Pedig a baljós elõjelek ellenére biztatóan kezdõdött az évezred utolsó, XVIII. Bábszínházi Világfesztiválja. A következõ, 2004-ben esedékes rendezvény házigazdája, a Rijekai Városi Bábszínház gyengédséggel és humorral teli elõadása félreérthetetlen példát mutatott, miként értelmezhetõ (többek közt) az élõ ember és az élettelen tárgy viszonya a korszerû bábjátékban, miként lehet (többek közt) önálló sorsa, jelleme egy holminak, jelen esetben néhány pár lábbelinek (Martin, avagy Minden cipõk cipõje, író, rendezõ, tervezõ René Medvesek). De még a kivételes ünnepélyességgel, a köztársasági elnök és számos más prominens személyiség jelenlétében megtartott nyitó ceremónián is gondoskodtak alapos gyanúnk eloszlatásáról. Az itt fellépõ jakartai Wayang Ukur együttes árnyjátéka, úgy tûnt, az egész fesztivál alapgondolatát vetíti elõre: játékuk egyszerre õrizte az õsi tradíciókat, és lépett ki a klasszikus formák korlátai közül. Mégiscsak arról lesz szó tehát kilenc napon át Magdeburgban, hogy egyszerre fedezzük fel újra az egyetemes bábjátszás gyökereit, és ismerkedünk a jelenkor legfrissebb eredményeivel, izgalmas kísérleteivel és persze a vadhajtásokkal, zsákutcába torkolló túlzásokkal.
A hagyományok előtti tisztelgést illetően nem lehetett okunk panaszra. Láthattunk klasszikus kínai árnyjátékot egy olyan tartomány kicsinyke falujából, amely átvészelte a kulturális forradalom üldöztetéseit; az isteneket, démonokat, meg természetesen Szun Vu-kung, a majomkirály harcait felvonultató játék énekesei-zenészei-animátorai földművesek, kézművesek, akik között a figurák készítésének mestersége épp úgy apáról fiúra száll, mint a történetek felidézése (Démonokról, bolondokról és szépasszonyokról, Guangy Árnyjáték együttes, Shaanxi tartomány). Volt a noŻ és a bunraku elemeit maszkos játékkal és táncszínházzal ötvöző japán "open-air-ritual" (A víz emlékezete és a fű álma, író, rendező, tervező, előadó Hoichi Okamoto). Indonéziából más vendég is érkezett: I Wayan Wija dalangjátékos és gamelánzenekara a Mahábháratából adott elő részleteket. A Maliból jött A vadász és az oroszlán című tradicionális mese már inkább exportlátványosság, mintsem érintetlen folklór, akárcsak a togói G.A.M.A. (Groupe Artistique de Marionnettes Akitan) énekes-zenés báb- és táncjátéka, az És az ő neve Aguessi volt.
|
"Az UNIMA 2000 válogató bizottsága másfél esztendeig volt úton, hogy érdekes és eredeti előadásokat válasszon ki" - olvashatjuk a bizottság egyik tagjának tájékoztatójában. Jó volna tudni, merre töltötték azt a másfél szűk esztendőt. Ám nem az a legnagyobb baj, hogy a világ tíz-tizenöt legjelentősebb együttese és szólistája közül egy sem vett részt az évezred utolsó bábos világtalálkozóján (a moszkvai Obrazcov Színház - immár hivatalosan is ez a neve - elégikus nosztalgia show-ja, a The Best of Obraszov’s Art a legjobb indulattal sem hozható fel ellenpéldaként). Az ő hiányukat pótolhatta és magyarázhatta volna néhány új műhely felfedezése. A baj az, hogy amit Magdeburgban láttunk, az nem bábfesztivál volt. Láttunk bábszínházi előadásokat is egy alternatív színházi találkozón.
De a XVIII. Bábszínházi Világfesztivál elmaradt.
Nem azért mondom ezt, mert a fellépők egy része mást gondol a bábjátékról, mint én, vagy mert már addig feszegette a műfaji határokat, hogy a bábjáték minden eddig volt ismertető jegye elveszett előadásából. Az itt szereplők java része egyáltalán semmit nem gondol a bábjátékról. Ugyanis nem bábszínházak.
Mintha egy úszó világbajnokságon távolugrók is indulnának.
Mintha egy énekversenyen táncosokat léptetnének fel.
Mintha egy filmfesztiválra képzőművészek neveznének be szobraikkal, képeikkel.
Nincs még egy olyan kishitű műfaj, mint a bábjáték, amely minduntalan önnön lényegének megtagadásán fáradozik.
Nincs még egy olyan eltaposhatatlan műfaj, mint a bábjáték, amely ezeket a megpróbáltatásokat is képes kiheverni.
Így történhetett meg, hogy bábszínházak helyett vagy két tucatnyi mozgásszínház, táncszínház, tárgyszínház, vizuális színház, satöbbi színház érkezett Lengyelországból, Hollandiából, az Egyesült Államokból, Olaszországból, Belgiumból és máshonnan, ahol kiváló bábszínházak működnek. És így történhetett meg az is, hogy Magyarországot a hivatalos programban a Mozgó Ház Társulás Cseresznyéskert-előadása képviselte.
Nyilvánvaló, hogy a német előkészítő bizottságot egyetlen törekvés vezette: szokatlan, rendhagyó, meghökkentő, polgárpukkasztó előadásokat felvonultatni. Nem baj, ha blöff, ha lila gőz, csak legyen extravagáns, irritáló. Legyen botrány. Csakhogy még botrány se lett. A polgár ma már nem pukkad olyan könnyen, mint Hernani csatája, vagy Jarryék idején. Túl vagyunk már mindenen. Vagy hozzáedződtünk a megpróbáltatásokhoz, vagy otthon maradunk szappanoperákat nézni. A "nagyközönséget" nem sikerült kihozni a sodrából, a jobbára kicsi nézőtereket mi töltöttük meg, a fesztivál és a kongresszus résztvevői, és mi jól neveltek vagyunk. Nem balhézunk. Legfeljebb fejcsóválva ballagunk egymás mellett előadás után, különféle nyelveken igyekezve - a nyelvtan és az etikett szabályait betartva - hangot adni indulatainknak.
A szervezők által felállított nyakatekert műfaji kategóriák között a legbosszantóbb szakmai baklövés a tárgyjáték és a tárgyszínház (=objekttheater, object theatre) összemosása. Előbbi a bábjáték egyik - néhány évtizede felfedezett, ma is gyakran művelt - hajtása. Tárgyak perszonifikálódnak; egy elegáns férfiernyő teszi a szépet a csupa fodor női paraplénak, tollas legyezők tárják fel lelküket a nézők előtt, táskák, ridikülök öntik ki titkaikat. A tárgynak lelke van ebben a játékfajtában. ("Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, / hogy sírnak a szobámban nesztelen; / sötétedő, sejtelmes alkonyokkor / bús lelküket kitárják meztelen" - mondja Babits verse, a Sunt lacrimae rerum.) Ez nem a primadonna legyezője, amely a művésznő kezében képes csodákra. Ennek önálló élete, akarata van. Gyűlöl, szeret. Fennhéjáz, meghunyászkodik. Tartózkodó, kitárulkozó. Ember-metafora.
A tárgyszínháznak nevezett legújabb kori képződményben ezzel szemben van az ember, és az embernek vannak tárgyai. Csecsebecséi, amikről eszébe jut ez meg az. És az őt körülvevő tárgyak segítségével megismerjük az ember történetét. Mint olasszá lett honfitársunk, Molnár Gyula németül eljátszott bizarr-groteszk játékában, A kimondhatatlan Okwzwá-ban. (Alcíme és műfaji önmeghatározása: "meghívás egy fej belsejébe".)
Molnár színházában egy krétakört látunk a földön. Hamarosan megtudjuk, hogy sugara éppen 3,14 méter. A kör szélén pedig harminchat fontos és kevésbé fontos tárgy található: könyvek, térképek, jegyzetfüzetek, műanyag flakonok. Egy 6,28 méter átmérőjű világegyetem alkotóelemei szisztematikus rendben. És a kör középpontjában az ember, C. C. alias Christian Carrignon, aki balkezes, akárcsak Kolumbusz, és akinek a monogramja is megegyezik Amerika felfedezőjének kezdőbetűivel. A tárgyak segítségével kezdetét veszi a világ újrateremtése.
Molnár Gyula játéka az okos, gondolkodtató tárgyszínház frappáns példája. Egy bábfesztiválon természetesen éppúgy nincs helye, mint a saját kategóriáján belül nála sokkal gyengébbeknek. Mint a belga Pet van Hemelryjk Ramona című agyrémének, amely gusztustalan műanyag giccsek gátlástalan tobzódása, számomra teljesen kivehetetlen céllal. A német szervezők mindezeket egy kategóriába sorolják a rijekai előadással.
Amikor már tudomásul veszi az ember, hogy nem bábfesztiválon van, rossz címre érkezett, akkor is érik bosszantó meglepetések. Mint az Uccellini című "szín-, hang- és daljáték" esetében, amely abból áll, hogy az előadó vödrökből különféle színeket ken fel egy vászonra, közben zörög, dünnyög, énekel. Az olasz-francia koprodukciót hároméves kortól ajánlják, melynek eredményeképpen a félórás opus ötödik percében megkezdődik a sokkal jobb sorsra érdemes kicsinyek és szüleik nem éppen néma exodusa. A végére csak a "szakma" marad, mert mi már mindent kibírunk.
Még talán a Plastic woman című, Thaiföldről érkezett szexuálpatológiai ízléstelenséget is. Mint a műsorfüzetből utólag megtudom (rossz szokásom, hogy mindig utólag böngészem a szórólapokat), szatírát láttunk a javából, egy regény színpadi változatát. Meglehetősen feminin küllemű ifjú angol és thai nyelven eljátssza egy halász történetét, aki bizony egy műanyag nőbe lett szerelmes. A szerelem, mint tudjuk, vak, ám hősünk nincs egyedül falujában különös érzelmeivel: sokakat megrészegített a plasztik csoda varázsos külleme. Szerencsére mi nézők nem esünk a csapdájába, mert a lényegre törő játék színpadán csak egy konyhaasztal látható, azon pedig egy életnagyságú babafej. Mindez nem gátolja messziről jött előadóművészünket, hogy vele a legkülönbözőbb szexuális perverziókat demonstrálja némi artisztikus és akrobatikus mozgás kíséretében. A pornográfia határait nem csupán súroló előadásnak külön feszültséget adnak találgatásaink, hogy a fiatalember mikor beszél angolul és mikor thai nyelven.
Azt is a műsorfüzet tudatja, hogy a "neves" thaiföldi együttes főként gyerekeknek játszik. Jó volna tudni, a válogató bizottság melyik tagja tekintette meg kitartó munkája során ezt a minden képzeletet alulmúló pornóműsort, továbbá hogy milyen műfajelmélet alapján sorolta a "szín- és bábjáték" (=Schau- und Puppenspiel - Performance with actors and puppets) kategóriába az élettelen babafejjel folytatott dramatikus etyepetyét.
Minden rosszkedvem ellenére szívesen emlékszem a Hallei Bábszínház és az Ernst Busch Színművészeti Főiskola közös vállalkozására, amely valóban a szín- és bábjátszás korszerű együttműködésének példája. Claudia Bauer rendező Goethe szövegeiből készített parafrázist Faust - pokoli utazás tizenhárom képben címmel. Hátborzongató és tiszteletlen látomás korunk Faustjáról és ördögeiről, mirólunk, kilátástalan múltunkról és még kilátástalanabb jövőnkről. Nagyon jó színészek küzdenek élettel-halállal, és néha még az élettelen bábok is majdnem annyira halottak, mint ezek az élet peremén vegetáló, alig-alig goethei hősök.
Hasonlóan meg tudja rendíteni nézőit a holland Neville Tranter borzongatóan kellemetlen játéka, a Re: Frankenstein. Ugyanabban a lepusztult szerelőcsarnokban zajlott az előadás, mint a Faust és mint a fesztivál legérdekesebb eseményei. Mert ezek valamennyien kilátástalan, kietlen világot tárnak elénk nagy meggyőző erővel, tehetséggel. Csupa talány, csupa bizonytalanság ez a Mary Shelley lábnyomain kikerekedő egyszemélyes és mégis sokszereplős krimi, egy remek színész-animátor és két nagyszerű muzsikus előadásában. A szorongó néző azt se tudja egy idő után, ki az élő, ki a holt, ki a gyilkos és ki az áldozat professzor doktor Victor Frankenstein titkos tanácsos reménytelenül lepusztult, mocskos laboratóriumában.
A mai ember kétkedő, profán kérdéseit teszi fel a középkor isteneinek a Theater Künstliche Welten Edda-feldolgozása. Nemcsak a szellemisége rokonítja az előbbiekkel, de a báb gondolatokat és jelentést hordozó jelenléte is. Ennél tovább lép a francia Théâtre La Licorne előadása, a Macbętes, amely - mint a kifacsart szójátékcím is mutatja - a rovarok birodalmában játszatja el a skót trónbitorló tanulságos történetét (bęte=állat, féreg, rovar), vagy a stuttgarti Materialtheater kétszemélyes Übü királya, amely négy kézzel és valóságos anyagokkal idézi fel egy vásári blődli modorában az ugyancsak shakespeare-i ihletésű comico-tragédiát.
Szinte maradéktalanul eleget tesz a klasszikus marionettjáték műfaji követelményeinek a kanadai Ronnie Burkett hatalmas apparátust mozgató, tetszetősen kivitelezett játéka, a Tinka új ruhája. Kár, hogy a középfajú színműnek álcázott, terjengős moralitás valójában csak ürügy a játékosnak, hogy több mint húsz zsinóros marionett életre keltésével színészi és mozgatói virtuozitását csillogtassa. Voltak az előadásnak kifejezetten taszító pillanatai, amikor Burkett - régi, olcsó fogás - "elnevette magát" játék közben, percekre kizökkentve a tempóból-ritmusból hálás közönségét. Ilyenkor biztos a nyílt színi taps, és biztos, hogy nemtelen anyagból szövődik a siker.
Bármely más célkitűzésű fesztiválon joggal keltene feltűnést az Egyesült Államokból érkezett Kleopátra, Kathy Rose noŻ-ihletésű, a kabuki elemeit tökéletes technikai biztonsággal, igen magas szinten alkalmazó, a filmet a live performance-szal kombináló, sodró erejű látványszínháza, vagy a francia Théâtre Manarf becketti szellemiségű, szomorú komédiája a bezártságról, a menekülés lehetőségeiről, a fenyegetettségről, az Én is, én is. És bizonyára az én készülékemben volt a hiba, hogy érintetlen maradtam Molnár Gyula másik munkájával, a Kékszakáll-lal szemben, amelyet egy német földön nyilván népszerű, fanyar civilséget sugárzó hölgy, Annette Scheiber adott elő. A "mese naiv és tapasztalatlan asszonyoknak" talán azért sem jutott el más konvenciókkal bedugaszolt fülemig, mert sem naiv, sem tapasztalatlan nem vagyok immár, asszony pedig nem is vágytam lenni soha.
Igazán önfeledt örömet azért csak a fesztivál második napján éreztem, amikor a város közepén lévő Ulrichplatzon hamisítatlan vásári mulatságot rendeztek. Eljöttek a bel- és külhoni árusok bóvlijaikkal, és a mutatványosok, elsőrendű portékájukkal. Volt itt élő keljfeljancsi (hatalmas golyóra szerelt, szüntelenül eldőlő-felpattanó-odébbguruló, csodálkozó bamba bohóc), hipernaturalista óriásbáb-hivatalnokok, mintha a jövő klónozott-egyforma emberei riogatták volna az összegyűlt tömeget, zenészek, kikiáltók, tűznyelők. És persze remek vásári bábjátékosok: Dan Bishop igazi Punch-játéka, Salvatore Gatto Pulcinella-mókája, a Varieté am Faden, egy régi szász marionettszínház patinás-ódon cirkuszműsora, Albrecht Roser, a német bábjátszás nagy öregje marionettjeivel, a brazil Caixa de Imagens parányi varázsdobozával. És a magyar Maskarás Céh, egyre érettebb és magával ragadóbb gólyalábas virtuskodásával.
Magyar bábosok sikerének még egyszer lehetett örülni: az Amatőr Találkozó keretében az Astra Együttes eljátszotta a Szent Norbert Templom puritán falai között egyik legszebb bibliai tárgyú játékát, a Példabeszédeket. Mint mindig, most is az igazat mondták, nem csak a valódit.
Ám csekély vigaszt nyújthat ez a néhány maradéktalan élmény. Az elszalasztott lehetőségek és az elmaradt igazi revelációk miatti szomorúság elhomályosítja a reménység óráit. Mennyi energia veszett kárba ezen az UNIMA nevével fémjelzett, a bábjáték legújabb eredményeit semmibe vevő fesztiválon! És hová vezet ez az út, a "pluralizmus" bombasztikus jelszavával összehordott, parttalan sokféleség? Mit akart bebizonyítani ez a válogatás? Hogy nincs többé igazi, korszerű bábjátszás? Ezt nehéz bebizonyítani úgy, hogy nincs jelen cseh, lengyel, bolgár, román, magyar, belga, holland bábszínház a bábszínházak XVIII. Világfesztiválján.
Miközben ezen morfondíroztam, a villamoson összetalálkoztam Eric Bass-szal és családjával. Ő egyike ma a világ legkiválóbb szólistáinak. Kivételes emberségét, töprengő lényét és költői játékát többször élvezhettük Budapesten. Legutóbb négy éve, az UNIMA XVII. Világfesztiválján lépett fel nálunk ő is, német felesége is. Most hátizsákkal, nézőként járták a fesztivált. Persze a bábosok közül még az igazi sztárok sem járnak külön repülőgépen, nem laknak luxusvillában. Eric Basséknak csak a nézőtéren jutott hely (ha megváltották a jegyüket) ezen a súlyos identitászavarral küszködő fesztiválon. Ahogy a másik káprázatos komédiás, Massimo Schuster sem kellett a finnyás válogatóknak. Ő a kongresszuson élte ki játékos szenvedélyét. Ott ágált, pörölt, hadakozott. A nézőtereken nem dühöngött. Csendesen somolygott hatalmas bajusza alatt. Ő türelmes. Majd talán legközelebb.
Elutazásunk napján még megnéztem a legdivatosabb és legizgalmasabbnak mondott lengyel látványszínházat, Leszek Mądzik Scena Plastycznáját. (Vajon melyik színház nem látványszínház? Hiszen még a rádiószínház is az.) Vagy harmincan verődhettünk össze az előcsarnokban, még itt maradt kollégák, ismerősök, félismerősök. Meg néhány mindenre elszánt "civil". Két mosolygós, megilletődött jegyszedőnő érkezik, vagy hat-nyolc embert kézen fog, és magával visz. Egy harmadik nyugalomra inti a többieket. Bizalmaskodva elárulja, alighanem mindenki bejut az előadásra. Megkönnyebbülünk. A harmadik vagy negyedik transzporttal én is elindulok.
A jegyszedő bevezet a koromsötétbe. Falépcsőkön haladunk felfelé, botladozva. Már nem tudom, hol vagyok, hova megyek, miért töröm magam. Nagyon sokáig toporgunk, amikor végre a hölgy gyengéden leültet egy nagyon kemény padra. Semmit nem látok, a szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez.
Nem tudom, mennyi idő telik el így. Érzem, hogy mellettem is ülnek, de nem tudom, kik, nem tudom, hányan. Újabb csoszogó léptek, újabb "kiválasztottak" érkeznek. Egyre kellemetlenebbül érzem magam. Hány óra lehet? Talán ki se jutok innen többé. Vajon elérem-e a vonatot Berlinbe? És a Malév gépét? A drága jó Malév!... (Ez a történet még a bizalomvesztés előtti korban játszódik.) De a következő percekben (órákban?) már sokkal alapvetőbb kérdések foglalkoztatnak. Ki vagyok? Kik vagyunk? Összeterelt barmok? Foglyok? (Volt már tárgyalás? Vagy csak úgy?) Áldozatok? Netán egy színházi előadás nézői?
Nagyon-nagyon sokára mintha kegyelmet kapnánk. Halk zene szólal meg. Halvány, monoton dallam. Máskor meg se hallanám, de most maga a megváltás. Alig észrevehetően közeledik, egyre hangosabb. A monoton melódia mellé szabályos ütések konok ritmusa társul. Az is erősödik. A hangfal itt van a jobb fülem mellett. Most már dübörög, időtlen idők óta szól.
Még mindig nem látni semmit. Néha káprázik a szemem a sötétben, mintha nagyon messze mozogna valami. Tényleg. Most mégiscsak kezdetét veszi a Kapu című előadás. Egy henger formájú valami gördül felém iszonyú lassúsággal, kérlelhetetlenül. De alig látom. Sötét henger a sötétben. Egyre nagyobb lesz. Jön. Aztán, amikor rám nehezedne, mintha mindegy volna, ugyanolyan lassúsággal elindul visszafelé. Jóval később egy emberi alak bontakozik ki a homályban. Arca nincs. Vagy csak én nem látom. Előrezuhan, valamilyen vizesárok van a "kapu" előtt. Aztán még egy jön. Minden erejét összeszedi, de ő is belezuhan a vízbe. Egy harmadik hasonló sorsra jut. Élnek. Még élnek. Mozognak. Puhán, közömbösen henteregnek a folyadékban.
Nagyon messze valamilyen fény jelenik meg. Egy alak csoszog előre. Lábai előtt puha, ezüstös csillogású véglények (kígyók? sár?) csúsznak felénk. Az alak alig bír menni. Előrebukik, arccal a csillogó semmibe. Jön egy másik, az is keservesen halad, majd elzuhan. Aztán egy harmadik. Még lassabban, még reménytelenebbül jön felém. Elbukik.
Nincs kegyelem. Vagy mégis? Mellettem, a földön valami világosság bontakozik ki. A lábam alatt halottak fekszenek. Vagy inkább kirakati próbababák. Derengeni kezd. Egymásra nézünk. Megmenekültünk. Átlépünk a halottakon, és kijövünk a színházból. Néhányan tapsolni kezdenek mögöttem. Nyilván örömükben. De senki nem jön ki meghajolni.
Leszek Mądzik azt mondta egész színházi tevékenységéről, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt az előadást rendezi. Kegyetlen, könyörtelen ember. Hajdani honfitársa, Jan Kott azt írta jó három évtizede, hogy a kegyetlen színház alighanem elkerülhetetlen, de ő abban nem kíván se néző, se színész lenni. A kegyetlen színház ugyan rég a múlté, de azért nagyon meg tudom őt érteni.
Balogh Géza
