A 2000. április 7-tõl l8-ig tartó Szemlén az Alternatív Színházak Szövetsége idén is a Criticai Lapokat kérte fel a zsûrizésre. A zsûri tagjai voltak: Szûcs Katalin (elnök), Dömötör Adrienne, Szûcs Anikó (nem rokon!).

Díjazott elõadások (a sorrend nem rangsor, azonos értékû díjakról van szó):

Kórház-Bakony - Picaro produkció, Világ Büfé - (M) Színház, Gázszív - Artus Színház-Vertigo Dance Company, Legszebb mesék I-II. - Atlantis Színház, In memoriam Dienes Valéria - Még 1 Mozdulatszínház, Romance - KompMánia Táncszínházi Társulat.

A zsűri különdíja: Antigoné - Zugszínház.
Előadói díjak: Csató Kata, Nyika Jenő, Nádasi László, Geltz Péter, Vámos Veronika.
A Zsűri különdíja: Nemec Melinda.
Az alábbiakban a három zsüror, Dömötör Adrienne (D. A.), Szűcs Anikó (SZ. A.) és Szűcs Katalin (SZ. K.) reflexiói olvashatók.

Vége a Szemlének. Súlyos elvonási tünetek. Jó volna színházba menni, de most kizárólag pincébe, padlásra, sötét odúba vágyom, alternatívba. És ha el is megyek, hol az idegtépő rohanás, hogy nem érünk egyik előadásról a másikra, és hol vannak a társak, a többi zsürorok, és hol a sok ismerős arc, akikkel napokig együtt tipródtunk?! Sehol senki, vége, itthon maradok, rakosgatok, jegyezgetek. Jegyezgetünk. Mert ez a feladat: a tapasztalatok összegzése, rendszerezése, papírra (pontosabban winchesterbe) vetése. (Utóbb tudom meg, Adrienne is fel akart hívni, neki is elvonási tünetei lettek.) (SZ. K.)

Emlékek

Kinek-kinek mi jelent többet: a pillanat varázsa vagy az emlékként őrzött múltszilánkok. Majdnem biztos, hogy a színházban a jelen idejű élmény és az emlékké szilárduló kép erőteljesebben összetartozik, mint a való életben - talán a kinn is vagyok, benn is vagyok sajátos nézői helyzetéből adódóan. A látott előadások közül csak azokról tudunk valaha is megemlékezni, amelyekről hazatérve velünk marad az estéből valami lényeges, ami azután tartós emlékké rögzül. "Emlékszel, hogy..."; "és az milyen szép volt, amikor..." - mondogatjuk egymásnak azokkal, akikkel felidézzük múlt előadások számunkra fontos mozzanatait.
Mind a szemle idején az előadásokat nézve, mind most, néhány hét elteltével úgy érzem: sok-sok ilyen pillanat gyűlt a tarsolyomba. A hosszabb távú emlékezet majd nyilván szelektál, de azt máris tudom, hogy lesznek előadások, amelyeket - az élményt felfrissítendő és gazdagítandó - újra fogok nézni. Egészen biztosan közéjük tartozik a KompMánia Romance című előadása, az Artus-Vertigo Gázszíve és a Még 1 Mozdulatszínház In memoriam Dienes Valéria című előadása. (A legjobbak közül is elsősorban ezek azok, amelyeknek izgalmas sokrétűsége a többedik találkozásra is minden bizonnyal tartogat új felfedeznivalókat.) (D. A.)

Megszavaznám

Eljátszottam a gondolattal: hogyan voksolnék, ha itt is ugyanazok a kategóriák szerepelnének, mint az évad végi színikritikusi szavazáson (és tartózkodnék a díjak megosztásának csábításától).
A listám a következő lenne: a legjobb új magyar dráma: Pintér Béla: Kórház-Bakony; a legjobb előadás: Gázszív (Artus Színház-Vertigo Dance Company, rendezte: Goda Gábor); a legjobb rendezés: Legszebb mesék I-II. (Atlantis Színház, rendezte: Greifenstein János); a legjobb női főszereplő: Vámos Veronika (Cult és CO-AX, TranzDanz); a legjobb férfi főszereplő: Nyika Jenő [Világ Büfé, (M) Színház]; a legjobb női mellékszereplő: Csató Kata (Egy nevetséges ember álma, R. S. 9.); a legjobb férfi mellékszereplő: Tamási Zoltán (Kórház Bakony, Picaro); a legjobb díszlet: Greifenstein János és a társulat (Legszebb mesék I-II, Atlantis Színház); a legjobb jelmez: Füzér Anni, BYB (Vak meglátta, hogy kiugrott, Atlantis Színház); a legígéretesebb pályakezdés: Réthelyi András (Selejtesek, Elő-Tér Művészeti Iskola); különdíj: Monori András (a Karma Mixtura című Dream Team előadás zenéjéért). (D. A.)

Arányok

Ebben az évben a táncszínházak jóval kevesebb előadással képviseltették magukat: a produkcióknak körülbelül a háromnegyed része prózai - vagy a különböző színházi nyelveket együttesen használó, de prózai meghatározottságú - előadás volt. A legerősebbek sorában mégis csaknem ugyanannyi táncszínházi produkciót tudnék felsorolni, mint amennyi prózai alapú előadást. (Vállalva természetesen, hogy a táncos bemutatókat is elsősorban - komplex - színházként nézem, és kevésbé a tánctechnika részletei felől közelítem.) És az "ellenpróba" is hasonlóan beszédes: a leggyengébbek - amelyeket a 10-es alapú pontozásnál csak 3 vagy annál is kevesebb pontra tartottam érdemesnek - valamennyien a prózai (alapú) előadások közül kerültek ki. (És úgy tűnik, jóval többen voltak az én listámon, mint zsürortársaimén.) (D. A.)

Képek

Gyönyörű képek jutnak eszembe. Csató Kata tekintete az R. S. 9. előadásában, az Egy nevetséges ember álmában. Meg ugyanitt A per kivilágított akváriumdíszlete. Úgy mozognak az emberek a plexifalak mögött, mintha csak akváriumban élnének. A bezártságérzet szinte kézzelfogható, de egy idő után elunalmasodik a térrészletek váltogatásának monotóniája. Talán ha többször merészkednének ki a kreclikből, hogy aztán még szorongatóbb legyen az önkéntes visszavonulás e szűkre szabott életterekbe! És vajon miért csak Frankó Emília Grubachnéja olyan szélsőségesen stilizált?!  (SZ. K.)

Kreclik

Fénnyel kijelölt kreclik váltogatják egymást helyszínként az Utolsó Vonal  előadásában, az Üzenet innen ide címűben is. Itt is megvan a veszélye az elunalmasodásnak, ám a tér- és partnerváltogatások által létrejövő kör ördögi, ördögien jövő nélküli, perspektívátlan - maga a jelen. Amolyan körmagyar Tamási Zoltán módra, tripla csavarral. Színészi erejét tekintve nyomába nem jön a Piroskának, az általam látott Utolsó Vonal-előadások egyik legjobbikának, de a szellemi frissesség most is magával ragadó s a kor-szerűség szívderítően lehangoló. Remek csapat, akikkel mindig van közös elkeseredni és vihogni valónk. (SZ. K.)

Villámtréfák

Vihog a közönség a debreceni Tabak Színház előadásán is jócskán, ám ehhez a humorhoz kevés a közöm, jóllehet igen tehetségesnek tűnő játszók adják a villámtréfaszerű történeteket.
*
Villámtréfába illő a Kórház-Bakony orvosi szobában játszódó jelenete is, hogy aztán egyszer csak elszabaduljon a történet s a fantázia, és amúgy Pintér Bélásan meg se álljon Kubáig, Szibériáig, a kémek illetve a rénszarvasok világáig, és aztán megint van hová visszapottyanni realiter. Sok röhögés, sok életismeret - kevés szóból ért az ember, annál inkább a csűrdöngölősből -, és itt színészileg is minden rendben. Szemerédy Virág Margitkája pedig egyenesen szívfacsaró. Ahogy  steppelt pongyolájában, az infúziós üveget magával hurcolva orvosi segítségért eseng, az maga az öregség rémséges árvasága, kiszolgáltatottsága, szívszorító nevetségessége. Ha  nem hasonló tónusban szólal meg a színésznő még két másik szerepben a Szemlén (az Egy nevetséges ember álmában és az Üzenet innen ide előadásában),  biztos övé az egyik előadói díj. Margitkája így is felejthetetlen. (SZ. K.)

Monodráma

A szemle programjában két monodráma is szerepel. Kicsit tartok tőlük. Általában nehezemre esik egy órán keresztül egyetlen színészre, egyetlen hosszú monológra koncentrálni. Az előadások közben fellélegzem: félelmem alaptalan volt.
Előbb Tardy Balázs Legszebb napjaim című produkcióját látjuk, majd Börcsök Enikőt Judith Herzberg A hiúz című darabjában. Két kiemelkedő színészi alakítás: Tardy egyedülléte a legszebb pillanatokban valósággal kozmikus magánnyá nagyítódik fel, Börcsöknek pedig minden pillanatban más és más arcát láthatjuk, a színésznő csodálatosan széles skálájú gesztusrendszerrel dolgozik.
De hiába a különleges színészi játék, a kezdeti feszültség idővel mégis alábbhagy. A drámai szöveg izgalmát ugyanis semmi sem pótolhatja. Ez pedig ezúttal mindkét esetben (Tardynál kevésbé, A hiúzban nagyon) hiányzott. (SZ. A.)

Diszkvalifikáció

Börcsök Enikő diszkvalifikáltatott. Persze csak képletesen, az előadói díjak szempontjából. (Miként Vallai Péter, Tardy Balázs, Fodor Tamás is. Természetesen nem más szempont, csakis az iskolázottság, a mérhetetlen tapasztalat okán. Lehet, hogy ez az álláspont felülbírálandó - mi így éreztük korrektnek.) Börcsök Enikő mindig remek. Most is az, A hiúzban is. Ám a produkció csak a struktúrán kívüliségében alternatív. Ez nem baj, de tény. (A formanyelvet tekintve a maga módján sokkal inkább alternatív előadás a Vígszínház stúdiójában játszott Iglic, ami akár Börcsök-jutalomjátéknak is tekinthető Zsótér Sándor rendezésében.) Mindez nem von le semmit A hiúz értékéből, csak kijelöli az értelmezési tartományát. (SZ. K.)

Dosztojevszkij álma

Dosztojevszkij a főszereplője az R. S. 9. Színház Egy nevetséges ember álma című előadásának. Egy öregedő író véget nem érő küzdelmeit láthatjuk emlékeivel, emberi kapcsolataival, de legfőképp önmagával. Eredeti idézetek és gondolatok, orosz miliő, kisrealista játékmód. Vallai Péter megformálásában, minden önreflexió, ironikus távolságtartás ellenére Dosztojevszkij hús-vér emberként jelenik meg a színpadon. Végigkövethetjük vívódásait, sikereit, de még inkább kudarcait, s haláláig kísérnénk őt, ekkor azonban hirtelen megtörik az előadás megszokott hangneme, s egy hatalmas szürreális vízió veszi kezdetét.
Dosztojevszkij meghal (?), viszont életre kelnek a tárgyak; gipszarcok keverednek emberi arcokkal, álombéli tünemények tűnnek fel majd el a sejtelmes félhomályban, mesés ruhakölteményekben. Ismeretlen ismerősök, arctalan arcok. Színes reflektorok, titokzatos zene, kivetített képek, füstgép - totális teatralitás. A látvány csodás - mégis zavartan figyelem. Mintha valami nagyon fontosat szeretne elmondani az előadás, csak éppen kicsit másképp, mint eddig. Úgy érzem, nem tudom kódolni ezt a jelrendszert. Bizonytalan vagyok. Biztosan tudom, hogy nem egyedül küzdöttem akkor és ott e szervetlenül kapcsolódó rész formanyelvének értelmezésével, és mégsem hiszem, hogy ezért kizárólag az előadás okolható. Van még mit tanulni - nekünk is, nekik is. (SZ. A.)

Vizualitás
Fények, színek, anyagok...

(1) A TranzDanz a Cultban és a CO-AX-ban (látvány és koreográfia: Kovács Gerzson Péter) különös világot, álombélien lebegős teret alkot - egyetlen díszletelem, kellék nélkül - pusztán azáltal, hogy a hátteret képező fehér vásznat hol napsárgára, hol fűzöldre, hol vérvörösre festi a világítás, amely a fekete öltözetű táncosok mozdulatait árnyékképszerűre varázsolja az éles fényű felület előtt. (A két, sokban hasonló látványvilágú, de eltérő dramaturgiájú, önálló előadásnak azonban feltétlenül hasznára válna, ha továbbra is külön estés produkcióként játszanák őket.)
(2) A Dream Team Színház a Karma Mixtura záróképeiben felsorakoztatja az őselemeket, a tüzet, a vizet és a levegőt (rendezte: Balázs Mari, díszlet és látvány: Tóth Imre). Horváth István tűztánca az egész szemle egyik leglátványosabb jelenete: a szteppcipőben előadott, néptáncos elemeket is magukba olvasztó, erőt sugárzó mozdulatok ritmusát követve a szereplő körül rendre fellobbannak, majd lecsitulnak a lángok. (Sajnálatos, hogy az előadás egésze a teret kissé mechanikusan használó etűdsorozat marad, szembetűnő azonban, hogy mennyivel fantáziadúsabb, sokrétűbb az együttesnek ez a produkciója, mint a tavalyi volt.)
(3) A KompMánia Romance című előadásának szereplői (koreográfus: Csabai Attila, alkotótárs: Ladjánszki Márta) egy eklektikusan zsúfolt, színes, de idegen világban keresik - iróniától sem mentesen - a talán soha el nem érhető harmóniát. A tárgyak szürrealisztikusak, használatra alkalmatlanok; az aranylurexszel bevont vasalódeszkák, az arasznyi talpú "tánccipők", a citromsárga lakk kelmék, a négykézlábas gólyalábak a létezést a groteszk bukdácsolások világába szorítják.
Hasonlóan rikító színeket és zörgős, gusztustalan anyagokat használ az Atlantis Színház a Vak meglátta, hogy kiugrottban (jelmez: Füzér Anni, BYB).
(4) A KompMánia kereste, a Még 1 Mozdulatszínház - úgy tűnik - még összevissza világunk kellős közepén is megtalálta a harmóniát, és tökéletesen hiteles módon vall a mozdulatok által és a mozdulatokban fellelt idillről az In memoriam Dienes Valéria című produkciójában (koreográfus: Fényes Márk). Az előadás meghatározó színe mindvégig a kék; a befejezés szépséges játéka az óriási leplekkel - a fentebb emlegetett Dream Team-részlet mellett - a szemle másik leghatásosabb jelenete.
(5) Természetesen az is igen figyelemreméltó, ha az alkotóknak van elég merészségük ahhoz, hogy a nagy hatású, látványos elemek nélkülözésével még inkább a mozdulatokra tereljék a néző figyelmét. Ez jellemezte mindenekelőtt a kiemelkedően szép mozgású Szabó Réka magántáncát, a saját maga koreografálta Lila hangyászt és a Panboro változatos mozdulatokból alakított tömegjelenetekkel dolgozó előadását, a Tranzit várót (koreográfus: Vörös Árpád, Szöllősi András, Uray Péter, rendezte: Uray Péter). (D. A.)

Illatfelhő

A taszító, randa látványhoz már hozzászoktam, a fülsiketítő zene sem visel meg különösebben, kellemetlen erős szaggal azonban még soha nem kellett megküzdenem (kivétel talán a füstgép színpadról lefelé áradó tömjénje). Amikor a KompMánia társulat tagjai harmadszorra is telefújták a nézőteret dezodorral Romance című előadásukban, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Mindenesetre élveztem, hogy az Alternatív Színházi Szemlén nemcsak szokványos érzékszerveinkkel - azaz a szemünkkel és a fülünkkel - játszottak az alkotók, hanem időnként ízlelő- és szaglószerveink is a befogadás aktív részesévé váltak. Eleddig a gasztronómiai élvezetek is csak a színházat követő vacsorát jelentették legfeljebb, most azonban a Stúdió "K" Ezeregy Szindbád című produkciójában a keleties és magyaros ízek, a fehérbor is az előadás részét képezték. Szindbád vacsoráján ugyanis mindannyian részt vehettünk, s így szemünk, fülünk (nem elhanyagolhatóak az ötletes bábjátékok és a keleties dallamok sem!) és szánk együtt élvezhette a nagyszerű lakomát. (SZ. A.)

Játékosság
Fantázia, humor, ötletek...

(1) A Gázszív elején felemelkedik, majd a végén leereszkedik a képzeletbeli függöny vonalát mintázva - egy függönyzsinór. Aztán találkozik az asztalon, és többrétegű játék részese lesz ama bizonyos elhíresült varrógép és esernyő. Az előadás meghökkentő, mulatságos játékötletek hatásosan és nagy műgonddal kidolgozott sorozata. (Artus Színház-Vertigo Dance Company, rendezte: Goda Gábor.) A Gázszív - teste nem lévén - csupa mimika és intonáció, groteszkum és szürreália (Geltz Péter remek alakítása).
(2) A Legszebb mesék (Atlantis Színház, rendezte: Greifenstein János) hihetetlenül változatosan mutatja meg a játékká forrósodó mesélés módozatait. Zene, mozdulatok, bábok, mesésen szép díszletek, makettek: eklektika, de ritka finom ízléssel, nagy invencióval. Esik a hó: fehér papírcsipke-virágok szállnak alá. Hófehérke anyja megszúrja ujját a tűvel, kicseppen három vércsepp: három piros papírcsipke-virág hullik le. Megszületik Hófehérke: a pici báb szemei, szája: három égőpiros pötty. - Vizsgázó diáklány: hadarni kezdi a Piroska és a farkast. Undok vizsgáztatója egy ponton nem bírja tovább: ledobja zakóját - fekete farkasfarok liffen ki alóla. A lányka esetlen piros sapkát húz a fejébe - és a mese játékba fordul.
(3) Két világ egymásra vetítésének lehetőségeivel játszik el a Kórház Bakony (Picaro, rendezte: Pintér Béla) és a Vak meglátta, hogy kiugrott című előadás is (Atlantis Színház, rendezte: Horgas Ádám). Az előbbiben napjaink sivár kórházi miliőjéből kiüresedett lelkű emberek stilizálják át magukat az álmok színes világába: bakonyi betyárok közé, a tajgába és Kubába; hőstettek, nagy szerelmek és szenvedélyek részeseinek álmodva magukat. Az utóbbiban az Oidipusz-mítosz oldódik bele szellemesen a jelenkori kvízek, reklámok, tévésorozatok, revük talmi csillogású áradatába. (Kár, hogy a helyenként igen mély gondolatjátékban a revüs ötletek egy idő után túlzottan és önismétlően elburjánzanak, míg a mába emelt alaptörténet számos fontos ponton tisztázatlan marad.)
(4) Egészen másféleképpen, de két világot érint össze A Szűz, a Hulla, a Püspök és a Kések című előadás is (Stúdió "K"), amelyben színház a színházban helyzet teremtődik azáltal, hogy a latin-amerikai történet vizsgálóbírójaként Fodor Tamás - a "valódi" előadás rendezője - újrajátszatja a szereplőkkel a gyilkossághoz vezető rejtélyes történet részleteit. Az Ezeregy Szindbádban pedig (a Stúdió "K" másik produkciójában), mint ahogy azt Szőke Szabolcs előadásaiban megszokhattuk, hangszerekkel és más, a hangadás legkülönbözőbb módjaira alkalmas tárgyakkal találkozunk sokféle játékos helyzetben.
(5) A szavakkal játszik legsikerültebb jelenetében a Hosszú nap című - egyébként etűdök és nem túl szerencsés improvizációk laza füzéréből álló - előadás (Pont Színház, rendezte: Keszég László). A tötögve beszélő habókos tudós (Keszég László játssza) széles gesztusok kíséretében ősi dalszöveget idéz és magyaráz: "Tinámat, tinámat, pötömet, patomat." Kifejti: ezek a szavak nem ám azt jelentik, hogy... - és most tisztán ejti a hangsorokat -, hanem (és újra tötögve folytatja) bennük a lovas életmód különböző műszavaira ismerhetünk. Ellenállhatatlan humorú pszichológiai-logopédiai helyzetgyakorlat. (D. A.)

Társadalom

Unom az aktualitás-aktualizálás összes kliséjét a színpadon, a megcsörrenő mobiltelefont, a dübörgő technozenét, vagy a "szemgyilkos" stroboszkópot. A káromkodási tirádák pedig csak a legritkábban hangzanak hitelesen a beszédművelt színészek szájából.
Az alternatív előadások mégis különlegesen szóltak korunkról. Végre őszintének és hitelesnek éreztem azt, amit látok! Tardy Balázs alkoholista tanára remek példája a lecsúszott, tengődő értelmiséginek (azt hiszem, sokunknak eszébe jut egyik-másik gimnáziumi vagy egyetemi tanára), de Nigel Williams színművének szereplői, a Selejtesek kallódó tizenévesei is legalább annyira ismerősek lehetnek számunkra. Bevallom, olyannyira meggyőző volt a fiatal srácok játéka, hogy miközben az előadást néztem, sokáig azt gondoltam, az Elő-tér színiiskolások maguknak írták a darabot. Csak később ismertem fel az amerikai szerző művét, melynek gyengeségeit szerencsésen leplezte az ígéretes színészpalánták játéka. (SZ. A.)

Őszinteség

Szívesen kerülné az ember a problémafelvetést, de csak nem lehet: mitől alternatív az alternatív? Hihetetlen őszinteség, már-már civil őszinteség, ijesztő indulatok törnek elő például az Elő-Tér Művészeti Iskola Selejtesek című előadásában - a Pajszert játszó Réthelyi András neve a legjobb férfialakítás kapcsán szóba is került -, s váltakoznak a szándékot tekintve nem kevésbé őszinte, de nagyon hamisan csengő megszólalásokkal. Van közlendő, a nézőt megszólító dialógusteremtő erő a társulatban, ám nincsenek még színek, árnyalatok kellő gazdagságban a figurák, a hasonló, mégis különböző sorsok megmintázásához. Ez itt Iskola. Tiszteletet érdemlő, eredményes Művészeti Iskola.
*
Valami hasonló őszinteséget, fiatalos lendületet várna az ember az immár több éves munkája alapján  jó hírű pécsi JESZ (Janus Egyetemi Színház) Büchner-előadásától, a Leonce és Lénától, amely mű kiváltképp alkalmas az ifjúi lét közérzetének, dilemmáinak megfogalmazására. Fiatalos lendület helyett azonban mérhetetlen kimódoltság, az ellenszereposztásból adódó modorosság uralja a teret, legalábbis az általunk látott előadásban. A JESZ barátainak, ismerőseinek tartott második előadás ugyanazon estén, mondják, átlelkesült, sokkal jobban sikerült. Ez a szép a színházban. Hogy nem látod kétszer ugyanazt az előadást - ha látszólag pont olyan is, akkor sem. (SZ. K.)

Áramszünet

A JESZ Színház Leonce és Léna bemutatójának szünetében megszólít a rendező: "Áramszünet van." Meglep az őszinte hang, bólogatok, valóban kissé energiaszegény az előadás. Csak ezután veszem észre, hogy a szűk pince elsötétült. A szünet elhúzódik, titkon drukkolok, hátha elmarad a befejezés.
Nem mintha annyira rossz vagy elviselhetetlenül unalmas lenne az előadás, csupán azt érzem, hogy a játszók nagyon nincsenek formában. Színtelen áporodottság ül a produkción, nem bírja magával ragadni sem a színészeket, sem a nézőket. Sajnálom, hogy itt és most kell megnéznem a pécsieket, érzem, tudom (hallomásból), hogy ennél sokkal több van bennük.
Visszatér a világítás, így sor kerülhet a második felvonásra. S ezt követően az esti ismétlésre is, melyről a közönség elégedetten távozik. Mintha a JESZ társulata erre tartogatta volna energiáját. (SZ. A.)

Gyerekelőadás

Kezdetben boldogan figyelem a Kerekasztal Színházi Társulás Romeo és Júliáját: végre egy előadás, amely képes megszerettetni a gyerekekkel a színházat. Négy fiatal drámatanár-színész mutatja be a dráma fontosabb jeleneteit, azonban a játék időről időre megszakad: a színtéren három kis csoportban a gyerekeknek maguknak kell rekonstruálni, létrehozni meg nem írt jeleneteket: mit mondhatott Romeo apja Benvoliónak? Hogyan érinthette Verona egyszerű lakosát a két család viszálya, nyilvános verekedése? Mit akarhatott Romeo Rózától? Izgalmas játék, jóllehet abban nem vagyok teljesen biztos, hogy valóban ezek lennének a dráma legfontosabb, megvitatásra érdemes kérdései. Kétségeim akkor erősödnek fel igazán, amikor azt látom, hogy a végeredmény mindhárom csoportban ugyanaz: Romeo kizárólag Róza testét akarja. Valóban ennyire egyformán gondolkodnának a kisiskolások? Egyáltalán nem, mi magunk is számos egyéb ötletnek lehettünk fültanúi. A drámatanárok mégis erre terelik a beszélgetést, sejtelmem sincs, miért. Mintha a csoportvezetők azt várnák, hogy valaki bedobja a jó választ, egy olyan kérdésben, amelyben valójában nem létezhet jó vagy rossz megoldás.
A Kerekasztal produkciójából végül akkor ábrándulok ki teljesen, amikor hirtelen a csoportjáték megszakad, s hosszú részletet láthatunk a Romeo és Júliából. Sajátos értelmezés: a két fiatal kapcsolata csupán a testiségről szól, melyet a gonosz Dajka (!) és a még gonoszabb Anya egyaránt megpróbál megakadályozni. Elnyújtott párbeszédek, jellegtelen jelenetek - a gyerekek ásítozni kezdenek, s alig várják, hogy véget érjen a Színház. (SZ. A.)

Inkább iskola

Inkább iskola semmint színház - nevében mutatja ez is - a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ Színházi Társulás - Romeo és Júlia előadása. Kicsit tartok a beavató színháztól. Egy jó előadás rendkívül hatékonyan "avat be" a maga világába. Ruszt József lenyűgözően avatott be annak idején ifjabb és vénebb nézőt egyaránt az adott dráma világába. Itt most nem tudom, pontosan mibe is akarnák beavatni a részt vevő gyerekeket. Színházi játéknak jó. Hogy a gyerekek egy-egy szereplő (moderátor) segítségével elképzeljenek a drámában nem megfogalmazott helyzeteket, hogy eljátsszanak a szituációk egyéb, a műben nem tárgyalt körülményeivel - pazar elfoglaltság, felszabadító megmutatkozási lehetőség. A  "mi lett volna, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy a drámában történnek" is érdekes, fantáziát és életismeretet, tapasztalatokat mozgósító kérdésfelvetés, rugalmas, nyitott befogadói attitűdöt fejlesztő (pláne, ha nem egy irányba terelgetik a moderátorok a különböző csoportokat, miként az itt történt), még ha a mű értelmezési tartományának gazdagsága éppen e módszerrel aligha bizonyítható is. Az igazi problémát azonban a színészek által eljátszott drámarészletek jelentik, amelyek semmiféle értelmezését nem mutatják a Shakespeare-szövegnek. Amolyan általános Romeo és Júlia, vagyis semmilyen Romeo és Júlia. Ahol mégis karakteresek valamelyest a figurák, ott meg az egész mű  koherens  értelmezésének hiányában aligha érthetőek  például az anya vagy a dajka motivációi, pálfordulásai. Júlia anyja itt vetekszik egy gonosz mostohával, a miértre azonban nincs magyarázat.
*
Nem úgy Hófehérke mostohájának gonoszsága esetében. Szépséges arc mögött kígyótermészet. Tüneményes tükörjáték mutatja az Atlantis Színház Legszebb mesék című Grimm-feldolgozásában. És még mi minden tünemény van itt! A Csipkerózsika csillagát meghatározó tizenkét tündér mintha csak a prágai Vencel tér órájából bújna elő, s ama tizenharmadik, a rossz, a meg nem hívott sértett így egyszerűen nem férhet bele ebbe a teljességbe!
Már azért érdemes vállalni a gyermekáldást, hogy aztán az ember elvihesse a Merlinbe erre az előadásra. Nem bábszínház ez - jóllehet a legkülönbözőbb bábtechnikákat használja -, nem gyerekszínház - holott hús-vér színészek is játszanak benne gyerekeknek -, egyszerűen csak színház, kitűnő, amely játékosságával becsempészi ugyan a korszellemet a maga szkeptikus racionalitásával a mesék világába, de nem veszi el azok varázsát; önreflektált, de csak annyira, hogy demonstrálja, hogyan győzi le az ironikus távolságtartást a játékszenvedély (így lesz a Piroska és a farkast hallgató tanárból[?], vizsgáztatóból[?] átszellemült farkas egyszer csak). (Tán csak a Hamupipőkében  elhangzó kiszólásokat - telekommunikáció, tök jó stb. - engedném el.) Szépség, műgond, ötletesség - ezek az Atlantis előadásának legjellemzőbb vonásai. Szellemességnek  Oidipusz-parafrázisuk,  a Vak meglátta, hogy kiugrik című sincs híjával, talán inkább túlságosan is tobzódik abban, némileg a kompozíció és a  történet koherenciájának rovására, miközben gondolatilag is felejthetetlen pillanatokat teremt, a vak Teiresziász és egy süketnéma lány találkozásakor például. (Ezek azok a pillanatok, amikor az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Végtelenül játékosan valami nagyon fontosat, lényegit ragadnak meg.) (SZ. K.)

Mondanivaló

Zavarban vagyok, amikor azt érzem, hogy egy előadásnak egyetlen célja, hogy feltétlenül mondjon valamit, valamilyen örök igazságot, avagy az élet nagy tanulságát. Ilyesfajta erőfeszítést éreztem a Merlin Színházban az Ez az ősi szorongás és az X IN HÁZ Aluminofesztitron című előadásokon. Az előbbit élvezetessé tette a remek színészi játék és az igényes kivitelezés (a színek szimbolikája, a gondosan megkomponált mozdulatok, az emberi és zongorahangok diszharmóniája), az utóbbira azonban nem találtunk mentségeket. (SZ. A.)

Magyar szerzők

Remek dolog, hogy az alternatívok repertoárján is megjelentek magyar szerzők művei. A Holdvilág Kamaraszínház Tótékja valóban alternatíva az Örkény-mű játszási hagyományait illetően. Itt nemcsak az őrnagy, de Mariska és Ágika is agresszor, amolyan fellázadt, elszabadult tyúkfarm. Tót itt tán sosem volt úr a háznál, csak a maga békességét sikerült kivívnia. A groteszk hangvétel ugyan éppen a reálszituációk groteszkségét gyengíti, de kétségtelenül végiggondolt, kimunkált színrevitel. Az X IN HÁZ Aluminofesztitron című előadása pedig egyenesen ősbemutató, ám a színészi tapasztalatlanság, az olykor szinte civil jelenlét egyelőre nem tudta igazolni Thuróczy Katalin darabjának erényeit, felmutatni az abban rejlő lehetőségeket. (SZ. K.)
Büfé az egész...

Világa van az (M) Színház Világbüfé című előadásának. Büfé az egész világ, de legalábbis a mi világunk ez a büfé, amelyben egy az eső elől bemenekült fiatalember mesél gyanútlanul kedveséről, aki nem sokkal azelőtt éppen itt kötötte föl magát; mesél őrült játékaikról, álmaikról, vágyaikról, ebben a lerobbant büfében, ahol szánalmas-mulatságos lagzi zajlik éppen. Hrabal-történet (Lajos Sándor adaptációjában), kitűnő előadásban.
Ha a tavalyi Szemlén az volt a bajom a Füst Milán-darab, a Boldogtalanok előadásával, hogy nagyon kedvesek ugyan a színészek, tehetségesek, de a darab lényege, lelke nem szólal meg, most ugyanezek a színészek: Nyika Jenő, Csató Kata és Romankovics Edit  (neki is kijárna már egy előadói díj) remekeltek, és fájdalmasan-szeretnivalóan  rontják el az életüket a szemünk előtt a többiek is, végzetesen, visszavonhatatlanul. Itt lehet sírni és nevetni,  gyönyörűen olvadnak egymásba reál és szürreál szituációk - szóval igazi jóféle színház. Olyan kelet-európai. (SZ. K.)

Játékmester

Forgách András García Marquez-adaptációja lenyűgöz. Talán soha nem láttam még ehhez hasonlóan sokrétű előadást: múlt és jelen, élő és holt, színház és valóság egyszerre találkozik a színpadon. A történet egy gyilkosságot beszél el, melynek körülményeit a vizsgálóbíró hivatott felderíteni. A halálos éjszaka pillanatai mozaikként állnak össze, az egyes jelenetek szinte véletlenszerűen követik egymást, nélkülözve az időrendiséget, a linearitást. Fodor Tamás kettős szerepjátéka lenyűgöző. Zaklatott vizsgálóbíró, aki azonban a szeme sarkában mindvégig megmarad a Stúdió "K" vezetőjének, az előadás rendezőjének. Terelgeti tanítványait, ügyel a játék menetére, s teszi ezt olyan szeretettel és törődéssel, hogy magam is erős vágyat érzek arra, hogy beálljak a játszók közé.
Érdekes dráma egy varázslatos játékmesterrel - mégis mindvégig kívülállóként figyelem az eseményeket, nem ragad magával az előadás. Talán a játszók nem elég erőteljesek, vagy a (mellék)szereplők sokasága sodort el? (SZ. A.)

Hallgat a sötétség

Nem lehet másfél órán keresztül  petróleumlámpák félhomályában nézni egy előadást - a szem, az agy fellázad. De lázadt a színháziakban partnert kereső, érzéki-intellektuális dialógusra vágyó szellem a sitkeiek szertartásszínházának egésze ellen is, amely egy konkrét ünnep részeként, a saját közegében nyilván tökéletesen betölti funkcióját - most is mívesen, tehetséggel megcsinált az előadás, miként a tavalyi, a Szentek kútja is az volt -, ám a kívülállót ezúttal nem képes bevonni saját világába, mert  eleve egyfajta közmegegyezésre apellál, ami vagy megvan, vagy nincs, de megteremtésére kísérlet sem történik. Hasonló a probléma a Térszínház Magyarföldi szentek című előadásával is, ami inkább előadó-művészet, mint színház, inkább vásári képmutogatás, és  a hagyományőrzés tiszteletre méltó szándékán kívül semmi egyéb viszonyt nem jelez mű és annak előadói - s ebből következően befogadói - között.  Márpedig élővé a hagyomány csak értelemmel, reflektáltan tehető, néhány itt előadott legenda esetében azonban (a szüzességi fogadalmakról szólókban például) elég sajátos a levonható tanulság - az mondjuk emberiség fennmaradásának szempontjából. (SZ. K.)

Passiójáték

A keresztény mitológiának két fontos momentumát beszéli el a Sitkei Színkör, illetve a Térszínház. A sitkeiek petróleumlámpák félhomályában játsszák el Jézus születését, a térszínházasok pedig a margitszigeti romok közt mesélik el a magyar szentek legendáit. Mindkét esetben tiszta énekhangokat és szép magyar beszédet hallhatunk, szép magyar játékot láthatunk, mégis felmerül a kérdés: mi közünk lehet ma nekünk vagy a játszóknak mindehhez? Mi vihet rá fiatal fiúkat és lányokat arra, hogy Krisztus fogantatásának történetét játsszák el (reflexió nélkül - ugyanis egyedül az ördögök játékos alakja sugall némi viszonyulást, illetve egyéni értelmezést), vagy hogy Szent Erzsébet önkínzásait, esetleg Szent Kinga szüzességi fogadalmát állítsák példázatként a Margitsziget fiatal (javarészt kisgyermek) közönsége elé?
A vallásos irodalmi hagyomány, liturgia és rituálé gyönyörű - önmagában azonban holt színház. Ha nem tudjuk semmilyen módon életünkhöz, jelenünkhöz, aktuális gondolatainkhoz és problémáinkhoz kapcsolni azt, amit látunk, akkor mindvégig kívülállók maradunk. Talán ez az oka annak, hogy sem a Sitkei Színkör, sem a Térszínház előadása nem tudott igazán megérinteni bennünket. (SZ. A.)

Dialógus

A szellemi-érzéki dialógus az alapja a Bolygó Kultusz Motel immár három évada elkezdett Egymást Érintő című sorozatának, amelyben mindig más-más alkotó rendezésében folytatódik a szabad asszociációs lánc, valamely korábbi produkcióhoz kapcsolódva. Ami a Halász Péter rendezte "epizód" különös értéke volt a sorozaton belül - a nagyon szellemes eszközhasználaton, vizualitáson túl -, hogy tudniillik konkrétan az előző, a Mohácsi János kitalálta-rendezte Jedermann-történetre reflektált, mégpedig szemléletében rendkívül kritikusan, az a Szemlén nem érvényesülhetett azok számára, akik nem látták a Mohácsi-féle  részt. A produkció megkapóan szellemes és kidolgozott, így azonban természetszerűleg némi tanácstalanság, értetlenség fogadta. Kár. (SZ. K.)

Bőröndök

Szertartásszínház ha úgy tetszik a Pamboro Tranzit váró című műhelybemutatója, az örökös úton levés szertartásáé, melynek szakrális tárgya a bőrönd, s a benne az egész életen át hurcolható legfontosabbak: az emlékek. Végtelen, rendíthetetlen mozgalmasságból, örökös mozgásból villannak elő személyes sorsok, kapcsolatok, viszonyrendszerek - csupa feszültség, folyamatos változás, átmenetiség az egész. Belőle csak vágy fakadhat a harmóniára. Olyasmire, ami a Még 1 Mozdulatszínház In memoriam... című előadásában gyönyörűen mutatkozik meg. A KompMánia Romance című előadása magának  e vágynak a  megfogalmazása, harmóniáját a disszonancia megkomponáltsága adja. (SZ. K.)

Ladányi

Kitömött madarak táncolnak a Közép-Európa Táncszínház Ős K. című előadásának kezdetén. Az állatokat négy férfi táncos fejére erősítették, így mind a szereplők, mind a koreográfia a hímtáncot, az udvarlást s a közösülés előkészületeit idézi fel. Erőteljes mozdulatok, szokatlan látványvilág és nem utolsósorban egy nagyszerű ötlet - jó értelemben vett hátborzongató élmény.
Már éppen kezdene ellankadni a figyelmünk, amikor megjelenik a nőstény, a mindenkori Nő, akiért és aki ellen küzdeni kell. S valahol legbelül ekkor tiltakozni kezdek. Én ugyanis a Nő helyett Ladányi Andreát látom. A mindenkori Ladányi Andreát, erőt sugárzó szikár alakjával, furcsa, groteszkségbe hajló mozdulataival, s végletesen intenzív (agresszív?) jelenlétével. Ladányi uralja a teret, a táncosokat, a koreográfiát és a történetet. Az előadást lehet szeretni, ha őt szeretem, s lehet nem szeretni, ha őt nem szeretem ... itt. Nem szerettem Ladányit az Ős K.-ban. Nem szerettem, mert nem sikerült felfedeznem benne a Nőt. (SZ. A.)

Gesztusok

Az előzsűrizés következtében csak versenyen kívül volt látható, mi azonban a zsűri pénzzel nem járó, csupán gesztus értékű díjával jutalmaztuk a Zugszínház Antigoné-előadását (gesztus a gesztusszínházra), amely még a tavalyi Hamletnél is puritánabb, egyszerűbb, ám hasonlóan szuggesztív és leleményes produkció. A díszlet szinte egyetlen dobogó, amely jótékonyan változik az alkotói s a befogadói kreativitás következtében a tiltott temetés szimbólumává vagy éppen a hatalom jelképévé - mikor mire van szükség -, Antigoné és Haimón megrendítő közös öngyilkossága pedig egyetlen vastag kötélbe bonyolódva, lenyűgözően egyszerű koreográfiával követtetik el. Meglehetősen redukált a szöveg is, ám annál markánsabb a hatás - határozott,  naprakész, félelmetes Funk Iván rendező olvasata. Nem múzeum, kortárs színház. És van egy kitűnő, hiteles Antigonéja: Nemec Melinda. (SZ. K.)

Hangár

Megyünk megnézni az Artus-Vertigo bemutatóját, a Gázlángot. A Hangárba. Nem tudjuk, hol keressük, merre tartsunk, de nem aggódunk, van még elég időnk, hogy odataláljunk. Kezünkben térkép, lelkesen keresgélünk.
Lelkesedésünk egy idő után alábbhagy. Azért az mégis dühítő, hogy a fesztivál hivatalos programfüzete nem tartalmazza a helyszínek címét! Végül szerencsésen odatalálunk. (S csak a helyszínen döbbenünk rá, hogy valójában jártunk már itt - akkor azonban azt hittük, hogy a Fonó hátsó épületében vagyunk.)
Kissé ziláltan, de időben foglaljuk el helyeinket. A nézőtér elsötétül, elkezdődik az előadás. Kár lett volna lemaradni. (SZ. A.)

Ünneprontás

Amikor a felkérést elvállaltuk, úgy tűnt, az idén végre sikerült kiküszöbölni az időbeli átfedéseket. Aztán kiderült: mégsem. Magam így két előadást egyáltalán nem láttam (ebből az egyikről közösen maradtunk le, dacára a saját szakállunkra végzett intenzív szervezőmunkának; így kellett kihagynunk a versenyből A Gondolkodó Ember Színházát), egyről a szünetben voltam kénytelen elrohanni. Nélkülözhetetlen lenne, hogy szerepeljen a fesztivál műsorfüzetében az előadások hossza, mert a néző - és persze nemcsak a hivatásos - e nélkül képtelen tervezni. Nem hiányozhatna a sokféle helyszín címe sem, az intézmény pontos nevéről nem is beszélve: bár magam jól ismerem a Fonó Budai Zeneházat, a külön játszóhelyként megnevezett Hangárt - a Fonó egyik termének a neve ez - első hallásra nem tudtam hová tenni. Bár jelentéktelennek tűnhet ez a zsörtölődés, azért mégiscsak az forog így veszélyben, hogy a fesztiválnéző kényelmesen megtalálja a helyszíneket és időben odaérjen a kiszemelt előadásra. Bizony, nem kevés múlik az ilyeneken is... (D. A.)

Utószó

Az ember végső soron és leginkább szubjektív lény. Meghatározottja saját fizikumának, biologikumának, amely pontosan jelzi (bágyadtsággal, álmossággal, a legkülönfélébb szenvedésformákkal), ha baj van mű és befogadó kapcsolatában. Én hiszek ennek a szeizmográfnak. Ennek tudatában állítom, hogy jó volt, élvezetes volt ez a Szemle (tizenegy nap alatt harminc előadást abszolválni nem kis teljesítmény) -  nagyon keveset szenvedtem. (SZ. K.)