Pesti Színház

"Minden kornak megvan a divatos betegsége; mostanában általános az a jelenség, hogy senki se ismeri saját testméreteit. A többség egy fejjel alacsonyabbnak szeretne látszani, de akadnak cseplesz kis emberkék, akik óriásoknak hiszik magukat."

(Örkény István: Tóték)

Az idézet az 1964-ben még filmre szánt, 1966-ban a Kortársban közölt kisregényből való. Bár ebben a formában nem hangzik el a Réthly Attila rendezte Pesti színházi előadásban, mégis, akár mottója és motorja is lehetne annak. A felújítás ugyanis - bár nem fordítja fel fenekestől a drámát, nem írja át a szöveget, a szerepeket - a legfontosabbat, a Tóték hatalmi hierarchiáját hangolja át.

Örkény István a Macskajáték világszínházi sikerszenzációjával szembesülve fogalmazta meg, hogy ő valójában nem is egy darabot írt, hanem ahány színésznőre bízatott Orbánné szerepe, annyit. A Tóték esetében ez az igazság többszörösen realizálódik: mert nemcsak (megkockáztatom: nem is elsősorban) az Őrnagy, vagy akár Tót alakítója, hanem a két egyenrangú főszereplő viszonya határozza meg az előadást.

A Pesti Színház bemutatója előtt minden híradás, interjú arról szólt, hogy a fiatal rendező maga korabeli - 28 esztendős - Őrnagyot választott Gyuriska János személyében. Ez a megoldás természetesen nem kompromisszum, hanem koncepció: a rendező ezzel, és a vele szemben álló, apja korú Tót (Blaskó Péter) jelenlétének súlyával, megalázottságának sajátosan tragikus voltával generációs drámává (is) élezte, aktualizálta a kiszolgáltatottak tragikomédiáját.

A premierközönség összetételénél fogva valószínűleg még a Pesti Színházban is idősebb az átlag nézőnél. De itt is kiviláglott: a nézők jó része a dráma ősbemutatója után született. Őket nem köti, bénítja, lelkesíti a régi emlék; nem tartja fogva Latinovits őrnagya. Valószínűleg azt sem tudják (vagy ha igen, jobbára csak könyvekből és családi legendákból), mit jelentett egy kurta évtizeddel 1956, nem sokkal az amnesztia után, a puha diktatúra éppen csak enyhülő szakaszában a kiszolgáltatottság ellen való torokszorító tiltakozás, a megkésett, de feltartóztathatatlan lázadás apoteózisa. Mit a moszkvai Szovremenyik Színház változatában a hatalom és a leigázottak kétesélyes küzdelme. Hogy amikor a német SS-egyenruha már csak álca volt a figurán, a jelmez, és általa a dráma (tényleges) antifasiszta üzenetének erőteljes kiemelése, kizárólagos hangsúlyozása menlevelet is kínált a produkciónak.

2000-ben nyilvánvalóan másfajta pluszt vár a felújítás nézője: a jelenidejűség intenzitását. Az előadás kezdetén - megvallom - ezt nem eléggé éreztem. Talán mert túlságosan ismerős volt minden dialógus és szituáció.

Mi változott a későbbiekben? Minek köszönhető, hogy egyre kíváncsibban követtem a cselekményt, egyre tisztábban rajzolódott ki a Tóték nekünk, hozzánk szóló üzenete? Gyuriska János, amikor nyilatkozatában reális magyarázatokkal hitelesíti a rászakadt szerencsét, azzal érvel, hogy a háborúban minden lehetséges, az orosz regények tele vannak fiatalon magas katonai rangot kivívott fiatalemberekkel. Egy kritikában is azt olvastam, hogy az Őrnagy, aki nem javakorabeli férfi, hanem majdnem srác, feltehetően a háborúnak köszönheti gyors előmenetelét. (Bóta Gábor, Magyar Hírlap) Elvben ez is lehetséges. Csakhogy Örkény Őrnagya Réthly Attila színpadán nem szerencsés karrierkatona, hanem a hatalomgyakorlás abszurd médiuma.

Amikor a színészt az foglalkoztatja, hogy "a szerep korának fiatalodásával módosultak a darabbeli szituációk, minden bonyolultabb és groteszkebb lett" - nagyon igaza van. De nem azért, mert "az Őrnagy tüskeként fúródik a Tót családba", és a fronton levő fiuk helyett lehet akár a gyerekük is, lányuknak szeretője, báty helyett a bátyja", hanem mert Tót számára egy fiakorú rabtartó kegyeit keresni még megalázóbb, mintha valódi, egyenrangú, vagy legalábbis egykorú ellenféllel szembesítette volna az élet. Ezt a kimondatlanul visszájára fordított hierarchikus viszonyt lélektanilag, társadalmilag, sőt politikailag is voltaképpen a fiatalság kultuszát megalapozó korunk hitelesítette. Többek között ezért (is) érezni - főként az előadás második részében - egyre keményebbnek, egyre érvényesebbnek a Pesti színházi előadást.

Nem mintha Réthly Attila eltökélten és szimplán aktualizálta volna a darabot, vagy éppen egy realista Tótékat, valamiféle behelyettesíthető káderképleteket állított volna színpadra. Ellenkezőleg: a gyerekrajzzá egyszerűsített, időtlen, sőt mesebeli színpadkép, az erőteljesen stilizált mozgás, a valóságos arányok hangsúlyos megváltoztatása - mindinkább az abszurditás, az absztrakció irányába mozdítják el a játékot. Bizonyítva ezzel a szerző egykorú igazát: Örkény még az ősbemutató idején elárulta, hogy szívéhez igazán közel egy teljesen elvont, akár fekete paraván előtt prezentált Tóték állna.

A Pesti Színház előadásának konstans elemei - Bartos András szimplifikált és stilizált díszlete, Szűcs Edit időtlenül korrekt jelmezei - nem változtak menet közben. Legfeljebb a színpadon kerengő kisvonat méretaránytalansága fokozza szembetűnően a látvány valószínűtlenségét. (Az ötlet értékéből sokat levon, hogy hasonlót már nem egyszer láttunk hazai színpadon.)

A játék stílusa azonban a cselekmény előrehaladtával - és nemcsak a dobozolás valószínűtlen, felfokozott ritmusában! - mindinkább kileng a szélsőségek felé. Komikuma is, tragikuma is egyre harsányabb anélkül, hogy az ízléshatárokat átlépné. A nyílászárók sokáig értelmetlennek tűnő térbeli elhelyezése is rögtön funkciót, értelmet kap, amikor az ajtók a marionettfiguraként rájuk támaszkodó, kapaszkodó szereplőkkel együtt lendülnek forgásba, s a formabontó ringlispíl a fináléban a résztvevők haláltáncát sejteti.

Ki a Tóték főhőse? - teszi fel kritikájában Molnár Gál Péter a nem is olyan abszurd kérdést. Ezúttal főként azért, hogy a kézenfekvő választást, az Őrnagyot vagy Tótot megkerülve Tótnéra adhassa le szavazatát. Álláspontját Börcsök Enikő varázslatos színészi játékának - egészében és részleteiben is maximálisan indokolt dicséretével támasztja alá. Paradoxonai, amelyekkel a vígjáték komolyságát, a drámának felfogott tréfák varázsát, Börcsök Enikő szellemes és okos butaságát dicséri, még azt is majdnem igazolták, amit a kritikus konklúzióként megkockáztatott, hogy tudniillik Réthly előadásának akár az is lehetne a címe, hogy Tótné.

Számomra azonban volt egy Tótnénál is fontosabb, súlyosabb, premier plánba került mellékszereplője az előadásnak: a postás. A legtöbb Tóték előadás postására a figura szellemi fogyatéka volt a jellemző: a meghúzott szövegekből rendszerint az maradt meg, ami a cselekmény feszültsége és kimenetele szempontjából elengedhetetlen. Vallai Péter postása ezzel szemben nemcsak a rossz hír hozója, illetve visszatartója, nem egyszerűen a falu bolondja, vagy ha igen, akkor főként a szó shakespeare-i értelmében; ez a végzet szerepét betöltő, elesett figura filozófus is, bíró is egy személyben. A rábízott küldeményeket manipulálva úgy befolyásolja a falubeli (és a darabbéli) sorsok alakulását, ahogy csak a végzet hatalma engedi: ha nem tenné, ha nem avatkozna bele a végzet dolgába, érvényét és értelmét vesztené Tóték egész kálváriája. Vallai Péter harsány gesztusok nélkül, Örkény szövegét, a postás esendőségét tiszteletben tartva, szellemmel és lélekkel tölti meg a félkegyelmű pária fizikai valóját: csak azért nem félelmetes, mert tudjuk, hogy ebben a világban a harmóniát és szimmetriát kereső szellem és a lélek mindenképpen kiszolgáltatott. Akkor is, ha Örkény és Tót párharcában igazából egyiknek sem osztottak lapot, hiszen a darab dramaturgiája és a szereposztás logikája, a véletlen és a munkamegosztás törvénye szerint ezúttal a postás kezében van az adu ász.

Vallai Péter alakításában a postásnak nem kevesebb jutott egy kerékkel, hanem inkább több: mintha kimondatlan titka lenne és valamiféle, a darabban homályban hagyott múltbéli szenvedés roppantotta volna össze hajdan éles szellemét. Hogy a figurának ez a szokatlan felnagyítása nem Örkény szándéka ellen való, bizonyíték rá maga a szöveg, közelebbről a postás szókincse és szófűzése, amely részleteiben elég bonyolult és gazdag ahhoz, hogy akár a postás értelmiségi eredetét, magatartásának intellektuális momentumait is érzékeltesse. Vallai nem a szöveg ellenében, hanem azt mélyen megértve fedezi fel a postás titkát. A Tóték színrevitelekor az ennél sokkal kevésbé szöveghű előadások is szolgálhatják híven a meghúzott, áthangolt, sőt átírt eredetit. A kérdés csak az, hogy ez a változtatás - húzás, stilizálás - rendelkezik-e az eredetivel egyenértékű gondolati töltéssel; stílusában is törekszik-e az előadásra felvállalt mű hiteles felmutatására. Ezúttal az előadás egyetlen vitatható felfedezése - ahol stílusában szerintem feleslegesen tér el az örkényi intencióktól - az Ágika és az Őrnagy kapcsolatának lemeztelenítése. A kettőjük között vibráló levegőben eredetileg csak a naiv kamaszlány rajongása érződött: Ágikának tetszik, hogy egy ilyen szép, hatalmas ember, a Gyula parancsnoka házuk vendége, és hogy a maga módján - lányos buzgalmában - ő is tehet valamit azért, hogy a nagy ember pihenése zavartalan legyen. Ebben az interpretációban a kettőjük közötti kapcsolat erőteljes, bár egyoldalú szexuális töltést kap: Ágika nem a felnőttet, hanem a férfit imádja a vendégben, felkínálkozása a darab vége felé félreérthetetlen. Olyannyira az, hogy a felsőtestének lemeztelenítését követő pillanatban, amikor az odáig csak magára figyelő férfi hirtelen ráveti magát, nem is egészen világos, valódi, vagy képzeletbeli aktust szakít-e meg az Őrnagynak a budiba zárkózott Tóthoz adresszált prózai kérdése.

Gyuriska János alakítását nemcsak a színész életkora hitelesíti. Sikerült az Őrnagyot kezdettől önmaga félelmetes fantomképévé stilizálnia. Fizikai esendőségét, idegrendszerének labilitását kompenzáló határozottsága, a magatartását hektikussá szabdaló logikai bakugrások groteszksége egyszerre félelmes és szánalmas. Tót viszont (Blaskó Péter) először éppen olyan, amilyen a kis falu tűzoltóparancsnoka lenne, illetve lett volna, ha nem szembesül az Örkény rászabadította végzettel. De ahogy az Őrnagy jelenléte, hatalma, a hatalom kényszerű szolgálata kibillenti a Tót család fejét a hétköznapok egyensúlyából, Blaskó is fantomfigurává nő: kialvatlansága, keserűsége, a megalázottak tehetetlensége először csak arcvonásait zilálja szét, azután tekintetéből is kiöli a magabiztos nyugalmat. Ásítása sem kényszercselekvés, inkább titkolt fenyegetés: Blaskó Péter megalázottsága mélypontján is félelmetes.

Ágika alakítójának, a főiskolás Hámori Gabriellának még nem sikerült eltalálnia a szerepéhez kívánatos stílust. A nézőtér figyelmét magára vonni igyekvő túlmozgását, természetellenes hanghordozását a rendezőnek illett volna kordában tartani. A többiek - Tomaji plébános (Bajka Pál), Gizi Gézáné (Pápai Erika) és a Lajt tulajdonosa (Pándy Lajos) megfelelő művészi szerénységgel szolgálják a várhatóan nagy sikerű előadást.

Ha valaki még ma is kételkedne az ősbemutató idején leplezetlen meghökkenéssel és azóta elfelejtett fenntartásokkal fogadott mű klasszikus rangjában, a sokadik bemutató alkalmával megbizonyosodhat róla: Tóték drámája és a Tóték című dráma színházi története is folytatódik.

Földes Anna