A színházért sokat megteszünk, legyõzve idõt és teret, pénzt és fáradságot nem kímélve, akár magunkat strapálva, mert valamiért szeretjük. Idõt nem nézve például, van, aki két elõadást is végignéz a Bárkában, ugyanazon vezérnevek (író, rendezõ, díszlet- és jelmeztervezõ, színészek) kedvéért van, aki képes éjjel 11-re menni a valóra váltott álmokért. Van, aki képes 400 kilométert is utazni Kaposvárról és vissza, mint Lázár Kati, aki éppen a bemutató estéjén nem tudott elszabadulni színházától, melyhez a szerzõdése köti. Közös az álom: valami jót adni és kapni, végül is szinte mindegy, melyik oldalán állunk a függönynek: álmodozó õrült az összes színész, aki ad nekünk, álmodozó õrült nézõknek, akik viszonozzuk ezt. A játék örök és még senki nem bánta a befektetett idõt, energiát, ha igazán jó született.

A Tótferi esetében gyönyörű álomról van szó, amely megvalósulni látszik, majd a fentiek mindegyikét végleg lestrapálva szétromboltatik.

Kárpáti Péter mesét írt. Jótevő szentekről, akik a Földre érve találkoznak egy szegény asszonnyal, s megajándékozzák őt minden elképzelhető jóval. Épp azért érdemli tőlük, mert ő nem kérte, nem követelte, ő maga is adni akar, amikor a koldus külsejű bácsikáknak adja utolsó forintocskáját.

Novák Eszter maga is szeret csodát tenni, mindenhatóként adakozni, elvarázsolni. Szép, ahogy a szegény asszony a szemünk előtt gyúr tésztát a pár grammnyi lisztből, szép, ahogy a szemünk előtt lesz abból sok-sok szárazmetélt, szép a fazékból kibugyogó étel. Ezek nem virtuális furmányok, nem klipszerű trükkök, hanem megható és hihető mesefordulatok. Eszünkbe sem jut, na, ezt meg hogyan csináltátok, hiszen látjuk: lejött maga Szentpétör és Atyám Teremtőm csodát tenni. Mi az nekik? Eleinte mi is kósza vándornak néznénk őket, de a csodák szaporodnak a hitünkkel együtt. Hiányoznak ezek az igazi mesék. Annyira jó hinni, hogy belefér a humor, az egyszerűsítő ötletek, hogy ha például hat disznót aggatnak a padlásra, nyugodtan ábrázolhatják azokat a szokásos hentesbolti térképekkel, és mi már érezzük is a kolbászillatot. Mert ilyen a színház, elhitet, mert el akarjuk hinni. Bíró József és Gyabronka József jó kedélyű istenek, örülnek a játékuknak, nem élvezkednek a hatalmukban, amire manapság sehol sem látni példát. Ők megengedhetik maguknak, hogy magáért a jóért éljenek a hatalommal, még a nevüket sem kéretik éljenezni. A szegény asszony öregből ifjúvá válik, gyereket szül, a mi napunkon mindkét szerepet a kedves-áttetsző szépségű, tiszta lényű Tóth Ildikó játszotta. Olyan, akinek ez járna, mert jó. Mucsi Zoltán játssza a rég eltűnt ostoba férjet, még ő is megszelídül a kisded láttán. A történet ennyi, régies-míves tájnyelvi szövegezéssel. Mindenki boldog lehetne az álommal. De a "világhős születése" bonyolódik, a színlap szerint világhős fogant Krisztus és Szent Péter segedelmével. Meg is jelenik bizonyos Tótferi, sürgősen keresve a Doktort, segítené az ő megszületését. Innentől akár délelőtt 12 óra is lehetne, nincs nyitott szemű ember a nézőtéren, csak aki erőlködik, hogy lásson és értsen. Mert valami hihetetlen zagyvaság jön, ördögök és Antikrisztusok, akik a rosszat akarják, késleltetik a születést, végül kiderül, a kisded már megszületett, de az nem is ő, Tótferi - ő menthetetlenül lekésett -, hanem egy kislány. Közben további rendezői ötletek, Óceán jelzése egy zacskó jégkockával, a háromkerekű gurigára fektetve haladó úszó ember, s ejtőernyőn jön az égből a manna. Öncélú, zavaros dramaturgiai jelentések - nincsenek ebben a második részben figurák, nincsenek szerepek. Szikszai Rémusz éppúgy vergődik a születendő, de mégis felnőtt katonatiszt (!?) szerepében, mint Vasvári Emese az Antikrisztus segédjének álruhájában.

Szóval a hatalommal és a színház iránti rajongásunkkal az alkotók jobban visszaélnek, mint a darabban szereplő csodatévők, de mentségükre legyen mondva, ők nem is szentek. A disznók néha dalra fakadnak - főleg amerikai ragtime-gospel stílusban, mintegy jelezve az eljövendő rosszat. Ez még a szülés előtt látható, majd a darab végén, belevonva a színház háttérmunkásait is. Ez nem csak kedves ötlet, de az énektudás híján is meggyőző. Így látható például Bérczes László, Tasnádi István, Matuz János és maga a drámaíró-dramaturg Kárpáti Péter is - különféle jelmezekben.

Álomszép előadás lehetne ez az álmokról és a csodáról. Így azonban többet vettek el tőlünk, mint amennyit adtak, pedig az se kevés.

Bácskai Júlia