Ha visszatekerünk mondjuk tizenöt évet, s vetünk egy pillantást a Teréz körút 48-ra - jó, akkoriban Lenin krt. 106. - a Berényi Gábor igazgatta Játékszínt találjuk ott. Egy kicsi, hangulatos, háromszáz férõhelyes színházat, ahol abban az évadban - az 1984/85-ösben - hét bemutatót tartottak. Ha levonunk egyet - mert a János vitéz voltaképp monoprodukció volt Gáti Oszkár elõadásában - marad hat. Ha levonunk még kettõt - mert Karinthy Ferenc Négykezese és Csukás István Ágacskája felújításnak titulálható - még mindig marad négy. Az egyiket revelatív õsbemutatóként tartjuk számon - Füst Milán Máli nénijét, Verebes István rendezésében -, a többi pedig kortárs szerzõk korábbi munkáinak újrajátszása volt. (Hubay Miklós: Tüzet viszek, Szakonyi Károly: Adáshiba, Fejes Endre: Cserepes Margit házassága.) Mindháromra tisztes, értékeket hordozó, kiváló színészi teljesítményeket is felmutató, bár nem kiemelkedõ elõadásként emlékszem. (A színre vivõk: Vámos László, Berényi Gábor, Garas Dezsõ.) Az említetteken kívül még hét magyar mûvet tartalmazott a repertoár - szerzõk: Békés Páltól Vámos Miklósig -, hogy a majd egy évtizedet megélt bombasikert, a Zágon-Nóti-Vajda lányok-féle Hyppolitot ne is említsük. Természetesen akadtak gyenge produkciók is, de teljesen érdektelenek, semmit sem akarók vagy odavetettek, azok talán soha. A Játékszín - amely a nyolcvanas évek végére felhagyott a magyar drámák kizárólagosságával, de megõrizte igényességét a darabválasztásban - 317 elõadást tartott az 1985-ös évben, 83 ezer fizetõ nézõ elõtt.

És mi van ma?

Játékszín honol a körúti épületben most is. Balázsovits Lajos igazgatja, immár nyolcadik éve. Úgy történt a dolog, hogy 1992-ben Berényi Gábor nyugdíjba ment, ekkor a kulturális minisztérium előbb a Nemzeti Színházhoz akarta csatolni az intézményt, majd - talán az erős szakmai tiltakozás miatt - elállt ettől. Inkább meghagyta a Játékszínt, s pályázatot írt ki az igazgatói posztra. A pályázat története nyomon követhető az akkori sajtóból. Olvashattuk, kik aspiráltak az állásra, s kik minősítették őket az Andrásfalvy Bertalan miniszter által kinevezett szakmai zsűriben. A győztes a Görgey Gábor-Balázsovits Lajos páros lett. Mindketten úgy ítélték meg, hogy a bírálók nem annyira a pályázatokat, mint inkább a pályázók szakmai hitelét mérlegelték. Névre adták a direktori széket - állították a győztesek, bár ők maguk nem ugyanarra a névre gondoltak. Görgey szerint Görgeynek szólt a bizalom, Balázsovits szerint Balázsovitsnak. Az író mindenesetre rövid úton kikerült a színházvezetésből, s a négy évre szóló igazgatói kinevezést a színész vette át.

Amikor 1996-ban lejárt a mandátum, újabb pályázat következett, de erről még az előzőnél is kevesebbet tudunk. (Nemcsak mi, nézők-olvasók. Van egykori jelentkező is, akit máig nem értesített a minisztérium arról, hogy pályamunkája megérkezett, iktatták, értékelték, elfogadták, elutasították vagy bármi.) A nyertes ismét ugyanaz lett.

Három évvel később, 1999 tavaszán már csak kis mínuszos hír jelent meg a lapokban arról, hogy Balázsovits Lajos igazgatói megbízatását öt évre, vagyis 2004-ig meghosszabbították az illetékesek. Láthatjuk tehát, hogy a direktor működése sikeresnek és eredményesnek minősült. A színház fenntartója - még mindig a minisztérium az, jóllehet már számtalanszor készült átadni e jogot és kötelezettséget a fővárosi önkormányzatnak - elégedett. Nézzük, mivel.

Balázsovits Játékszínje évadonként két bemutatót tart. (Pályázatos-kinevezéses szezonokban hármat.) Annak idején, első interjúiban a direktor megígérte, hogy nem fog "művészkedő" színházat csinálni. (Ezt valószínűleg teljesítette, bármi legyen is az.) Kezdetben így érezte: "szeretnék műsorra tűzni tragédiát, komédiát, szomorújátékot, vígjátékot, zenés darabot." De a gyakorlatban rögvest redukálta vágyait a vígjátékokra. Négy év telt el, mire közönség elé vitte vezetői korszakának első drámai bemutatóit - talán nem véletlenül épp az újabb igazgatói pályázat előtt -, Albee Kényes egyensúlyát és Miller Bűnbeesés utánját. Majd gyorsan visszatért a bulvárhoz. A Játékszín, mely valaha a későbbi Radnóti Színház minőségi polgári színházát előlegezte meg, ma legfeljebb a Madách Kamarával konkurál.

A Teréz körúton három magyar darab szerepelt műsoron az elmúlt nyolc évben. (Plusz Schwajda Miatyánkját is játszották, de az szolnoki áthelyezés volt.) Az egyik a Nászinduló, az ismeretlen Molnár Ferenc-mű, mely talán nem ok nélkül merült korábban a feledés homályába. A másik Moldova Györgytől Az ifjú gárda, a harmadik pedig Parti Nagy Lajos Ibusárja. A három magyar alkotás közül kettő hosszú, több évadon átnyúló szériát mondhat magáénak. (Ugye, kitalálják, hogy melyik nem? A Zsótérral "nehezített" Ibusár.) De a bemutatott művek zöme jellemzően húsz-harminc éves angolszász bulvárdarab, a hatvanas-hetvenes évek színházi slágerei. Elvétve egy-egy frissebb nyugat-európai kasszadagasztó mű is befutott a Teréz körútra, egyenesen Velencéből vagy Párizsból, mint a Holdfogyatkozás vagy a Rejtélyes viszonyok.

A Játékszínnek ma nemcsak a repertoárja, de az alkotógárdája is jóval szűkebb körű, mint régebben. Az igazgatása előtt színre vivőként mindössze három előadást jegyző Balázsovits rendezői munkássága alaposan kiterebélyesedett az elmúlt években. Ő a színház kiemelkedően legfoglalkoztatottabb művésze. Rajta kívül több alkalommal megfordult itt a kommerszszakértő Szirtes Tamás és újabban a filmrendező Makk Károly is, akinek játékszíni vendégeskedései egyelőre nem látszanak igazolni e pályamódosítás feltétlenül üdvözítő voltát. Bezerédi Zoltán (Az ifjú gárda, 1993), Tordy Géza (Kényes egyensúly, 1996), vagy Zsótér Sándor (Ibusár, 1998) munkalátogatása úgy látszik, egyszeri maradt.

A színészek közül törzsgárdistának tekinthető Huszti Péter, Hernádi Judit, Tóth Auguszta, Darvas Iván, Rátóti Zoltán, Haumann Péter és Garas Dezső. S akadnak vissza-visszatérők a kis szerepekben is, például Komlós István vagy Lehoczky Zsuzsa. Díszlet- és jelmeztervezőként a leggyakrabban Rajk Lászlót és Menczel Róbertet, illetve Felkai Anikót foglalkoztatják.

Az 1999/2000-es évadban műsoron szereplő előadások színrevitelén Balázsovits, Szirtes és Makk osztozott, 3-2-2 arányban. A szerzők Neil Simon (háromszorosan), Peter Shaffer, egy Schmidt, egy Churchill és egy du Maurier nevű, valamint Schisgal. Az utóbbi szerző műve, a Szerelem, ó! a játékszíniek legfrissebb bemutatója. (Ennek alkalmából pásztázom őket.) Öt vígjáték, egy krimiszerűség és egy lélektani izé. Íme, a közönségcsábító program a körúton. Nézőhiányra nincs panasz. (Igaz, korábban sem volt.) A Játékszín az 1999-es évben 97%-os látogatottságot ért el. Ez 8 százalékkal haladja meg a már említett 1985-ös év hasonló adatát. Csakhogy tavalyról mindössze 200 körüli előadásszámot mondhat magáénak a színház; vagyis a tizenöt évvel ezelőtti mennyiségnek csupán kétharmadát. Ami azt jelenti, hogy 1999-ben 20 ezerrel kevesebben köszöntek be a Játékszínbe, mint 1985-ben. És a mostani, 60 ezer körüli (fizető) nézőszám még szép fejlődés is a Balázsovits-érán belül. Hiszen a direktor egy régebbi interjújából 1995-ös adatot is ismerhetünk. Abban az esztendőben - a második pályázatot megelőző évben! - 36 ezren mentek el a Teréz körúti teátrumba. (A nyolcvanas évek óta lemorzsolódott nézők között alighanem ott vannak a szakmabeliek is. A színházi sajtó legalábbis eléggé leszokott arról, hogy a Játékszín teljesítményét figyelje és értékelje.)

A magam tapasztalatából annyit tehetek hozzá a látogatottsági statisztikához, hogy májusi-júniusi játékszíni portyám során igazi zsúfolt házzal a Szerelem, ó! és A Manderley-ház asszonya előadásán találkoztam. A több éve futó produkciókra már kevesebben voltak kíváncsiak. A Rejtélyes viszonyok bő fél házat, a Black Comedy nagyjából háromnegyed házat, A Napsugár fiúk csaknem telt házat vonzott. Mindegyik előadás megkapta a maga tapsát, a nézők szórakoztak, látható módon nem unatkoztak (ha néhányan mégis, akkor leplezték, mint én), nem távoztak feltűnően elégedetlenül a színházból. Pedig ha tudnák, hogy mennyivel több járna nekik!

Mindenekelőtt megilletné őket, hogy a Játékszín többet fektessen bele a mulattatásukba, anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Igaz, a színpad korlátozott méretű és szerény adottságú, de ettől még a játszott darabok zöme megköveteli, hogy a díszlet elegáns, gazdag, szép, nagyvonalú, egyszóval drága legyen. A játékszíni színpadképek azonban - legyen szó főúri kastélyról, bohém londoni lakásbelsőről vagy modern amerikai nappaliról - papírmasé hatásúak, kisstílűek és szegényesek. Annyi hangulatot sem árasztanak, mint egy IKEA-katalógus. Jelmezből sem ragadt meg bennem egyetlen emlékezetes sem - leszámítva talán Tóth Auguszta talpig babarózsaszínjét a Black Comedyben. De meg hát mit ér, mit ér a szép alkalmi ruha, ha nem tudják rendesen viselni? Ha a Manderley-ház arisztokrata férfi vendégei és házigazdái folyton nadrágzsebbe dugják a kezüket, a hölgyek meg görnyedten állnak a nagyestélyiben?

Ennél is nagyobb baj azonban, hogy olykor nem csupán szereplők, hanem egész előadások slamposak. A Black Comedy bágyadt, laposka, álmos elővezetéséből meg sem sejthető, hogy ez a darab valaha frissnek, szellemesnek, üdítőnek hatott. Nincs rendezői összetartó erő, a szereplők sem látszanak inspirálni egymást. Ki-ki megy a saját feje és rutinja után. Rudolf Péter becsülettel küzd, hogy elkerülje a bukást, Pogány Judit zsigerből eljátszik valami emberszerűt a maga szűk kis körében, Darvas pedig édesen előadja a durcás Darvas paródiáját. Szegény Bertalan Ágnes esett csapdába, nem is igen szabadul belőle. Ő a Katona József Színházban aligha tapasztalta meg, mennyire magára maradhat a színész a bajban. De majd beletanul, ha sokat jön ide vendégeskedni.

A Manderley-ház asszonya-előadás ugyancsak a széttartó és kevéssé hatékony igyekezetek gyűjteményeként fogható fel. Ebben speciel olyan remek színészek nem produkálnak semmi figyelemre méltót, mint Básti Juli vagy Bubik István. A leggörcsösebben a címszereplő Balázsovits Edit dolgozik - jé, éppúgy hívják, mint az igazgatót! -, de megizzad a figurális semmilyenségért és -ben Rátóti Zoltán vagy Tóth Sándor is. Itt Kállai Ferenc az egyetlen, akit nem lehet elveszejteni. Az ő személyes súlya és színészi mindentudása bárhol és bármikor kitermeli azt a néhány színházi pillanatot, ami pár mondatos szerepéből maximumként kihozható.

A Rejtélyes viszonyok előadása arra világít rá, hogy egy kétszemélyes, beszélgetős bulvárdarabnak is lehetnek igényei, és ha azokat nem teljesítik, akkor a mű mintegy megsértődik, s hátat fordít a közönségnek. A kétfelvonásos titokzatos(nak), szellemes(nek) és fordulatos(nak szánt) párbeszédhez kell két olyan férfi, aki egyrészt hathatós színészi személyiséggel, másrészt jó szellemi és fizikai kondícióval rendelkezik. Márpedig Rátóti Zoltánnak ehelyütt csökkenőben lenni látszik a színészi vonzereje, Huszti Péter pedig kifejezetten formán kívülinek mutatkozik. A Madách Színház nagy, sokszereplős, zenés produkciói nyilvánvalóan nem alkalmasak arra, hogy edzésben tartsanak egy prózai színészt. Husztinak néhol láthatólag koncentrációs problémát okoz, hogy egész estét betöltő szöveget - vagy annak legalább a felét - kell észben tartania, elmondania, s ezenközben még elvárnánk tőle, hogy a partnerre is figyeljen és reagáljon. (Előfordul, hogy egyszerűen nem hallja meg Rátótit, aki egyáltalán nem azt kérdezte, amire ő válaszol.)

A Napsugár fiúknál viszont végre megtudom, mi az, ami a legjobban hiányzott az eddig látott előadásokból. A játéköröm. Ott ugyanis arra megy föl a függöny, hogy Haumann Péter - szerepe szerint kivénhedt ripacs - egyedül van a színen, rádiót hallgat, félig alszik és közben élénken grimaszol. Mindent lereagál, felfokoz, eltúloz. És ez így megy egész este; féktelenül, gátlástalanul, szemérmetlenül és elsöprő kedéllyel játszik. Élvezetét leli benne, és ez az élvezet átadható. Át is vesszük. Haumann-nak öröm a játék, s ezt öröm nézni. Tetszik Puskás Tamás meglepő vígjátéki eleganciája is.

Ezzel szemben a Szerelem, ó! szereplőinek derűje - helyenként privát jókedve - sajnos nem ragad át rám. Azt se nagyon értem, őket mi mulattatja a darabban. Schisgal munkája évtizedekkel ezelőtt állítólag sziporkázó komédiának bizonyult, de ezt a Játékszínben ülve nehéz elhinni. Volt egy legendás előadás 1966-ban a Vígszínházban, Várkonyi Zoltán fantáziadús rendezésében. Akkor Ruttkai Éva, Darvas Iván és Bárdy György alkotta a vígjátékban felskiccelt szerelmi háromszöget. A férfiak bő tíz évvel idősebbek voltak ugyan az előírtnál, de nyilván kellettek a nagy tudású, minden hájjal megkent színészek ahhoz, hogy a halványka komédia megfényesedjék. A Játékszínben fellépő férfiak - Huszti Péter és Újlaki Dénes - már több mint húsz évvel idősebbek a szereplők eredeti koránál. Ettől a leplezhetetlen túlkorosságtól kissé nyugdíjas jelleget ölt a Szerelem, ó! házassági váltója a Teréz körúton. (Nem túlzok, végtére is a szakmai nyugdíj korkedvezményes.) De ezt a disszonanciát feledtethetné a rendező - aki Balázsovits -, ha szellemesnél szellemesebb játékötleteket zúdítana ránk. Na jó, ha azt nem, legalább fazonírozná az előadást, stílust adna és ritmust vezényelne, valamint udvariasan terelgetné a színészeket, hogy merre igen és merre ne. Na jó, ha ezt se, akkor legalább ügyelne az apró részletekre. Mondjuk hogy egy összetekert grafikon, amely majd poénként akar elsülni, ne lógjon ki - mint lóláb - egy egész felvonáson át Hernádi Judit táskájából, mert nem fogunk meglepetten felkacagni, amikor előkerül. Persze Hernádi azért tetszik mindenkinek. Bánatos bocinézés, legörbített száj és a telt keblek - megannyi humorforrás, ugye, bőségesen hasznosítva. Huszti szakadt külsővel és enyhe szétszórtsággal technikázik. Újlaki - aki milyen felvillanyozó, remek humorérzéket csillantott fel a Kamra-beli, amúgy zavaros Játék a kastélyban-előadásban! - egyetlen apró hangsúlyban sem tér el a sablontól.

Végezetül talán annyit érdemes még hozzáfűzni e játékszíni körképhez, hogy a Teréz körúti színház állami szubvenciója jelenleg 670 százaléka az 1985. évinek. (Igaz, ugyanez idő alatt a szintén a minisztériumhoz tartozó Hevesi Sándor téri Nemzetinek majdnem tízszeresére nőtt a támogatása.) Szép árbevétellel is gazdálkodhat Balázsovits igazgató úr és csapata. Büszkén közölhetem, hogy magam is (számomra) jelentős összeggel, hat jegy árával dotáltam a színházat, a repertoár iránti érdeklődéstől indíttatva. Kimerítően tájékozódtam, hosszabb időre, azt hiszem.

Stuber Andrea