"inom falatokkal van tele" - a nóta legalábbis ezt mondja, biztos igaz! A magamfajta kiéhezett színikritikus pedig mi mást tehet: várja a Tavaszi Fesztivál mennyországát, azon belül is az immár hagyományossá vált leányvállalkozást, az operettfesztivált, hiszen a programban - két Ábrahám Pál szerzette darab is szerepel. Reménykedik az ember: "ha itt a földön éhezünk, a mennyekbe’ majd eszünk"!

Sajnálatos, hogy mégis kétnapos éhkoppról kell beszámolnom. Én személy szerint ugyanis éhen maradtam. És ez elsősorban a zeneszerzőnek köszönhető, bár azt hiszem, mindkét jó hírű vidéki színházunk előadása - egyik így, másik úgy - megpróbált kárpótolni. Az újjáépített "nagy" Madáchban megtartott rendezvénysorozat keretében a Viktória című nagyoperettet a Pécsi Nemzeti Színház társulata játszotta, a Bál a Savoyban - revü-operett műfaji megjelöléssel - pedig a debreceni Csokonai Színház társulatának előadásában került színre. A fesztiválon belüli fesztiválhoz hagyományosan díjazás is járult, s a kiosztott díjakból négyet a két Ábrahám-darab kapott. Tehát az országos esemény díszei közé tartoztak ezek az előadások. Bár mint recenzens az alábbiakban megpróbálom különvéleményemet indokolni, mindenekelőtt mellékelem a díjazottak listáját. (A pécsiek közül díjat kapott Homonnay Zsolt és Fillár István, a debreceni produkcióból pedig Simor Ottó és Váradi Zita alakítását díjazta a zsűri.)

A két, versenybe állított produkció a műfaji különbségből adódó eltérések ellenére számos hasonlóságot mutatott. Ábrahám Pál rövid berlini dicsősége előtt, alatt és után mindössze tíz rövid évet juttatott Budapestnek, 1928-tól 1938-ig. E harmincas évek első harmadából datálódik mindkét most játszott darab: a Viktória 1930-ból, a Savoy 1933-ból. Közös bennük a zeneszerzői hozzáállás is, az operett hőskorának túlterhelt komponistái - tudjuk - profik voltak. Igen gazdaságosan bántak azzal, ami képes volt becsalogatni a nézőt a színházba. Egy darab - egy sláger, ez volt az alapelv: ennyi év után elcsodálkozunk, hogyan volt alkalmas a minden variánsban elénekelt egyetlen vezérdallam arra, hogy két vagy három felvonásos darabot elvigyen a hátán. A "Nem történt semmi, csak elválunk csendben" ilyen sláger volt, benne ragadt az ember fülében, napokig-hetekig elég volt. Manapság azonban gyakran átemelnek egy-két sikerszámot egyéb darabokból is, hogy ne unatkozzék a néző, s jusson énekelni való minden szereplőnek. A szegényes és vékonykán csordogáló dallaminvenció azonban kiábrándító, bármilyen kőkemény profizmussal párosul is. Ha eszünkkel tudjuk is, hogy Ábrahám komolyzenei iskolázottsága, s talán a fénykorában sokat dicsért üzleti érzéke mindent megmagyaráz, a hiányérzetet, "éhségünket" nem titkolhatjuk. Zeneileg éhen maradunk, annak ellenére például, hogy a debreceniek karmestere, Rácz Márton igen szép munkát végez a zenekarral. Énekesei nagyrészt operisták, hiszen a Csokonai Színházban van opera tagozat is. Váradi Zita és Kertész Marcella jó énekesnők, s igyekvő színésznők. Ugyanakkor nincs ember a nézőtéren, aki az est végére ne szeretne bele - no nem a primadonnába vagy a szubrettbe, hanem Bódi Marianna részegítő mezzójába! A művésznő gyönyörű hangszínnel, hatalmas formában és hangerővel, ugyanakkor egészségesen képzett, elbűvölően "kerek" hangokkal szólaltatja meg - a lehető legtöbbször - ugyanazt a dallamot: "Én vagyok la bella Tangolita..." Amiről azért kiderül - én ezt csak most fedeztem fel, különösen a szépen hangszerelt és színvonalasan megszólaló zenekari kíséret alapján -, hogy a századforduló legsikeresebb francia operakomponistája, Jules Massenet is valószínűleg ugyanabból a spanyol dalgyűjteményből vette át, mint Ábrahám. A sláger helyi értékén azonban nem változtat, hol volt az eredeti, talán tiszta forrás, melyből meríttetett. Ugyanez a boleró-ritmus már Bizet Carmenjében is a spanyol couleur locale megteremtését szolgálta. Massenet Chérubinje, ahol ez a dallam a koloratúrszoprán lágéjában, "aubade"-ként, hajnali szerelmi dalként szólalt meg, réges-rég eltűnt a zenés színház süllyesztőjében. Ma él és van viszont a Tangolita, s mi abba az énekesnőbe "szeretünk bele", aki ezt ilyen gyönyörűen és érzékien elbúgja nekünk. Egyéb finom falatról a debreceni előadás kapcsán nem számolhatok be: a férfiszínészek konvencionálisak, Ottlik Ádám kellemesen él jó lehetőségeivel Musztafa bej szerepében, ám a rendező Lendvai Zoltán őt sem segíti meg semmivel. Ötlet nélkül, szellemtelenül zajlik az előadás, s a néző egyre nagyobb feszengéssel hallja az állandó rímhányást: úgy tűnik, (zenés) színházi kultúránk soha nem vetkőzi le Romhányi mester egykori, mára agyonkoptatott poénjait. Sajnos a németből Heltai fordította szöveg színvonala igencsak leromlott, s feltöltődött étvágyrontó ízléstelenségekkel. A színjátszás minősége is vegyes: van kulturált (Váradi Zita), ötletgazdag (Ottlik Ádám), eminensen csillogó (Kertész Marcella) szereplő, és vannak avítt és idejétmúlt patronok, Pomerol (Simor Ottó) ízetlen és kétértelmű tréfáiban például. Szomorú, hogy a rendező hagyta ugyanezt a felületes kabaréstílust egy, a főiskoláról frissen kikerült fiatal színész, Fábián Gábor ügyvéd bojtár figurájában is érvényesülni. Az előadás egésze, a jól felkészült tánckar Nagy György jellegtelen és semmitmondó koreográfiájával ugyancsak arról árulkodott, hogy ez a színház nincs kapcsolatban a nézőjével: légüres térben teljesít, nem valóságos elvárásoknak megfelelően. Deklarálja, hogy szórakoztat. Pénzt, energiát, tehetséges embert: énekest és színészt nem kímélve. Kommersz igyekszik lenni, csak rosszul csinálja.

Annál feltűnőbb a kontraszt, hiszen a másik Ábrahám Pál-operett, a Viktória, zenéjét tekintve semmivel sem magasabb színvonalú. Valószínűleg a nagyoperett sablonjának megfelelően megírt szövegkönyv minden bárgyúsága ellenére jön létre élő színház a pécsiek előadásában.

Ezzel kapcsolatban, kis kitérőként megosztanám új felfedezésemet. A véletlen úgy hozta, hogy áprilisban mindkét városban jártam, s mintegy véletlenül elvetődvén a színházhoz, rá kellett döbbennem, milyen erőteljesen megjelent "a hely szelleme" ezekben a fővárosi vendégjáték alkalmával látott előadásokban is. Debrecenben az a megdöbbentő, hogy a megérkező közönség számára nincs tér - tudjuk, most áll éppen rekonstrukció előtt a Csokonai Színház -, a belépés már negatív élmény. Szűk és nyomasztó lépcsőház fogad ünnepélyes foyer helyett. Az operetthez pedig hozzátartozik (mint a legtöbb zenés műfajhoz) a fogyasztás luxuskülsőségeinek hangsúlyozása. Pécs szerencsésebb a színházépület szempontjából. Szünetben érkeztem a sétálóutcába, éppen a Viktóriát adták zsúfolt házzal, s az első felvonás utáni szünetben a színház előtti, kellemesen kialakított kis teret megtöltötte a szabadba kiáramló nézősereg. Kellemes társasági életet éltek a város szívében, s ugyanez zajlott odabent is: társalgás, barátságos tekintetváltások, köszönések büfében és a kellőképpen impozáns foyer-ban. Ezzel összhangban Bor József nagyszerűen megragadta a közönség szükségleteit, sőt, új időstruktúrát teremtett a három felvonásos, este fél tizenegykor befejeződő előadással. Pécsett azt sugallja a szünet is, a környezet is: nem kell sietni. A budapesti vendégjáték idején ezt a hangulatot a színészeknek saját erőből kellett megteremteniük, s ez tulajdonképpen csak a második felvonásban sikerült. Felforrósodott a hangulat, bár a színpadon az előbb említetteknél kevesebb rutinnal éneklő színészek dolgoztak. Fiatal primadonna: Lesznyák Katalin hódított, mindenekelőtt szép alakjával s meggyőző énekével. A nők között ma divat az agyonfogyasztott sovány, s ennek megfelelően itt is mindenki szuperkarcsú. Riquette (Fábián Anita) sziluettje mégis különbözik a primadonnáétól. A vékony szubrett mindenben eminens. A fiatal, jó kiállású és ígéretes bonviván, Homonnay Zsolt méltán kapott díjat. Van azonban egy igazi finom falat ebben az előadásban, igazi "lúdmáj", ínyenceknek és karzatnak egyaránt örömet okozó színészi alakítás, amely eltöröl mindenféle előítéletet, feledteti a műfaji határokat és korlátokat. Fillár István bizonyítja, hogy a színészi nagyság nem szereptől, s főleg nem szerepkörtől függ. Ezen az estén ő éppen a táncos-komikus, ám minden szavára, rezzenésére úgy kell figyelni, mintha Hamletet játszana. Belőle nem szabad egy pillanatot sem elveszítenie a nézőnek. Persze kell ehhez a rendező, Bor József eleganciája, hatalmas tapasztalata és stílusérzéke: az alakítás borotvaélen táncol. Fillár cigányt játszik, meglehetősen igénytelen szövegű poénokkal, mindegyik lehetne olcsó, vulgáris, túlzó, de mégsem az. Érezni a szellemi erőfeszítést, hogy egy pillanatra sem adja alább. S ez az intellektuálisan kontrollált, nézőjét szellemi partnerré avató alakítás mindvégig szórakoztató, a mulatságos és a groteszk minden kellékével együtt. Tele van a darab blődlivel, idétlenséggel, szertelenséggel. Csak éppen kézben van tartva. Jó kézben. Erős kézben. A finom falatok tehát Ábrahám kebelén nem maguktól teremnek. (Milyen remek Tóth Sándor koreográfus munkája, s milyen élénk és karakterekben gazdag Papp Zoltán vezénylése!) A lakoma a mennyekben rövid ideig tart, pillanatokra. Ám ami jó, az jó. Most már csak azt kéne elmesélni, mi az a lúdmáj. Egy poén volna csupán a sok közül? No nem éppen. Világnézet. Mi magunk és a színház viszonya. Hiszen primadonna, bonviván sőt a rezonőr is előadta, hogy "elválunk csendben, good night, good night, good night", mikor egy teljesen inadekvát pillanatban - olyan abszurd módon egyébként, mint maga az operett műfaja, s a dalra fakadás - megvonja a vállát a mi kedves cigányprímás-barátunk, és azt mondja partnernőjének, amit eddig már mindenki elmondott mindenkinek: "nem történt semmi, elválunk csendben ... ludmááááj". És még kétszer ludmááááj ugyanazokkal az érzéki hajlításokkal, affektációkkal, finom könnyfacsaró fejhangon, ahogy ezt eddig csak a bonvivántól, és az arisztokrata szereplőktől hallottuk. Mindenki tudja, mit gondoljon. Elegáns. Finom. Falat! Ember! Színház csupa nagybetűvel! (Hát ennyit kaptunk idén Ábrahám kebelén.) Zala

Szilárd Zoltán