A föntebb szereplõ szókapcsolatot talán illenék idézõjelbe tenni, hiszen ismert mû egyesek által sokat idézett címe. Érdekes viszont, hogy a maga idején pillanatok alatt elfogyott kulcsregény szerzõjének nevét magam (is) elfelejtettem. Hiába kérdeztem azoktól is, akiket a téma személyesen érintett, hiszen a hetvenes évek nagy egyetemi színházi forradalmának voltak részesei, s Paál István szegedi vagy budapesti környezetéhez tartoztak. Öt megkérdezettbõl négyen nem is ejtették ki a méltán (?) elfeledett mû szerzõjének nevét. Tehát úgy döntöttem, én sem írom le.

Az "amatőr" egyfajta színházcsinálás állandó jelzője volt akkoriban, afféle "epitheton ornans" 1968-tól egészen a nyolcvanas évek végéig, s egyértelműen értékmozzanatot hordozott. A rendszerváltás óta viszont, legalábbis az egyetemek környékén mozgó fiatalok szóhasználatát figyelembe véve, jelentésköre megváltozott. Köznapi beszédünkben a "profi" ellentéteként szerepel, s mindazt jelenti, ami nem eladható, nem perfekt, nem jól megcsinált. A jelentésváltozásnak ez a hullámzása talán arra utal, hogy - a jelölt szintjén - a valóság adott darabkája is folyamatos változásban van. Ha ez tényleg így lenne, reménykedhetnénk, hiszen most, az ezredforduló pillanataiban egyre több ember nyelvére tolul a régi szó. Manapság ismét műfajt jelöl, színházcsinálási módot, helyszínt, választott közönséghez szólást és nem minőséget.

Élcsapat - díjakkal borítva
Balassagyarmat, 2000. január 21-23.

Lássuk a végleteket. A most hetvennégy esztendős Szép Laci bácsi (A magyar drámai hagyomány ápolásáért kapta meg a Nógrád megyei közgyűlés különdíját) fiataljai élén még mindig azzal bűvöl el, hogy 15-20 éve műsoron tart bizonyos alapműveket, s mindig új szereplőkkel, szimpatikus új arcokkal. Idén Balázs Béla klasszikusát, A kékszakállú herceg várát játszották. A társulat jelenleg 50-60 miskolci fiatalból áll, akik az együttes nevéhez híven - ők a Pécsi Sándor Gurulószínpad - fontos küldetést töltenek be régiójukban. A csoport sajátossága az igényes irodalmi anyag pontosan értelmezett, végiggondolt tolmácsolása. Szerencsére hasonló alázat és ugyanez a hozzáállás jellemzi az idei fesztiválon feltűnt legújabb társulás munkáját is. Ugyancsak Észak-Magyarországon tevékenykednek, vezetőjük a Színművészeti Egyetem (alias: Főiskola) elméleti szakán frissen végzett Skoda Róbert. Rendezésében Ionesco egyfelvonásosát, a Különórát láthattuk. (A legjobb díszletért járó díjat Mészáros Péter, a legjobb női alakítás díját Miluk Melinda vehette át, a csoport neve Mert Színházi Közösség).
Maradjunk továbbra is a végletek felvillantásánál! Milyen szörnyű igazságtalanság a gyerekek, az utánpótlás (!) szempontjából az a hatalmas esélyegyenlőtlenség, amely a középfokú képzésben részt vevő diákokat sújtja! A mérleg egyik serpenyőjében "szó szerint" eljátszott, igazi, dilettáns Moličre-előadás, melynek rendezőjét - középiskolai tanárt - a szakmai vitán a közönség soraiból biztatták-biztattuk tevékenységváltásra, a másikban pedig a debreceni Ady Gimnázium drámatagozatos hallgatóinak virtuóz etűdsorozata, a Stílusgyakorlatok, amely Junior-díjat kapott.
Ne nevezzük meg továbbra sem azokat, akik gyengébben mutatkoztak be, ünnepeljük inkább a tudatos és eredményes műhelymunkát, melyet például Wéber Péter, az ELŐ-TÉR Művészeti Iskola vezetője végzett tanítványaival (a legjobb rendezés díját s a legjobb előadásnak járó díjat is ők kapták): a Selejtesek című előadás időnként elérhető a fővárosi érdeklődők számára az Almási téren, s azoknak sem kell Kistarcsára utazniuk, akik a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. elég gyakran játszott produkciójára kíváncsiak. Az áprilisi alternatív szemlére az előbbit is meghívták, miként a debreceni TABAK Színház Aranyszögekkel kivert hazugságok című előadását is, melynek szerzőjeként és zeneszerzőjeként a fiatal Hajdú Szabolcs kapott díjat Balassagyarmaton, valamint a legjobb férfiszínészek között díjazták a három remek színjátszó egyikét, Vásári Józsefet. Ilyen társaságban, azt hiszem, mindenki büszke lehet, ha amatőrnek nevezik!

Falusi színjátszók találkozója

A "falusi" ugyancsak olyan jelző, amit nem nehéz megtölteni előítéletes, negatív tartalommal. Számomra a falusi színjátszás fellendülése az elmúlt egy-két évben - éppen ellenkezőleg - a legnagyobb reménység. Fantasztikus látni, amint apró, 300-600 lakosú településekről jelzések érkeznek (s ez az ország egész területére érvényes), hogy fiatalok és/vagy öregek, kisiskolások vagy éppen a nyugdíjasklub tagjai valami színházszerű tevékenységet folytatnak. Produkcióik nem nagyon jutnak el a magamfajta városi emberhez, a kritikusok is csak véletlenszerűen találkoznak velük, falunapokon, turisztikai érdekességű esemény kapcsán, ám, hála a Szabad Színjátszásért Egyesületnek, vannak úgynevezett műhelyfesztiválok, ahol az arra igényt tartók kaphatnak művészi segítséget készülő vagy már bemutatott produkcióikhoz. A január 29-30-án Sümegen, a Veszprém Megyei Művelődési Központ szervezésében a dunántúli régió olyan csoportjai találkoztak egymással, akik számára még az efféle műhelytalálkozók sem voltak eddig elérhetők.
Ha részesei akarunk lenni ezeknek a szokatlan, ám igen érdekes élményeknek, persze félre kell tenni esztétikai skrupulusainkat, s a színjátszás alapgesztusaira figyelnünk! Engem nagyon is magával ragadott a komédiázás spontaneitása, életöröme és bátorsága, legszívesebben azt mondanám: gátlástalansága, mikor a hajmáskériek (vásári) komédiázását néztem. Baranyi Ferenc A lónak nézett menyasszonyát és egy ismeretlen szerző Dézsa című darabját tűzték műsorukra, s a férfi-nő viszonyt vizsgálták, meglehetősen szókimondó formában. A "ki parancsol kinek?" ősi problematikája nagy (szó szerint is vehető) pofára esésekben, hajtépésekben, fenékre verősdiben ölt testet, s mivel a nézőtéren mindenkinek vannak hasonló élményei, az előadás nem téveszt célt, hatására felszabadultan nevetünk, s szívesen díjazzuk a kézenfekvő, ám mégis eredeti ötletet, melynek segítségével a játszók mintegy "meghosszabbítják" az előadást, mégpedig éppen közös tapasztalataink, a hétköznapi élet irányában. Játékosan "kikérdezik" a nézőket, hogy megértették-e a tanulságot, s jutalmul mosogatóeszközöket, kefét, partvist ajándékoznak, otthon ki-ki rendbe teheti majd a saját háza táját.
Az élet nagy kérdései, persze komédiázásba ágyazva, Móricz dramolettjeiben is exponálódnak: milyen érdekes, hogy itt a Dunántúlon (Gyulafirátót - nyugdíjasklub) és az ország túlsó végében (Csongrád, szintén nyugdíjasklub, de azt még egy héttel korábban, Balassagyarmaton láttuk) ugyanazt az anyagot állítják színpadra, A dinnyék című jelenetet, teljesen hasonló belső ráismeréssel, üdén és egyszerűen, ízes paraszti nyelven. Hagyományos - a két háború közti népi színjátszásra hivatkozó - módon.
Falun, úgy érzem, fontos aspektusa a színháznak a csillogás, tehát a darabválasztást befolyásolja az is, milyen kiállítású díszletekre s milyen táncokra-dalokra ad lehetőséget az anyag. Még mindig középpontban van az operett, a szülőktől, nagyszülőktől örökölt ízlésvilág legpregnánsabb megtestesítője. Persze ez is jobb, mint ha múló divatok mai vagy tegnapi darabjait vennék elő. Sok szempontból feledhető például a József történetét feldolgozó középiskolai musicalpróbálkozás. Helyette inkább idézzük fel a legérdekesebb, legfurcsább és a maga bizarrságában is legambiciózusabb produkciót, a Mágnás Miska ugyancsak "szó szerinti" - úgy tűnik, ez a színjátszók számára a legfontosabb értékmozzanat - változatát, amelyben igen sok jó ötlet, színészi és civil báj egyesült. Főleg a hősies vállalkozást dicsérhetjük, a körülmények, nehézségek zárójelbe tételét. A választott feladat megoldása tölti el örömmel a messziről jött nézőt. Miközben azt látjuk, hogy Kolontár község lakói a színházcsinálás számos kérdését adekvát módon megválaszolják, pusztán az érdekesség kedvéért figyeljük meg, hogy éneklés helyett a jól ismert film (vetítés közben levett) hangjára "tátikáznak".
Igen szimpatikus a balatonszepezdi csoport. Színjátszói egy francia vígjátékban bizonyították sokéves gyakorlatukat. A rendező tanárnő egyben a község polgármestere is, s a produkciót szinte az egész falu összefogása hozta létre.
Így elmondás alapján elég nehéz lehet elképzelni azt a fajta szeretetteli egymásra figyelést, ahogy a szegénység és a helyi gondok között vergődő csoportok tagjai egymás játékát követik, szeretik, dédelgetik és értékelik. Másfajta fesztivál ez - másfajta élményekkel!

Egyetemi színjátszók

Amikor az egyetemi színjátszás jelentette az amatőr mozgalom csúcsát: a fentiekben felidézett "hőskorszak" szlogenje az volt: az amatőrt az különbözteti meg a profitól, hogy az egyik a színházból él, a másik - a színházért. Ezek a mai egyetemisták, akik Debrecenben, az immár integrált Debreceni Egyetem (egykor: KLTE) francia nyelvi tanszékének hívására összejöttek, mindnyájan arról tettek tanúbizonyságot, hogy komolyan veszik a színházcsinálást. A Krakkóból érkezett társaság Pablo Picasso A farkán csípett vágy című bohózatát adta elő. Játékuk a legjobb indulattal sem volt több, mint sznoboknak, egyetemi kékharisnyáknak szánt szalonjellegű polgárpukkasztás. Az sem derült ki, mi vonzza e derék lengyel fiatalokat a színházhoz, talán csak a viszonylag könnyű siker, az utazási lehetőségek, melyeket Európa frankofon országaiban rendszeresen felkínálnak számukra. Komolyabb szándék vezérelte az ukránokat, akik Zaporoje városából érkeztek. Egyetemistaként abban az ottani nehéz helyzetben, s elmondásuk szerint kulturálisan ingerszegény környezetben bizony fontos, hogy a színház segítségével tudják megőrizni értékeiket, önmagukat, talán éppen francia nyelvtudásuk gondos ápolásával és fejlesztésével.
Az emberi identitás és társadalmi szerep keresésének eszköze a színház a vendéglátó tanszéken, ahol Lukovszki Judit vezetésével két felsőbb éves lány komolyan és színvonalasan megvalósított bohócprodukcióját láttuk. A résztvevők, Varga Fruzsina és Pallai Mária az emberi létezés filozofikusan feltett kérdéseinek jegyében komédiáztak - 20 percen keresztül, igen koncentráltan, s talán nem véletlen, hogy a társulat az École des bouffons (a Bohócok Iskolája) nevet viseli. Vendégként felléptek a rendezvényen az új, egyesített-integrált egyetem kultúrközpontjának, az idei tanévben beindult LOVARDA nevű létesítménynek, a színházi programfelelősei, a Kalipszis Egyetemi Színház diákszínjátszói is. És hozzájuk hasonlóan magyarul játszott a fentebb már említett Tabak színpad is. A Kalipszis Tornyos Péter című előadását játszotta bemutatóként Tóth Csaba rendezésében, a diákok számára nehéz vizsgaidőszak után, az első tanítási héten. Meglepő, hogy szinte ugyanazzal a hatásmechanizmussal dolgoznak, mint falusi társaik. Pontosabban legalább fele részben azonos erőforrásokat aktivizálnak. Az elkötelezettség, az életkorból adódó báj, az ötletesség és tehetség az egyetemistáknál is fontos összetevő. Ehhez járul itt még valami más is: nagyon határozott értelmiségi küldetéstudat. Tóth Csaba rendező a posztmodern ma már világszerte elterjedt irányzatának híveként "dekonstruálja" irodalmi anyagát. Moličre Úrhatnám polgárának adaptációját Illei János jezsuita iskoladrámaként, diákfiúk számára készítette. A csupa férfiszerep nagy kihívást jelentett a mai fiatalokból álló együttes számára, akik viszont megfogalmazták az előadást követő beszélgetésen, hogy egyre erősödő (!) feminista ideológia nyomása alatt élnek Debrecenben. (Ja kérem, a bölcsészkar a rendszerváltás után is bölcsészkar marad!) A nemi szerepek és a színpadi figurák ütköztetése, a férfi és női olvasat szembeállítása sikeres előadást eredményezett. A hasonló korúakból, s hasonló cipőben járó fiatalokból álló - homogén - közönség vette a lapot. És talán ez volt a legfontosabb ezen a diákfesztiválon, amely megerősítette, hogy a színház a generációs identitás kialakulásának talán fő táplálója, s a színházcsinálás mint életforma bizonyos társadalmi szerepek begyakorlásának színtere, ahogy ez valamikor régen volt, a hősi időkben, s ahogy remélhetőleg és hitünk szerint mindig is lesz - ha ki tudjuk várni a következő hullámhegyet.

ZALA SZILÁRD ZOLTÁN