Gyõrben mégiscsak lehet jó fesztivált csinálni. Nem Országos Színházit - ez tavaly bebizonyosodott -, de táncszínházit nagyon is. A második Magyar Táncfesztivál idején Gyõrben minden a táncról szólt. Hétvégén fúvószenekar verte fel az alvót, de mire leevickélt az utcára, megtudni, mely náció muzsikusai öntötték belé a lelket, már egy másik együttes húzta-fújta a talpalávalót, az elõttük-mögöttük "figurázó" táncosokat kísérve, az ugyancsak elõttük-utánuk vonuló publikumtól övezve. (Hogy ki jött elöl, ki ment hátul, nézõpont kérdése, hiszen az együttesek a közöttük hömpölygõ tömeg által egymásba értek.) Verõfényes karneváli hangulat, a litvántól a törökön s az indiain át a dán népviseletig és táncokig a legkülönbözõbb népek folklórjának felvonulása a gyõri utcán, igazi derûs, spontán népünnepély - a Magyar Táncfesztivállal egy idõben rendezték ugyanis a városban a Nemzetközi néptáncfesztivált. Az utca emberének is ünnepe lett ekként a tánc ünnepe, nemcsak a színházat estérõl estére megtöltõké. Pedig õk sem voltak kevesen - legfeljebb az alternatív táncszínházak elõadásain, de ott is csak azért, mert az Artus és a Közép-Európa Táncszínház a jóval kisebb befogadóképességû kamarában vagy mûvelõdési házban lépett fel, zsúfolt nézõtér elõtt. Hogy a program stilárisan milyen gazdag volt, azt éppen az Artus meghívása bizonyítja; Chinvat címû kitûnõ, méltán nagy sikert aratott elõadásuk már-már határeset, amelyben a szöveg (a mese), a látvány (a feneketlen kút vagy a semmit semmivel össze nem kötõ létrák kompozíciója), a zene a mozgással egyenrangú elemek. A formanyelvi, mûfaji sokszólamúság (a klasszikus balettõl a néptáncig, a mozgásszínháztól a folklór fantáziáig volt itt minden) sem feledteti azonban, hogy szükség volna némi válogatásra, mert az együttesek nem feltétlenül a legjobb produkcióikat hozzák el a fesztiválra, és olykor a színvonalbeli különbségek is ordítóak. Még számomra is, aki nem lévén táncszakember, természetesen elsõsorban színházként éltem meg (vagy próbáltam megélni) minden elõadást.

Ebből a nézőpontból volt lehangoló a Magyar Nemzeti Balett Don Quijote-részlete (az egész balettet technikai okokból nem tudták előadni, ami már önmagában nonszensz, és óhatatlanul implikálja a kérdést: vajon miért ezt hozták a fesztiválra - racionális magyarázat természetesen akadt). Nem az a baj, hogy a történetnek semmi köze Cervantes művéhez, s ekként a legcsekélyebb drámaisággal sem rendelkezik, hanem hogy színpad és nézőtér viszonyát a tiszteletre méltó táncos teljesítmények ellenére is múzeumi hangulat lengte be. A találkozás a tegnappal, a tegnap előttel, a ki tudja, mikor volttal. Az élő színház szempontjából egyenesen abszurdumnak tűnik, hogy a zene néhány taktusa alatt a táncos bejön a színpadra, elfoglalja a kezdő pozíciót, megáll, kivár, majd a megfelelő ütemre nekilendül. Még ebben az avíttságot árasztó közegben (ez a legcsekélyebb iróniát sem sugalló mesedíszletre és jelmezekre, az ízléstelen színvilágra is érvényes) is fel tudott azonban ragyogni Aleszja Popova elbűvölő személyisége, lenyűgöző tánctudása, egész művészlénye.

A táncos személyisége egyébként az egyik kulcskérdése a látott produkcióknak. Bozsik Yvette vagy Ladányi Andrea meghatározója az általa létrehozott előadásnak. Olyannyira, hogy sokszor nem is lehet másra figyelni. Excentrikus jelenlétük - ha egészen más egyéniségek is - egyként fogva tartja a tekintetet. Bozsik Yvette egyedül Vati Tamást nem tudja "közömbösíteni" a Tavaszi áldozatban, Ladányi Andrea pedig olyan erővel van jelen az Éjféli marathon című produkciójában, hogy nemcsak fiatal táncosairól vonja el (olykor jótékonyan) a figyelmet, de a történet értelmezését is megnehezíti. S hogy a "történet nélküli történetek" különben is hányféleképpen értelmezhetők! Magam például egy parányi székről olyasmire asszociáltam, amire a koreográfus Ladányi egyáltalán nem gondolt. Ami azt mutatja, mindkét félnek - a rivaldán innen és túl is - óvatosan kell bánnia a színpadi jelekkel.

Másként vetődik fel a probléma a táncegyüttesek munkájában. A Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda című river dance-produkciójából a show-elemek (füstköd, színes lézerpászmák), a helyenként rendkívül impozáns látvány s a virtuóz - főleg a férfiak karának káprázatos botostáncában megmutatkozó - tánctudás ellenére éppen az a személyiség, az a személyesség hiányzik, aki-ami elhitetné, hogy a táncosok egyike valóban magával tudja vinni a többieket, s azok nem csak a koreográfia rendelése szerint cselekszenek. A kőkemény virtus hiányzik az előadásból, a belső tűz. Nem úgy a Budapest Táncegyüttes Csárdás! - a Kelet tangója című produkciójából, amelynek kedves kerettörténete éppen az e virtus teremtette, természetesen a nő szerelméért folyó versengésnek szab teret, miközben az alkotóknak a hagyományokhoz való viszonyát, jelen és múlt egymáshoz kötődését is szellemesen érzékelteti.

A szellem, az irónia ritka, ám annál becsesebb értéke a táncelőadásoknak. A Budapest Táncszínház Metszetek című "millenniumi táncjátékának" pedig tán az egyedüli, jóllehet itt is csak hellyel-közzel felbukkanó értéke. Az előadást - amely történelmünk ezer évén suhan végig - a történelmi múltunkhoz való viszony megmutatásának szándéka helyett mintha inkább a millenniumi keretből nyerhető támogatás ihlette volna. A Pancsoló kislány vagy a Mint a mókus fenn a fán kevéssé emblematikus kifejezői egy kornak, az elmúlt évtizedeknek. Ugyanakkor használatuk kétségtelenül némi ironikus szemléletet jelez, bár ennek érvényesítése korántsem következetes, így aztán egy rendkívül felszínes, közhelyes, arányokat sűrűn tévesztő történelmi gyorstalpaló részese a néző.

A dramaturgia hiánya számos más táncelőadásnak is sajátja, ám legkevésbé természetesen a dramatikus játékokra jellemző, amelyek valamilyen ismert történetet dolgoznak fel. A Közép-Európa Táncszínház Szarvashajnal című előadása néptáncelemekből épít szép, plasztikus dramatikus táncot, miként a BM Duna Művészegyüttes is, amely Szuzai menyegzőjében ugyancsak folklór elemekből teremt megrendítő táncdrámát. (Egyetlen hibája az előadásnak, hogy Anahita istennő szerepe - Papadimitriu Athina szuggesztív jelenléte s jelmezének fogvatartó látványa ellenére - nehezen értelmezhető.)

Ahol személyiség, irónia és dramaturgia mind együtt, és minden a helyén, az a Szegedi Kortárs Balett estje. Most, hogy "rálátásom" nyílt - a szó szoros értelmében, merthogy Győrben olyan a nézőtér - Juronits TamásA csodálatos mandarinjára, és mert tán koncentráltabb, ihletettebb előadás volt ez a budapestinél, megadtam magam: csatlakozom a produkcióért rajongók népes táborához. A Menyegzőt azonban még ennél is izgalmasabb munkának tartom; könnyed humora és frivol keserűsége, az eszközök pontos szimbolikája (a madárkalitka arcra vetülő árnya, a menyasszonyi ruhák guruló abroncsmetszete, mely csak hátulról árulja el viselőjéről a valót stb.) az élet iszonyatosan közhelyes - mert mindannyiunk számára közös - alapkérdéseit, alapélményeit firtatja, rendkívüli szellemmel, humorral, és közben persze szorul a szív, ahogy annak egy színházban lennie kell, ha történik az emberrel valami. Ha rajtam múlik - de hát nem -, magam biztosan a Szegedi Kortárs Balettnek adtam volna a legjobb együttesnek járó díjat. Azért a sikerüket így is nagyon jó volt látni, átélni.

Szűcs Katalin