Andaxinház

A közönség végre bejut, elcsöndesül. Teljes lesz a sötétség, csak a jelzõlámpák szentjánosbogár-fénye pislog. Kiáll egy színész - amint halljuk - és ezeket mondogatja: lecsukom a szemem és semmi sem látható, minden láthatatlan. Kinyitom a szemem és minden látható, semmi sem láthatatlan. Ennek variációit is elsuttogja a sötétben. Vajon hogyan tehetnék láthatóvá szavakkal egy látványra épülõ színielõadást? - töprengek. A tánc- és mozgásszínházak újabban (?) szöveggel is színezik a freskót, és továbbra is támaszkodnak a legfõbb társra, a zenére. Itt egy jól emészthetõ lírai és néha erõs zenét kapunk, s meghatározó alap a fény váltakozása. Mindkét választásért Árvay György felel. Etûdöket látunk, a férfi-nõ kapcsolatokról. A kettõsségrõl. Egymásnak való kiszolgáltatottságunkról, az õszintétlen játszmákról. Murányi Zsófia és Balog Margit saját koreográfiájára mozdul. Mert ez nem feltétlenül tánc, nem is balett. Inkább intellektuális mozgás, filozofikus jelentéssel bíró nonverbális elõadás.

A néző sokszor tépelődhet azon, vajon kell-e tolmácsolnia saját magának a táncot, van-e szavakban kifejezhető üzenete a mozgásnak? És ha igen, akkor miért nem? Maga az Andaxinház érthetőbben és világosabban kommunikál a nem táncos nézőivel, mint a sok elvont-lila táncszínház. Végül is ez a művészet is involválja a kérdést: nekünk vagy maguknak szerepelnek?

Ha az előadás értünk szól, miért nem értjük? Mert sokszor fészkelődik a néző, gyötrődik, hogy mit is lát és főleg miért éppen azt? Benne van-e a hiba, ha nem érzi indokoltnak az ide-oda rohangálást, vagy egy-egy emelést, gesztusokat? Ha pedig az önkifejezés az elsőrendű, miért vagyunk mi jelen? Talán más prózai előadások esetében is érdekes lenne vitát nyitni ezekről a kérdésekről, de a mozgásszínházaknál különösen sok görcsöt érzek - a nézők oldalán. Mert a halandó nem érti a kódot, nem tudja, mi jár a táncosok fejében, mi történik, amikor ugranak, hasalnak, repkednek. S zavarba ejtő a megszokott nézői magatartás ebben a kontextusban: kell-e nekem egyáltalán értenem vagy sem? Van-e itt rejtett vagy nagyon is feltűnően látható üzenet, amit meg kell fejtenem?

Ha gyakran járunk sokféle színházba, egy idő után rájövünk, nyugodtan a ruhatárban hagyhatjuk a görcseinket. Nem szükséges sokkolódni és erőltetni a ráhangolódást. Adjuk át magunkat az élménynek és utólag akár meg is fogalmazhatjuk, hogy mit is láttunk tulajdonképpen. Ha a látvány szép és izgalmas, erotikus és magával ragadó, akkor nem nagy veszteség akár "dekortikált" aggyal figyelni. Mindez éppen a Táguló pupillák című előadásról jutott eszembe, ahol mindez nem kérdés, mert a produkció nem jelent szenvedést és gátlásokat. A néző csak hátradől, megengedi, hogy kapjon, pedig semmi fölturbózott túlzás nincs a látványban. Zsalakovics Anikó azért ér el hatást a rendezésével, mert nagyon is világosak a gondolatai. Arra jutok, nem nekem kell itt verbalizálni a táncosok mondatait, hanem nekik kell olyan gondolatokat eltáncolni, amelyek aztán elérkeznek hozzám. Bereczky Péter, Geltz Péter és Stubnya Béla a férfiszerepekben néha közömbös macsó önzést, néha magányt vagy elszalasztott lehetőségeket közvetítenek. A pillanatok erejével mutatnak rá az elrontott kapcsolatokra, a megfeneklett kommunikációra. Murányi Zsófia egyedül játssza a kettőst, fele nő, fele férfi ruhában, ezúttal egy szenzációs ötlettel: középen tükröző fal, így a női és a férfi oldal is megkettőződhet - a hatás feledhetetlen. Schermann Márta monológja egy régóta üzemelő párkapcsolat unalmáról szól. Lassú lecsúszása magas szintű színészi teljesítmény és drámai csúcspont.

Táguló pupillákkal nézzük - ugyebár a sötétben és félhomályban történhet ez velünk -, a világosban szűkül a szembogár.

Bácskai Júlia