rendezővel és az adaptálóval. Ugyanarról az előadásról van tehát szó, ugyanakkor nyilván azért izgató e helycsere, mert az adottságokból következően a fanatikus kétestés néző két különböző előadást vár, joggal. Hiszen egy adott szerep másként alakul más-más színész testéhez, a színész másként viszonyul a szerephez, máshol találja meg azokat a fogódzókat, amelyek személyes érintettséget váltanak ki benne, és amelyeknek segítségével tökéletesen a sajátjának tekintheti az alakot. (Kénytelen vagyok ezeket az "azonosulós" kategóriákat használni, mivel hagyományos színpadi megfogalmazást látunk: két ember megpróbál pszichológiailag hitelesen eljátszani egy karaktert és feltárni annak minden aspektusát.) Alapjában véve a "szegény színház" erre minden esélyt meg is ad: a díszlet néhány asztal és szék: a színhely a vitairatbeli "Régence" kávéház, az előadás kellékigénye minimális. Azaz sem mozgásban, sem bármi más külső meghatározottság kényszerétől nem köteles a két színész egymást kopírozni, hiszen elképzelhetetlen, hogy mind a kettőjüknek ugyanaz a mozdulat, ötlet jusson eszébe egy adott szövegrész hallatán. (Ez sokkal inkább a beugró kötelezettsége, hiszen az előadás egészének érdekében idomulni kénytelen kollégája invenciójához, de bravúros beugrásnak is azt tekintjük általában, amikor a halálosan izguló áldozat képes mégis valami többet vagy mást nyújtani, mint elődje. A kettős szereposztás rettenetes intézménye, mely fennen hirdeti, hogy nincs nélkülözhetetlen ember, szintén csak akkor igazolható, ha nem arról szól, hogy egyik este a jobbik játszik, másnap a rosszabbik, hanem két különbözően, de minőségileg egy szinten megfogalmazott alakítást látunk.) Esetünkben a helyzetet bonyolította - mint már említettem -, hogy a rendező azonos az egyik színésszel, de még ebben a formában is elképzelhető kétféle színészi megközelítés.

A francia vendégjáték nem élt ezzel a lehetőséggel. Két egymást követő este ugyanazt az előadást láttam, csak az egyik kevésbé volt jó, mint a másik. Az adaptáció határozottan izgalmasan kezd: egy kislány, majd egy asszony hangját halljuk, akik a családfőt hívják, nyaggatják. Erre aztán indignálódott hangon replikázhat a nézők beeresztése óta az asztalánál írogató-gondolkodó fent nevezett úriember a Diderot-szöveg első mondatával: "Akár esik, akár nap süt, minden délután öt óra felé sétálni megyek a Palais-Royal kertjébe..." (Bartócz Ilona fordítása). E pillanattól kezdve az írótárs (Menaud) úgy gondolta, könnyű dolga van: elég bizonyos húzásokat eszközölni a szövegen, csak a számára érdekes Rameau-féle történeteket, eszmefuttatásokat megtartani (kerítő, zenetanítás, zeneszerzés, a Bolond, a színésznő és udvartartása, Rameau kirúgatása, gyereknevelés, a korán elhunyt feleség), és a dráma máris kész. Természetesen hagyományos értelemben vett dráma nincs, nem is lehet: valaki történeteket mesél egy másik személynek, melyek kapcsán kifejti véleményét a társadalomról. Ehhez valami többet hozzátenni az adaptáló-rendező láthatólag nem akar, színész szemmel válogat, mi az, ami minél látványosabban adható elő. Felesleges a kissé megtépázott Diderot-n túl bármiféle "fil conducteur"-t, vezérfonalat keresnünk az összeállításban, legfeljebb annyi tűnik fel, hogy a gyermek és a nevelésére vonatkozó passzusok talán nagyobb hangsúlyt kapnak, hiszen már a kezdő hang is egy gyereké, s később az erre vonatkozó párbeszédben hatódnak meg a színészek leginkább. Az előadás első harmadában még feltűntek bizonyos rendezői aktivitásra utaló jelek, így a Filozófus kommentárjai alatt Rameau mozdulatlanná dermedt, ez is részét képezte annak a játéknak, mely szerint a műve alkotásán gyötrődő mester csak úgy képes továbbjutni, ha megidézi főhősét (állítólag tényleg igen hosszan dolgozott a Rameau-n Diderot), és a megidézett alak bele is lapoz a róla készülő műbe. Ez azonban az előadás végére teljesen elfelejtődik, mint a füzet is az asztalon. Rameau először egy vászonnal letakart kávéházi szék-asztal halom alól bújik elő, mintegy az emlékezet sötét bugyraiból, de végül olyannyira hús-vér alakká válik, hogy az ajtón távozik. A Filozófus természetesen elegáns, míg a híres zeneszerző unokaöccse lerobbant. A Filozófus elengedhetetlen kelléke a szemüveg, melyet bizonyos hangsúlyos pillanatokban fél kézben lebegtetve könnyed magyarázásra lehet használni. Ilyenkor a másik kéz szükségszerűen a nadrágzsebben tartózkodik, elegánsan és intellektuálisan, legyen szó Menaud-ról vagy Derville-ről.

Milyen a két Rameau? Mind a kettő biceg. Kinyitja a táskáját, amiben összevissza rendetlenségben ruhák találhatók és előszed belőle egy piperetáskát, abból körömollót, akkurátusan levágja a felhólyagzott bőrt, a sebet pedig leragasztja, mindezt a Régence kávéház asztalán. Derville és Menaud mind a két estén ugyanúgy. Rameau sokat talpalt, mert nincs hova mennie, feltörte a lábát a cipő stb. Később, valószínűleg az éhségtől elgyötörve elájul, a Filozófus hoz neki teát, almát és kekszet (babapiskótát). Rameau nekiáll enni. Legelőször óvatosan kiönti a teát, kabátja szélével tartva a kanna forró fedelét, majd lassan bontogatva a francia kávéházakban szokásos két egybecsomagolt kockacukrot, legalább nyolc darabot beletesz a csészébe. Ezután a kekszet a teába mártogatva komótosan elfogyasztja. Ennek nagy része szöveg nélkül játszódik le, majd csak az almahámozás aktusát kíséri a megfelelő pajzán kommentár a színésznő és szeretője balul sikerült éjszakájáról. Megint teljesen egyformán játszódott le minden a két egymást követő estén. Legalább a kekszet ne mártotta volna bele a teába Menaud másodszor! Jelzem, a második estén a nézők már nem voltak képesek ugyanolyan feszült csöndben végigülni az evészetet, aminek többek között az erőtlenebb színészi jelenlét volt az oka. A színészi képességeken múlik, hogy meddig bírja a figyelmet tartani. Az első estén játszó Michel Derville bírta. A másodikon játszó rendező, Jean Menaud, nem. Bizony az ember óhatatlanul összehasonlítja őket, nemcsak önmagához méretik a színész, de a másikhoz is. Eredmény: Derville kiütéssel győz. Lubickol Rameau-ként, Menaud csak kapaszkodik. Egy hiba azért mindkettőjüknek jócskán felróható. Nem tudom, hogyan alakult ki ez a próbák folyamán, de a Rameau unokaöccse hangvétele meglehetősen szentimentálisra sikerült. Rameau olyannyira belefeledkezik saját és családja valamint a világ nyomorúságába, hogy végül könnyekben tör ki és orrát lógatva hagyja el a színt. Elismerem, hogy Diderot társadalomkritikája meglehetősen kegyetlen, tökéletesen ismeri az emberi jellem sötét oldalait, és meglehetősen érzékletesen írja le azokat, de prózája épp azért hatásos, mivel ezt végtelenül szellemesen és sok humorral teszi. Ezzel szemben a színpadon mind a két Rameau sírdogált, Derville kevesebbet, és már majdnem elhittem neki, Menaud sokat, és egyáltalán nem hittem el. Alapjában véve a Kamra kis tere és az első sorbéli helyem ellenére úgy éreztem, szakadéknyi távolság választ el Rameau és a Filozófus vitájától, múzeumban ülök. (Pedig ez a Kamrában a legkevésbé sem szokott így lenni.) Sajnos ez alkalommal a Francia Intézet nem a legizgalmasabb francia színházi kísérletek egyikét hozta Budapestre, kizárólag gimnazistáknak ajánlott kultúrtörténeti oktatást kínált. Persze van abban valami jó, ha elgondoljuk, hogy ez az előadás ugyanebben a formában létrejöhetett volna ötven, vagy akár száz évvel ezelőtt is.

Sarkadi Lívia