Man Ray. Nincs benne semmi amerikai. Ott született, ott élt harminc éves koráig. Mégis. Inkább barokkos az a mûvészet iránti elkötelezettség, amely minden felvételét áthatja. Szülõföldjétõl csak indítást kapott, amikor a múlt század tízes éveiben - hátborzongató így mondani: 1910 - New Yorkban a színészként is jelentõs fotográfussal, Alfred Stieglitzcel, s a hétköznapok tárgyait mûvészetként aposztrofáló Marcel Duchamppal találkozott. Míg Stieglitz azt erõsítette benne, hogy a fotográfia is mûvészi igényû lehet, addig a polgárpukkasztó, a lázadó Duchamp világa oldotta félénkségét, magányát.

Nemcsak Hemingway és Francis Scott Fitzgerald, a "lost generation", hanem Man Ray is Párizs utcakövét koptatta. Ő nem az "elveszett nemzedék" tagja. Itt őt befogadták. Befogadja a dada, s lelki társakra lel a szürrealistáknál. Fényképezőgépe lencséinek segítségével a guilleminot papíron olyan képeket alkot, amelyeket addig csak festők tudtak vászonra. Ingres hegedűje (1924) muzsikál. Man Ray szereti a portré műfaját. Még megrendelésre is vállal. Mégsem lesz egyetlen képe sem kommersz. Egyszerre őszinte, gonoszkodó és palástoló. Rafinált megvilágítás: eltakar és kiemel - tetszés szerint. Nem elégszik meg az eszköz nyújtotta egyszerű megoldásokkal. Játszik, ahogy a virtuóz a hangszerén, a pozitív és negatív beállítást cserélgetve. Nem fekete a kontúr, hanem fehér, s mivel az árnyékolás nem természetes, mindent még jobban hangsúlyoz. Kiemeli a férfitest szépségét, és azt is, hogy hiába vágyik simogatásra. A magány fájdalma az egyik képen, míg gonoszkodó humor a másikon (Tonzúra, 1971). Tizenhat fantasztikus fekete-fehér képet láthattunk a Frac Languedoc-Roussillon Gyűjtemény anyagából. (Francia Intézet) Pécsi József egy évvel született korábban, mint Man Ray. Pécsi József a reneszánsz ünnepélyességét kedveli. Több arcképet is készít reneszánsz jelmezben (ő fényképezte a tragikus sorsú Gulácsy Lajos híres portréját is). Ennek a kornak nemcsak a külsőségeit kedveli, de magáévá teszi az élet igenlését is. "A fotográfusnak nagy szüksége van arra, hogy állandó vizuális táplálékban részesüljön. Az illusztráció hivatott közvetlen kapcsolatot teremteni közte és szaktársai között, akiknek oktató értékű és tehetséges munkáit fejlődése érdekében szem előtt kell tartania." A müncheni fényképészi főiskola elvégzése után 1913-ban megalapítja a budapesti rajziskolát (a mai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ősét). "Teremtsük műveinket a magunk képmására és nézzük a dolgokat saját szemszögletünkből. Kínlódjunk, kutassunk, kísérletezzünk, tűzzünk magunk elé új művészi feladatokat, és ne legyünk a kész, leszűrt kifejezésmódok gerinctelen vazallusai."

Talált kifejezőeszközt, és talált témát. Senki mással össze nem téveszthetőt. Portréi - mint például Anna Margité, amint Ámos Imre arcképét festi, de nagyon szeretem a Kassákot, és a Bartókot ábrázolót is - a hitelességen is túlmutatók. Ahogy a csendéletei is. Halas vagy cseresznyés tál, egyre megy. Rafinált a kompozíció. Nem a természetest közvetíti. De mit is kezdenénk a természetessel, a természetivel? Minden kinti benti is. Csak lássunk! (Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét) Lengyel József. Oldás és kötés, kötés és oldás. Csak gyűlölettel és keserűséggel lehet szeretni. Minden megaláztatást, a gyötrelmet meg lehet bocsátani. Nem olyan megbocsátással, amelyet a kereszténység hirdet, csak olyannal, amelyet a másokért érzett felelősség, az együttérzés és a fájdalmakkal kikínlódott megértés eredményez. Csalódni az tud, akinek volt hite, akinek voltak elvárásai. Élni pedig az, akit éltetnek hitei. "A nemzés vágyára a halál ösztönöz? Az alkotás kívánságára a tudás, hogy jön a halál? Magunk vagyunk az erdész, aki előre megjelöli az irtásra kiszemelt parcellát; mi vagyunk a fejsze, a favágó és mi szállítjuk a deszkát a jövendő koporsójához - a miénk már kész." (L. J. noteszeiből, 1968. november 5.)

A nagy rehabilitálások, újraértelmezések korában őt halála után huszonöt évvel is feledni illik. Kellemetlen a "Kicsi, mérges öregúr". Életműve - ahogy Major Ottó fogalmazott - a magyar szellemi baloldal impozáns és makulátlan teljesítménye. Mit is kezdhetnénk vele ma? Nincs szükségünk erkölcsi tőkére. Kit érdekel ma a társadalmi igazságosság, a szellem valós szabadsága? Jó volt felidézni a Visegrádi utca, az Oldás és kötés, az Igéző, a Szembesítés írójának alakját azon a kiállításon, amelyet Lengyel József és Tóth Viktor festőművész magyarországi és oroszországi pályájáról rendezett az alekszandrovi Cvetajeva Múzeum, a norilszki GULAG Emlék- és Helytörténeti Múzeum, a moszkvai és dubnai Tóth család magyar közreműködőkkel. (Orosz Kulturális Központ) Trombitás Tamás. Az élet jelhagyás a mindennapokon. A festőé különösen az. Jelet hagyni a papíron, a vásznon, olyat, amelyet felfejteni akar minden rátekintő. Gondolatok, érzések, hangulatok, így, a jelek által jutnak el mindenkihez. Ahhoz is, aki csak szemlél, és ahhoz is, aki érteni akar. Varázslatos az út, mert varázslatos az eszköz, amely hat embertől emberig. Trombitás Tamás legújabb képein - az arany-sorozat kivételével - alig van szín. Ritmika annál inkább. A mattfekete a lakkfeketén és a lakkfekete a mattfeketén izgalmas látvány. (Fészek Galéria)

Józsa