Egykoron Piatra Neamþ-ot "Karácsonykõ"-nek nevezték, és a korabeli források szerint a XVII. században magyarok lakták. Ezt az információt a nyelvünket hibátlanul beszélõ és történelmünket nagyszerûen ismerõ Robin Bakertõl kaptam. A The British Council európai igazgatója tudniillik májusban eltöltött néhány órát azon a nemzetközi színházi találkozón, amely Kelet-Európa egyik legrangosabb kulturális eseménye lett, és amelynek programján az idén világnagyságok is szerepeltek. Sõt, "mûsoron kívül" eljött például Silviu Purcãrete, aki jelenleg a Centre Dramatique igazgatója Limoges-ban. A hírneves román rendezõ többek között azért utazott a moldvai fesztiválra, hogy Helmut Stürmerrel megbeszéljék újabb közös bécsi produkciójukat. A több mint húsz esztendeje Németországban élõ, kiváló díszlettervezõ ugyanis tagja volt a zsûrinek (tavaly õ tervezte a Piatra Neamþ-i Színházi Fesztivál logóját), és a kilencvenes években megvalósult alkotásaiból kiállítást is rendezett itt. (A munkáiban a klasszikus jegyek és modern formák látszólag szertelen viszonya, a posztmodern renddé egységesülõ rendetlenség tragikomikus harmóniája egyébként akár a jelenlegi európai színjátszás jelképe lehetne.)

Az idei színházi seregszemle, miként 1992 óta mindig, most is két részből tevődött össze: az új színpadi kezdeményezéseket felvonultató verseny-, illetve a minden évben más kultúrát bemutatni kívánó fókusz-programból. S ahogy felélesztése óta szokásos, a tizenhatodik alkalommal megszervezett fesztiválnak is volt magyar meghívottja. Sőt, a fődíjat - megosztva Alexander Hausvaterrel, a jászvásári Nemzeti Színház produkciójának (Koltčs: Roberto Zucco) rendezőjével - éppen a Budapesti Kamaraszínház társulata nyerte el, mégpedig "az Alföldi Róbert rendezte Schiller-dráma, a Haramiák előadásában nyújtott izgalmas színészi alakítások kifejező erejéért".

A fókuszba ezúttal Amerikát állították. Az apropót nyilván Andrei Şerbannak és tanítványainak aktív jelenléte adta (a Şerbannal készült interjú a Criticai Lapok 7-8. számában olvasható), de az Újvilág közvetett hatása, azaz "az amerikanizáció" pozitív és negatív befolyása amúgy is aktuális kérdés. A tanácskozásokon - amelyek fő témája: Amerika - a világok legjobbika? - neves elméleti és színházi szakemberek számoltak be tapasztalataikról, az öttagú zsűriben helyet foglaló két egykori és jelenlegi Fulbright-ösztöndíjas látásmódjának különbözősége pedig tanulságos adalékként szolgált a sokarcú Egyesült Államok megítéléséhez. Alexa Visarion, aki a kilencvenes évek elején megalapította és fennállása idején vezette a bukaresti Román- Amerikai Színházat, amely 1996-ig működött, kétszer is hosszú időt töltött el az Államokban, ráadásul először a hetvenes években, és Moszkvából (!) került ki oda ösztöndíjasként. Következésképp a román rendező 2000-ben is könnyes szemmel, eufóriában ecsetelte az Amerika nyújtotta lehetőségeket, földi Paradicsomként festve le a kontinensnyi országot. Vele szemben Dr. Calvin André McClinton professzor finoman bár, de határozottan érzékeltette, hogy azért hazájában sem minden fenékig tejfel - különösen a feketék számára nem.

Az augusztusig Romániában kutató, színes bőrű musicalrendezőnek azonban Kelet-Európával sincs mindig szerencséje, hiszen a bukaresti színiakadémia növendékeivel meghirdetett workshopja el kellett maradjon, mert a Színház- és Filmművészeti Egyetem nem rendezte a már bemutatott Rémségek kicsiny boltja szerzői jogi kérdését. Ekképp a "tiszta Amerikát" csupán a New Yorkban működő La Mama vicsorgóan abszurd Ionesco-produkciója, a Különóra képviselte Piatra Neamţ-on - a Stürmerhez hasonlóan temesvári születésű Niky Wolcz rendezésében.

És a csellistával mit csináljunk?

Ugyanakkor a szervezők meghívták azoknak az amerikai daraboknak az előadásait, amelyeket a közelmúltban romániai művészek hoztak létre. Idetartozik a fiatal Vlad Massaci német nyelvű rendezése is, aki James Bosley Fun című színművét állította színpadra a lipcsei Theater der Jugen Welt társulatával. A vetített képsorokkal, filmes eszközökkel ötvözött, egyébként hagyományos stúdió-előadás főszereplője két csellengő barátnő. Átlagos, inkább jómódú környezetben nevelkedő tinédzserek, akik csavargásaik közben csak úgy heccből gyilkosságot követnek el. A tanmese az előzményeket tárja fel két párhuzamos vallatás keretében. Az egyik lánnyal egy leszbikus küllemű, rideg pszichológusnő igyekszik tisztázni az elkövetés körülményeit, míg a másikat egy nőiesen puha, nyájas, szenzációhajhász újságíró kérdezgeti. Persze egyik felnőtt sem találja meg az unatkozó vadócok személyiségéhez a kulcsot. A produkció arra a valós veszélyre hívja fel a figyelmet, miszerint egy deviáns, önző társadalom menthetetlenül kitermeli a fiatalkori bűnözést.

Az amerikai darabok román nyelvű feldolgozásai között - a Bukaresti Nemzeti Színház Gelu Colceag rendezte (és játszotta) Barrymore, William Luce darabján kívül - Piatra Neamţ-on is látható volt David Henry Hwang bizarr témájú M... Butterfly című színműve a bukaresti Odeon előadásában. Doina Levintzának a film ihlette, dekoratív kosztümjeiben, Vittorio Holtier igen egyszerű, inkább jelzésszerű díszletében, a méltán elismert Florin Zamfirescu (Gallimard) és a nagyszerű Marius Stănescu (Song Liling) főszereplésével Ada Lupu vitte színre azt a nyolcvanas években visszhangos botrányt kavart, megtörtént esetet, amelyből a Tony-díjas Broadway-siker született. Egy nős francia diplomata ugyanis valóban sok éven keresztül folytatott titkos szerelmi viszonyt egy kínai opera "művésznőjével" anélkül, hogy észrevette volna, a "hölgy" nemcsak kém, de valójában férfi. A fanatizált kínai kommunizmus és az elpuhult nyugati kapitalizmus ellentétének, az ősi kultúra "hasznosítása" és egy új civilizáció, a tradíciókból kommercializálódó világ kettősségének, vagyis az abszurd realitásának ábrázolása mellett az elképesztő sztorit román színpadon mindenekelőtt a szenzációs színészi alakítások teszik hihetővé. Amennyiben valaki nem folytat előtanulmányokat, a megfelelő dramaturgiai fordulatig egyáltalán nem nézi a "színésznőt" transzvesztitának. Nem a smink és a jelmez teszi; Stănescu mozgása, viselkedése, lényének egésze képes elhitetni, hogy egy keleti nőt látunk, akibe miért is ne szeretne bele egy nyugati férfi. Döbbenetes ugyanakkor, hogy mihelyt "a kém" felfedi nemi identitását, annyira férfiassá válik, hogy maga a néző ütközik meg saját addigi érzékcsalódásán. Briliáns metamorfózis szemtanúi lehettünk.

Az amerikai kommersz darabokból készült színészi jutalomjátékokon túl, az idei Piatra Neamţ-i Fesztivál másik jellegzetessége a kortárs román színművek meghívása volt. Idesorolhatók az idestova csak franciául író Matei Vişniec darabjai is, aki szülőföldjén a legtöbbet játszott szerző. A fesztiválon két drámája is szerepelt. Annak a négy tehetséges színésznek az És a csellistával mit csinálunk? (Şi cu violoncelul ce facem?) című előadását, amely már több fesztiválon megfordult, ezúttal a Teatrul Act produkciójaként hirdették. A szimbolikus váróteremben játszódó Vişniec-abszurd a szélsőséges intolerancia kritikája. A sétapálcás úr (Gabriel Spahiu), Az újságos férfi (Mihai Călin), illetve A fátyolos nő (Ada Navrot) paroxizmusig fokozott ingerültségét a magányosan muzsikáló művész, azaz egy titokzatos csellista váltja ki, akit a kitűnő előadás rendezője, Vasile Nedelcu személyesít meg.

A másik darab politikai szatíra - a társadalom mint tébolyda jól ismert színpadi közhelye. Ugyanakkor a Franciaországban élő román szerző A kommunizmus története, azaz mese elmebetegek számára (Istoria comunismului povestită pentru bolnavii mintali) című parabolájának pikantériája, hogy a közvetlenül Sztálin halála előtti időszakban játszódó darabot a moldáviai Eugčne Ionesco Színház adta elő, egy tizenöt éve Franciaországban élő angol rendező színreállításában. Charles Lee az előadás hitelessége érdekében állítólag három párizsi bolondokházát keresett fel, míg a kisinyoviak a helyi tébolydák ismerete nélkül is elegendő őrületesen valóságos szovjet tapasztalattal rendelkeztek. A színházterem egészében játszódik a produkció - már a metafora miatt is. A nézőtéren ülő, vagy a közönség közé befurakodó, velük kommunikáló ápoltak nem csupán a kóreseteket jelenítik meg szinte medikus vizsgához illő precizitással, de jól felismerhető karaktert is kölcsönöznek a szerepeknek. Ekként a sztereotip szöveggel rendelkező tömegszereplők is ugyanannyira emlékezetesek maradnak, mint az a nő, "aki ismerte Sztálint" (Alina Turcanu), vagy "aki szerette" őt (Angela Sochircă), esetleg "az anyja volt" (Maia Grosu). Aminthogy a pedagógiai feladattal elmebetegek közé küldött fiatal író (Valeriu Ungureanu) sem kevésbé bolond, mint a tébolyultak, vagy azok orvosai, ápolói, például a Sztálin nevének puszta hallatán izgalomba jövő, nimfomániás főnővér. Hiszen az egész társadalom a demagógia áldozata, valamennyien kollektíven fertőzöttek a sztálinizmus kórjától. Az egy részben játszott, két és fél órás előadásban látható Katyusa-kórus, vagy a beállítások, tablók, jelképek jól ismertek az egykori Moldáviai SzSzK-n kívül is; ironikus alkalmazásuk, a figyelemre méltó alakításokkal együtt lényegében mindvégig leköti a nézők figyelmét. Egyedül Sztálin (Valentin Zorilă) élethű megjelenését érzem feleslegesnek, különösen a "megvalósult" szocializmus torz tükréhez sehogy sem illő, szentimentális jelenet szereplőjeként.

A sztálinizmus benne van Radu Afrim Raymond Jean regényéből adaptált Job című produkciójában is, amelyet ő maga rendezett meg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház stúdiójában. A többértelmű előadáscím (ami munkát, állást ugyanúgy jelenthet, mint Jób nevét) a Felolvasónő (Suzana Macovei) foglalkoztatóinak kapcsán szexuális deformációk egész sorát rejti. A különböző színű helyszíneken ugyanis a paraplégiás Erictől és anyjától a vörös Pázmány grófnőig, a szadista, buddhista bírótól a beteg üzletemberig többen felvonulnak. A Piatra Neamţ-i vendégjátékon az ugyan nem derült ki, hogy az előadás mitől olyan jó hírű (nagyszínpadi változatban láthattuk), de Horaţiu Mihaiu színszimbolikára és funkcionalitásra építő, minden helyszínt magában foglaló ötletes díszlete, illetve az ezeket kiegészítő kosztümök így is dicsérhetők.

Sokkal egyértelműbben sikeres volt Radu Afrimnak a fesztiválon látott másik rendezése. Az Underground (vagyis a marosvásárhelyi Ariel Színház) szereplői ugyanis tenyérnyi helyen egy egész - egyszerre reális és szürreális - világot képesek megidézni. Az Infánsnő Ž használati utasítás (Infanta Ž mod de întrebuinţare) hősnőjét egyébként is lebilincselően személyesíti meg Monica Ristea-Horga. Így elsősorban neki és az őt jól segítő partnereknek köszönhető, hogy nemcsak Francesca életpályájának és személyiségének mozaikdarabjai állnak össze koherens egésszé a nézőkkel való improvizálás és a kötött szöveg elmondása, ének és tánc, bűvészkedés és bábmozgatás, élő állat és játékbaba, valamint egy kellékarzenál bevetése közben, hanem ezalatt az is kiderül, milyen szellemes szöveget használnak az előadáshoz. A produkció Saviana Stănescu Tudják meg, hogy a vonatok az infánsokkal kapcsolatos meséket mondanak című írásából készült. A 33 éves írónő más darabjait egyébként Párizsban és Németországban is játszották már, és az "újhullám" legismertebb képviselőjének Felfújt rémálom (Apocalipsă gonflabilă) című "aberrációja 4 helyszínen és 3 epizódban" elnyerte az UNITER "1999 darabja" címét.

A Piatra Neamţ-i Színházi Fesztivál legfrissebb román színjátékát azonban maga a vendéglátó Ifjúsági Színház mutatta be a nyitó napon. A fiatal Liviu Uleia mindössze 11 oldalas költői szövegét kifejezetten erre az alkalomra vitte színre Theodora Herghelegiu. A másfél órás produkció két hét alatt készült el. A filmes inzerttel keretezett, három helyszínen szimultán játszódó, sokszor rögtönzésszerű groteszk játék a halálba való átmenet nehézségeiről és felettébb tanulságos voltáról szól. A Bardo-Blues szürreális paródiájában két maffiózó képtelen kinyírni egy hol táplálkozó, hol olvasó, hol Rubik-kockával foglalatoskodó, ám meghalni képtelen fiatalembert; középen, vagyis a művi illúziókeltés színhelyén egy rendező állítja be egyre idegesebben a két rabruhába öltözött szereplő hasonló tartalmú jelenetét; míg a harmadik, naturalista helyszínen három nő küszködik egymással és a gyilkolás módozataival.

A rendezőnő másik Piatra Neamţ-on látható munkáját a bukaresti Teatrul Act és Teatrul Inexistent nevű alternatív költségvetésű hivatásos színházak koprodukciójában hozták létre. A Roberto Mazzucco adaptációja nyomán készült atelier-előadás, a Hogy csináljunk... (Cum se face...), azaz "Hogy csináljunk előadást arról, hogy hogy csináljunk előadást" című fergeteges, mulatságos, némelykor parodisztikusan önironikus játék női szereplője, Antoaneta Zaharia elnyerte a fesztivál különdíját is.

Nekem azonban a romániai meghívottak közül mégis Ada Milea estje tetszett a legjobban. A pol-song-előadóként és zeneszerzőként egyaránt jól ismert vásárhelyi Janis Joplin, a félig román, félig magyar színésznő egyénisége, színpadi ereje, dalainak egyszerre ősi és modern, folklorisztikus, érzelgős, ironikus, cinikusan kritikus, szellemesen fájdalmas költészete még teljesebbé vált zenész partnereinek játékos közreműködésével abban a Theodor-Cristian Popescu rendezte Román Mioritikus Köztársaság (Republica Mioritică România) című előadásban, amely szerintem ma a romániai értelmiség általános életérzésének legőszintébb kifejezése.

A már említett vendégjátékok mellett több külföldi produkciót hívtak meg a tizenhatodik Piatra Neamţ-i Színházi Fesztiválra. Latin-Amerikát például az argentin Grupo Teatral Stacatto képviselte, amely Rodrigo Garcia Matando horas című költői művét mutatta be Cynthia Pierce adaptációjában és rendezésében. A szó és a mozgás kombinációjából keletkezett poétikus produkció két pártában maradt aggszűz eseménytelen életének sztereotip emlékeit idézi meg. A kölni Theater Im Baumturm viszont a svájci Urs Widmer igen aktuális menedzserdarabját hozta el Top Dogs címen, amely elbocsátott középvezetők "átnevelésének" módszerével ismertet meg úgy, hogy a közönség emberi drámákkal azonosul. A svájci Markus Zohner pedig kettesben Patrizia Barbulantival, széken ülve, mindenféle kellék, díszlet és kosztüm nélkül játssza el Shakespeare művét, a Ha!HAmlet címhez méltóan.

A fődíjasokról ezúttal nem tudok beszámolni. Sajnos, Hausvater rendezését már nem láttam, a budapesti Haramiákról pedig szóljanak inkább a román bírálatok. Ezek közül különösen figyelemreméltó Cristina Modreanu írása, aki a zsűri kritikustagja volt.

Darvay Nagy Adrienne