Kamra

Talán a számítógép képernyõjérõl ismerõs az a vibráló, zöld háló, amely Horgas Péter Molnár-díszletének meghatározó elemét adja a Máté Gábor által rendezett elõadáshoz. Ezt a mennyezetként szolgáló benetton-zöld fémrácsozatot a Kamra csõszerûen kiképzett fekete terében, a lenti fekete járólap ugyancsak zöld fugái tükrözik vissza. Belépéskor úgy érezzük, mintha egy dübörgõ zenéjû, agresszívan sejtelmes film itt felejtett díszletével kellene megküzdenünk. Mikor azonban szembeülünk az építménnyel: már sejtjük: ezt el nem viszik innen.

A járólap gyűrődő linóleum. A feketét és a műanyagzöldet fakó meggypiros, kockamintás, lepedőnyi cérnafüggöny élénkíti balról. A háttér zöld falán kéziratrészlet kinagyítva, nyilván a szerző betűit látjuk. Mögötte, a később megnyíló ajtókon át, olcsó nyugati szállodák menekülőfolyosóit idéző türkizkék járás látszik. A közelről szinte szagolható, kopottságában is bájos szék két első lábát zöldre festett lécek helyettesítik, mint amikor jótét lelkek gázlómadár törött lábát rakják sínbe. Nem az lesz itt, amit várnál, üzeni a környezet, jó lesz tehát vigyázni. De mi lesz?

A kényszeres kockázottság fura módon utal valami szellemi rendre, fortélyos fejtörőre. Aha! "Agyamban van a temetés..." - mondja Dickinson. Agyamban lesz a játék? Lássuk! S valóban jőnek, s hangolnak a főszereplők. Az a verbális kamarazene azonban, amit a magunk hagyományos agyával Molnárra készülvén most várnánk, nem következik be. Ebben a fullasztó térben nem is lehetne úgy mozogni, ahogyan azt az eredeti dialógusok szédítő ritmusa kívánná. A táncoló szavak erősen koreografált teret szeretnek. Vajon mi lesz helyette?

Szacsvay László, Lukáts Andor és Nagy Ervin

Érdekes, szinte naturális érzelemfelhő jön be a három férfival: a pesszimista Gál (Szacsvay László tartása, gesztusai az igazi Molnár-világból), a darabgyártó Turai (Lukáts Andor szűk tekintetű, lompos értelmiségije - legjobb esetben Karinthy közeléből), gyámolított kölyökzsenijükkel (a szobortartású Nagy Ervin még el is pirul néha) meglepik a már itt tartózkodó primadonnát, ifjú zeneszerzőjük imádottját, hogy közös színdarabjukat előkészítsék. A boldogság azonban csúfosan széttörik, mert a művésznő (Ónodi Eszter) és Almády művész úr (Stohl András) vehemens turbékolása a szomszéd szobából mindhármuk füle hallatára történik meg, s így aztán letagadhatatlan. A súlyos lelkiállapotba került fiút, s vele a közös bemutató ügyét Turai ravaszsága, színházismerete és könnyű tolla menti meg, a mindenki által jól ismert csellel. Az est egyik üdítő mozzanata a megsebzett ifjú zenész bútortörő ordítása a kinti szobából behallatszóan. Nincs többé boldog hatkezes a pianínón, pánik van és féltékeny farkasüvöltés.

Molnár Ferenc darabja sugárzóan elegáns, könnyed és nagyvonalú. Miben is áll az eleganciája? Egy táncost akkor érzek elegánsnak, ha úgy sejtem, hogy azt, amit mutat, csak pillanatnyi kedve szerint mutatja. Mutathatna mást is, bőven van nála raktáron ötlet, lépés, energia. Egy elegáns ruha is magában hordja a most nem látható, de érezhető, fölösleges (!), épp nem használt erő és gazdagság üzenetét. Ez a Turai itt utolsó leheletét adja bele az akcióba. A Kamrában most Einsteinnel tartanak, mondván "Az elegancia a cipészek és az úri szabók dolga". Nem élnek vele.

Tudós játékot játszanak, kollázst ragasztanak, különböző színházcsináló stílusokból szabdalva ki a részleteket. Lehet ezt is, de nagy az ára. A szereplők az "echte Molnár" Szacsvaytól a hol szecessziós, hol posztmodern göncökbe bújtatott primadonnáig, Almády expresszionista (több számmal nagyobb, merthogy nyilván kölcsönkapott) frakkot viselő alakjáig terjedő bizarr skálát adnak ki.

Füzér Anni jelmezei mintha egy jól ismert önismereti játék kérdéseire adott tárgyiasult válaszok lennének: Mi lenne ő, ha ruha lenne? Gyűrött utazóköpönyeg? Óarany és lila csipkehab vérvörös szaténon Klimt stílusában? A válasz a közönség élménykörére számít, s nem törődik az alapmű idejével és hatásrendjével. A tér - megint csak moziélményekre lehet hivatkozni - legjobb esetben virtuális.

Ebben jön-megy, mint libériás nindzsa a gépi tudatban, Újlaki Dénes jelenetről jelenetre átrajzolt lakája. Változása nem fejlődés, de abszurditásában rendkívül szórakoztató. Egy Mrożek-darabban igazán otthon lenne. Az biztos, hogy egy hagyományos kiosztású Játék a kastélyban előadás Újlaki Dénest azonnal a nagytermészetű Almádyként foglalkoztatná. S még rágondolni is jó, milyen lenne benne! Stohl András romantikusan vad, szégyenlős dühöngéssel alakítja a borsónyi agyú dúvadat. Olyan őszinte keserűséggel, hogy valóban megsajnáljuk. A szakmai teljesítmény szintjéért aggódó Almádyként (memóriazavar ellen falra és mindenüvé ragasztott cédulákkal védekezvén) bájos bohóctréfává emeli a játék utolsó perceit. Csak hát ez a figura nem egyeztethető össze a behemót (bár klasszikus fejű) hímszínész bárgyúságával. Olyan kedves és olyan megtört lesz, hogy hovatovább már jobb nőt kívánnánk neki egy következő éjszakára.

Minden bizonnyal a rendező ítélete rajzoltatta át a szép Ónodi Eszter arcát megrázóan közönséges, buta színésznő maszkjává az első megjelenéskor. Nagyon érdekes, ahogy ebből a morális és esztétikai mélyből percről percre - bejósoltan taktikát változtatóan - lassan emelkedik ki ez a szépséges hazugságszobor, ez a diadalmas vipera - a bűnét leplező, profi primadonna.

Az előadás tárgyhasználatával (a bevallottan papírmasé és gumi gyümölcsök, sajtok, valamint az ablaknak álcázott falikép előttünk, nézők előtt való leleplezése) markánsan utal a színház a színházban játék hatványozására, a "beavató" színházi jelleg demonstrálására, valóság és szerepek viszonyrendszerének tovább bonyolítására. Ezt az alaphelyzet - Turai dramaturgiai kérdésfelvetése - megengedi ugyan, a darab azonban nem bírja el, az ötleteknek ez a rétege szervülni nem képes, csak elidegenít. Mitől is? És minek? Legjobb játékaiban Molnár önmagában "idegenebb" nekünk, csak mert nagyon jó, a távolságot alig vesszük észre.

Az előadás egyik szép szolgálatát Elek Ferenc teljesíti rajongó titkárként. Pontos, kedves, és mint Szacsvay, végig feszes ritmusban játszik. Ő leginkább Feydeau világából megidézetten van jelen.

Amint kezdés után az előadás egyre több jellel figyelmeztetett önnön sajátos stílusára, azt lehetett gondolni, Labiche lehet az ihlető, őfelé megyünk. De véget érvén a dúlt érzelmű játék, azt az ismerős és szomorú hideget véltem érezni, amit a jobban sikerült Marivaux-produkciók szoktak fölmutatni. Érdekes lenne látni egy Máté Gábor által rendezett zúzmarás Marivaux-t ugyane témában, mondjuk "A szerelem leckéje - avagy a jégmagvú őszibarack" címmel. De lehet, hogy egyszer még egy graciőz Molnár Ferencet is megenged magának? Az általa jegyzett Szép Ernő-opusokra emlékezvén, ez már csak egy ugrás lesz. Bár alighanem másik irányba.

Gabnai Katalin