Bárka Hisztérium?

Annak a folyamatnak vagyunk tanúi a Bárka Tótferi-elõadásán, ahogyan a középkori színjáték kikerül a templom falai közül, és a piactéren, káposztáskaskák mellett próbál áhítatot ébreszteni. Kárpáti Péter darabja kineveti a liturgiát - pedig misztériumjátékként hirdeti magát. Úgy profanizálja a bibliai történetet, mint Gauguin tette Sárga Krisztus címû képén, ahol elfelejtett árnyékot festeni - a Megváltónak. Kárpátinál meg a tetûrõl szóló példabeszédbõl lesz otromba tréfa.

Alkonyodik (húzza be a függönyt Huizinga). Jönnek a mirákulumok, misztériumok, moralitások, és a középkori (dráma)hagyomány felett lassan besötétedik. Kárpáti az ezredvégen jó érzékkel nyúl a misztérium műfajához: kössük le figyelmünket valami csodálatossal, hogy ne lássuk, amint nekünk is bealkonyul. A késő középkori és késő posztmodern misztérium közötti különbség a didaxisban keresendő: a műfaj természetéhez eredendően hozzátartozott a nevelő célzat, mára ez meddővé, üres halmazzá vált. Az író úgy írja fölül a "magyar Krisztus-legendákat", hogy - nagyon helyesen - végleg lemond erről a szempontról. Nem adja fel ugyanakkor a misztériumok manapság különösen jól értékesíthető eszköztárát, formakincsét, vizualitását.

Novák Eszter koncepciója is nagyban épít a vizualitás lehetőségére. Mivel ez a műfajt identifikáló elem, viszonylag kockázatmentesen járhat el például a díszlettervező. Khell Zsolt valóságos kocsi-színpadot épít a Bárka terébe, amit frontálisan tologat a közönség előtt. A színteret így mindig egy nézőpontból látjuk, vagyis becsaphatnak minket az elölről aprólékosan kidolgozott, de hátulról üreges templomi szobrok (vö.: Babits: Psychoanalysis Christiana). A gótika szemfényvesztése a Bárka színpadán is érvényesül. A csodák "eladásához" éppen ilyen díszletmegoldás kell; a színpad előre gördül, mint egy vándormutatványos-kordé, jól látjuk a bűvészek kezét, csalikabátját, de trükkjeikre nem jöhetünk rá. Ismerjük a bűvészek örök aggodalmát: csak nehogy valaki a hátuk mögé kerüljön! Ötletes a vasállvány alkalmazása is. A vajúdás nehéz, szaggatott perceiben lomhán begördített Eiffel-torony ("Az Öreg Hölgy" - ahogy a franciák nevezik) felemel minket az emberi test legtitokzatosabb mélyéről a fénybe, ami egyetlen apró lyukon szűrődik át. Kristálytiszta asszociációkat "szülhet" ez a kép, és nem kell szégyellnünk képzettársításainkat csupán azért, mert a napnál is világosabbak. Az eredeti (didaktikus) műfaj erre is rájátszott; a jól ismert bibliai történetet jelenítette meg egészen egyszerűen felfejthető szimbólumokkal (itt pl. a játék az Antikrisztussal) - a piac közönségének. Az emberi test mélyén úgy érezzük magunkat, mint Tarkovszkij Sztalkerei a Zónában (még a fények is hasonlóan neonképzetűek, a lehulló jégdarabok pedig a test salakját alkotják, a Zóna hulladékát). A nagy labirintusbeli hajsza után mégis másvalaki születik meg helyettünk mint ember.

Misztériumjáték, mozgásszínház, performance. Mise a cirkuszban. Ráadásul két bemutatott történet, egy evangélium és egy apokrif kalandregény. Bizony óvakodni kell a rendezőnek, hogy a két történet finoman egymásba csússzék. Kárpátinál tényleg jók a szöveg utalásai, ana- és kataforái. Már a Világvevőben is bizonyította, hogy képes a semmit sem mondó, szinte konnotáció nélküli szövegtárgyból (pl. horgászat, itt a disznóölés, pörzsölés) rendszerépítő jelképet alkotni. Nováknál pedig hasonlóképpen nem közhelyesednek el a nyilvánvaló ezredvégi jelzések ("szolárion" és egyebek).

Hanghatások, kijátszott tréfák, funkcióra termett eszközök (kiapadhatatlan veder, mint a názáreti csodakút; tömjéntartó módjára lóbálható, bevásárlócekkerbe csomagolt "szüléssegítő" kő, "sertéstérkép", westernablakok, rossz esernyő - a hó ellen talán elkelt volna, ám majd csak a putriban nyitják ki, a kereszt mellé akasztott "szent teniszütő", mint a Gyalog galopp "szent kézigránátja", "Fecske márkájú cigaretta" [vö.: fegyvernek látszó tárgy], és ha nincs tárgy, hát rajzolunk magunknak múvipikcsört lengyel varázsceruzával). Minden átváltozik és minden kézre áll majd a színpadon. Csakhogy a tárgy- és akcióbőség ilyen zavara elsőre kicsit sok a lélegzethiányos darabokhoz szokott szemnek. (A lélegzethiányos darabokhoz lásd Bogácsi Erzsébet három rendezővel készített fontos cikkét a Népszabadságban.) A második történet közepe felé kérdezem magamtól: vajon meddig tart ez a csoda? Mikor fordul át a varázslatos kóklerbe? Megijedek, hogy a történet meg fogja tagadni saját természetét, és zaklatott haláltáncban hullik el a Szögén asszony (a szívmelengetően tenyeres-talpas Lázár Kati, illetve a putriban Mária-fehéren világító Tóth Ildikó), Bogdány (Mucsi Zoltán, az "újkatasztrofizmus" élő példája, akivel én még sok Krasznahorkai, Bodor Ádám, Tar Sándor-filmet játszatnék), sőt Atyám Teremtőm (Bíró József, a Robin Hood-os, Don Quijoté-s Isten) és Szempétör is (Gyabronka József, ezek szerint Sancho Panza illetve Tuck barát). És félek, hogy elhull a gyerek is. Nagynak találom a tempót, végzetesnek. A darab a vége felé már átsiklik egy-két elvarrásra váró szálon, azonosításra méltó metaforán is. Nyilvánvaló, most már a hajsza eltúlzott látványa a fontos. Már-már azt kezdem gondolni: nem is olyan jó ez a darab, sőt az eredeti Kárpáti-szöveg is olyan lehet, mint a koldus zsebe - vagyis van benne minden. Mindenre számítok, csak a "kozmikus világvégi harc elcsitulására" nem. Ám a darab - szerencsére - csapdába ejt engem, és ezzel valóban képes meglepni, csodálatba ejteni, mint egy igazi misztérium: Tótferi (Szikszai Rémusz mint Őrnagy Úr) tényleg elhull, illetve meg sem születik. Megjön helyette Julika (Tóth Ildikó), szinte a surranópályán, a gyorsítósávon. Ő fájdalmak nélkül születik. Anyja: egy szögén asszon, apja: ismeretlen. A kedélyek Julika bölcsődalában, egy georgiai spirituáléban csitulnak el.

Deres Péter