Egy fekete, rövid kosztümös nõ - Láng Annamária - peckesen kisétál a színpadra, a közönség felé fordul, és szájához emeli klarinétját. Ám ahelyett, hogy belefújna, szopogatni kezdi. Elõször, ahogy a zenészek szokták, próbaképpen, finoman, aztán egyre vadabbul, egyre mélyebben veszi a szájába, egyre erotikusabban nyalogatja a hangszert - nem kétséges, orális szex zajlik a színen. A hosszú percekig tartó jelenet végén megszólaltatja az örömóda elsõ pár hangját, hamisan, agresszívan, majd meghajol - has be, fenék ki -, és mint aki jól végezte dolgát, kivonul a színrõl. A háttérben, a kivetítõn megjelenik egy felirat, amely tudatja, hogy 2004. május 1-jétõl Magyarország az Európai Unió tagja.

Ezzel a nem éppen szokványos felütéssel indult a Krétakör társulat Feketeország című produkciója a Monostorapáti határán felállított cirkuszi sátor porondján. Az előadás, amely a Kapolcsi Nyári Fesztiválon, a Művészetek Völgyében volt látható nyolc egymást követő estén át - munkabemutató. Mégis, tekintsünk úgy rá, mint kész előadásra - agyunk egy hátsó szögletében megőrizve az információt, hogy még nem az -, mást ugyanis nem tehetünk egy a közönség elé, méghozzá nagyközönség elé vitt produkcióval, hiszen a Krétakör hatszáz férőhelyes sátra nap mint nap megtelt, de még a földön, párnákon és a lépcsőn is nézők ültek.

A szín díszlettelen és sötét, a háttérben egy hosszú széksor húzódik, a székeken nevek, a szereplők nevei, amelyek ezen az estén egybeesnek a színészek neveivel, jelezvén ezzel is, hogy a jelenben vagyunk, a szomorú (és nevetséges) magyar (és nemzetközi) valóságban, a játszók pedig közülünk valók. Az előadás ugyanis az elmúlt egy év eseményeit dolgozza fel, szubjektíven kiválogatott SMS hírek alapján. A hírek - ahogy az első jelenetben is - az egyes részek végén, a háttérben levő kivetítőn jelennek meg pityegő SMS hang kíséretében.

Ez a hang választja el és köti össze az előadás egyes, különálló etűdjeit, amelyek nem fűzhetők fel egy történetszálra, illetve semmilyen - időrendi, ok-okozati, vagy egyéb - rendezőelv, összefüggés nem kényszeríti őket éppen ebbe a sorrendbe. Olyan az előadás szerkezete, mint egy gálaesté, vagy egy iskolai ünnepélyé, a maga váltakozó színvonalú csoportos és magánszámaival, amiket az alkalom köt össze. Éppen csak nem egy évfordulóról, anyák napjáról vagy nemzeti ünnepről van szó - bár felfogható az előadás az európai uniós csatlakozás köré szervezett abszurd rendezvénysorozatként is -, hanem egy provokatív, figyelemfelkeltő közösségi aktusról. A laza és töredezett szerkezetű darab egyes részei majdnem tetszőlegesen elhagyhatók, vagy kicserélhetők, illetve újabbak illeszthetők hozzájuk. Ugyanakkor ritmusuk van az egymásra következő jeleneteknek (valahogy úgy, ahogy egy ünnepélyen is: egy vers, egy ének, egy rövid próza), és íve az előadásnak, az első és az utolsó jelenet helyének megváltoztathatatlanságán túl is.

Épp csak a konferanszié hiányzik, hogy teljes legyen egy gálaest hangulata. De az sem hiányzik egészen. A második jelenet Terhes Sándor semmitmondó, tautológiáktól hemzsegő beszédével indul, arcán a politikusok széles mosolyával mondja a magáét, miközben a többi szereplő elfoglalja helyét a számára kijelölt széken. Fekete ruhák, fekete székek, félhomály, és a Krétakör színészei egy sorban ülve eléneklik Babits Feketeország című versét. Furcsa, tiszta, egyszerűségével megkapó jelenet, amely igen erősen hat, hangulatilag ellenpontozva az előzőeket.

Kínos, röhejes és keserű kabarét látunk, vagy zenés politikai revüt, ahogy a színlapon olvashatjuk. A színészek rögtönzése által megszületett jelenetek változatosak és egyenetlenek. Etűdszerűek a szó gyakorlat, kísérlet értelmében is. Az amatőr színházi próbálkozások naiv báját idézik, miközben lenyűgöző szakmai tudás, fegyelem és alázat süt a színészek játékából. Általában egy-egy ötlet az alapja a jeleneteknek, s ott működnek igazán, ahol a hírekhez - Schilling Árpád rendező eredeti célkitűzésének megfelelően - metaforákként sikerül hozzányúlni, ahol erősebben, bátrabban rugaszkodnak el az alapanyagul szolgáló szövegektől, és a jelenet végi felirat meglepetést okoz. A Magyar Vér nevű töketlen szervezet összeesküvése a pestszentlőrinci EU tojás ellen, a nevelőapját meggyilkoló Kitty nevében átírt Britney Spears-szám, a Hit me baby one more time, a gumi fejeken ugráló gyerekek dala ilyen, akik arról énekelnek világjobbító szándékkal, hogy mindegyik gyereknek van saját apukája, és minden apukához tartozik egy gyerek, és hogy az apukák éppen ezért ne bántsák egymást...

Láng Annamária, Gyabronka József és Sárosdi Lilla
Fotó: Kassay Róbert

Ebbe a kategóriába tartozik az a két szürreális monológ is, amelyeket Tasnádi István írt az előadáshoz, s Csákányi Eszter és Bánki Gergely adnak elő. Csákányi Eszter másfél éves kislánnyá lényegülve beszél, akit hajléktalan ismerősével együtt saját apja erőszakolt meg. Ötvenévesen, hosszú, fekete kosztümben, affektálás nélkül mondja el a hírben szereplő kislány fiktív monológját. Erős és megrázó jelenet, ahogy nagyon hatásos Bánki Gergely is Schwarzenegger félig megrágott eper ízű torokfertőtlenítő cukorkája szerepében, amely egy aukción igen borsos áron kelt el.

Az egy szereplőre, személyes tragédiára vagy nevetséges, abszurd eseményre fókuszáló etűdök mellett láthatók sokszereplős "nagy totálok" is. Ilyen a választási etűd, illetve az iraki háborúhoz kapcsolódó tükrös szerkezetű duplajelenet is, amely talán az előadás legproblematikusabb része. A választási bohóctréfa a politikusok egymást pofán köpködésétől az elképzelhetetlenül fifikás adminisztrációs blikkfangokig kissé hosszúra sikeredett. Ám mindezért kárpótol Terhes Sándor, aki egyetlen választóként mindent megmozgató körülményességgel, leleményesen sokféleképpen üli meg a biciklijét - elölről, hátulról és egyéb, elképzelhetetlen és leírhatatlan pozíciókból -, s bámulatos erőfeszítéssel és nehézkességgel jut el a szavazóhelyiségbe az urnák zárása előtt tíz perccel.

Az előadás vége felé elhelyezett, az iraki háborúra utaló jelenet megbontja az addig megszokott formát. Megfosztják a hírtől mint metaforától, és annak érzékeltetése végett, hogy ténylegesen mindennapjaink durva, brutális világába érkeztünk, felgyulladnak a fények a közönség felett - bámuljanak csak egymás arcába a nézők, miközben azt szemlélik, ahogy színészeket-embereket teljesen naturális előadásmódban kínoznak. Láthatunk nőt meztelen mellekkel összekötözött foglyok ölében fetrengeni, seggbe dugott fejeket, szigetelőszalaggal leragasztott szemeket. Itt és most, kedves nézőink, csak tessék, tessék. Az egyik szemlélő abban a megtiszteltetésben is részesül, hogy a kezébe nyomnak egy kamerát, készítsen csoportképet. (Ezt a feladatot egyébiránt a kiválasztott nézők, az általam látott mindkét alkalommal elképesztő örömmel fogadták, és nagy élvezettel kameráztak. No comment.) Ennek képi párjaként a háttérben levő kivetítőn szöveges üzenet helyett a közönséget pásztázó kamera felvételei láthatók.

Szó sem lehet arról, hogy ne értsük, mire megy ki a játék. Az arcunkba vágnak mindent, nincs kitérő, nincsenek finomságok, különböző értelmezési módok és lehetőségek; szembesítve vagyunk, ez van, ezt kell nézni. Lássuk meg végre, mi történik körülöttünk, milyen is az a világ, amiben élünk. Ezt közli velünk az előadás, a rendező és a krétakörös színészek, szándékoltan direkten, didaktikusan és provokatívan. Nevessünk kínunkban, és lehetőleg szégyelljük is el magunkat.

Éppen ez a provokativitás az előadás legproblematikusabb vonása. A Feketeország a Krétakör társulat harmadik aktuálpolitikai, társadalomkritikai előadása, amely a Nexxt és a Hazámhazám után teljes mértékben elszakad a hagyományos szerepközpontú előadásoktól. A környezetünk brutalitását és a tévéshow-k kegyetlen, hideg, számító világát feldolgozó Nexxtnek még volt előre megírt drámai alapanyaga, a rendszerváltozás utáni tizenhárom évet feldolgozó Hazámhazám pedig - bár széttöredezett szerkezetével, cirkuszi jellegével jobban eltávolodott elődjénél a hagyományos drámától - szintén megkonstruált ívvel, motívumhálóval, és drámaíróval rendelkezett, Tasnádi Istvánnal, bár szövegmagja a próbákon, improvizációk során sokat változott. A Feketeország felvázolt jeleneteiben azonban már egyáltalán nincsenek hagyományos értelemben vett szerepek. Nehezen lenne leírható például Nagy Zsolt alakítása, aki az egyik jelenetben Kulcsár Attila exbrókert, egy másikban egy önmagát felgyújtó budapesti lakost játszik. Az előadás nem megközelíthető szerepelemzéssel - más műfajjal van dolgunk, aminek elsődleges mércéje a frappáns szellemesség. Szép megoldásokat várhatunk el, mint egy focimeccsen, és ezeknek a Krétakör produkciója nincs híján. Bár nem egyéni teljesítményekről szól az előadás, a társulat kiváló színészei e közösségi játékban is egyenként kiragyognak.

Marad azonban a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel az aktuálpolitikai, kabarészerű színházzal, a leszűkített értelmezési lehetőségeivel és a szinte műfaji sajátságnak tekinthető provokatív didaktikussággal. A Krétakör döntött, létrehoz ilyen típusú előadásokat is, jelezvén, hogy a színház feladatai közé tartozik jelenünk társadalmi problémáinak feldolgozása. Magyarország politikától és közélettől megundorodott lakosságára gondolva könnyen belátható az ilyen figyelemfelkeltő előadások szükségessége. Fontosak, még akkor is, ha szubjektívek, hiszen az improvizációk során elkészült jelenetek közül válogatva nem valamiféle teljességre törekvés, hanem elsősorban művészi szempontok vezethették az alkotókat politikai revüjük összeállításában.

SEBŐK BORBÁLA