"Megboldoguló századunk végén a szürrealizmus tulajdonképpen a naturalizmus szinonimája." (Janusz G³owacki)

John Freeman (Kocsó Gábor) - mert Amerikában hogyan másként is hívhatnának egy tökös, öntörvényû self-made man filmrendezõt - Oscar szobrocskát szorongatva, a rövidagyúak cetlijére szorulva mond köszönetet mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre... A Moszkva gyermekei címû, nehézsorsú kislányprostikat bemutató dokumentumfilmjével arat, s hajlong a nagyvilág nyilvánossága elõtt, amely lábainál hever. Hegycsúcson van az orosz nagyival büszkélkedõ Szabademberünk. Moszkvában meg leginkább völgyben azok, akik kitágult szembogarakkal, egy ócska lakás fogságából figyelik a közvetítést. Óriási a kontraszt, hová is vágyna hát Oroszhonban ragadt három nõvérünk, ha nem a tengerentúlra.

Janusz Głowacki negyvenes éveinek közepén érkezett az Ígéret földjére, egészen váratlan, előre nem tervezett módon. 1981-ben éppen Koszfészek című darabjának londoni premierjén vendégeskedett, amikor otthonában, Lengyelországban a politikai vezetés hadiállapotot hirdetett a Szolidaritás nevű, mindenirányú reformokat sürgető milliós, szakszervezeti köntösben kibontakozó mozgalom megmozdulásaival szemben. Głowacki egyenesen Amerikába távozott, úgy, hogy felesége és kislánya csak három év múlva utazhattak utána. Az otthoni irodalmi berkekben leginkább novellistaként, forgatókönyvíróként számon tartott szerző az Egyesült Államokban a kezdeti nehézségek után - többek között Arthur Miller igyekezett egyengetni az útját - drámaíróként vált ismert és elismert alkotóvá.

Munkái, emigráns státusából fakadóan a talajvesztő, majd meggyökerezni próbáló ember problémáját taglalják. Soha senkinek sehol sem stimmel. Az Antigoné New Yorkban Puerto Ricó-i, lengyel, orosz zsidó hajléktalanjai idealisztikussá fényesített másországi múltjukba és gyorsító-hígítós üvegekbe kapaszkodva remélnek jövőt, de ahogy Beckett ágrólszakadtjai, vagy Gorkij menedéklakói, meg se moccannak, csak emlékezetük és vágyaik cikáznak illuzórikus "még mindent lehet" akarással. A Svábbogárvadászat - amelyet az amerikai kritikusok nívós elismeréssel tüntettek ki, és amely mű talán a legdirektebb életrajzi áthallásokkal bír - egy hazáját elhagyott és újra megtalált értelmiségi házaspár magakereső kutatásait tárja fel, és a felismerést, hogy már a szülőföldre való visszatérésnek sincs értelme, mert az őket egykor körülvevő emberközegnek nyoma veszett. Nincs miért maradni, és nincs miért menni.

Az író Negyedik nővér című munkája inkább afelé billenti a fenti tanulságot, miszerint nincs miért elmenni, ezért üdvösebb ott maradni, ahol vagyunk, még ha ez a választás sem egy életbiztosítás, sőt, éppen ellenkezőleg. De szívmelengetőbb, ha az ember otthon döglik meg, vélt barátai-bajtársai, illetve rokonai részvétteli részvéttelensége közepette, mint idegen földön, ahol ugyan szintén vannak hozzátartozói, no de azok mindenkihez tartoznak, csak éppen hozzá nem. Głowacki segítségül hívja A. P. Csehov tősgyökeres elvágyódóit, a három nővért, akik Moszkva aranyozta gyermekkoruk fényének pislákolásánál melegednek-emlékeznek, annak örök reményében, hogy egyszer csak visszatérhetnek, s jövőjükké éleszthetik a múltat. Moszva... Moszkva... Moszkva... a Baszmannaja utca..., révedeznek, és végül tudják már, hogy soha-soha többé. Vera, Tánya, és Kátya, a Negyedik nővér főszereplői valószínűleg sokat tapasztalt, vodkaszagú röhögéssel reagálnak a század eleji lányok fővárost célzó sóhajaira, valamint azon látomásukra, hogy "a mi szenvedésünk örömre változik azokban, akik utánunk következnek, boldogság és békesség uralkodik majd a földön...". De rajtuk is lehet aztán viszontnevetni, mivel ők meg egy darabig ugyanilyen vágyakozón bálványozzák a lehetőségek, a Hamupipőke sikertörténetek hazáját, az Egyesült Államokat, amelynek sikersztorijairól később kiderül, hogy csak ideig-óráig életképesek, s pontosan ugyanolyanok, mint a nővérek hazai körülmények között tündérinek induló meséi.

Tóth Ildikó és Bálint András
theater.hu fotó - Nyikos Tícia

Ismeretes, hogy Csehov egészen magába roskadt, amikor a Három nővér olvasópróbáján a Művész Színház színészei zokogva sajnálták figuráikat, miközben ő azt bizonygatta, hogy komédiát, vaudeville-t írt. Głowacki drámája a Radnóti Színház Rusznyák Gábor rendezte előadásának tükrében valami egészen eszement szürrealista urbánus vaudeville-hez hasonlít, ha egyáltalán lehet/kell kategorizálni ezt a realista alapvetésű, önmagából folyvást kiforduló, innen-onnan kölcsönvevő művet. Az írói alaphang megtalálásához bizonyára hozzájárult Głowacki moszkvai "tanulmányútja", amelynek során egy tizennégy éves kislány volt a kalauzolója-idegenvezetője. Oroszország épp a csecsenek elleni háborúra készülődött, egyszer-egyszer már robbantottak Moszkva utcáin, a lány viszont - miközben meglátogatták a legfontosabb nevezetességeket: a Sarló és Kalapács diszkót, az Egyszer fent egyszer lent maffiaétkezdét, az Armani shopot - csak azon háborgott, hogy lehet Yves Saint-Laurent-t a XX. század legnagyobb művészének kikiáltani, amikor minden kétséget kizárólag Versace az.

S az íróban tovább szilárdult az a meggyőződés, hogy a túlélés nagyon fontos záloga a humornak ama fekete variánsa, amely a nővérekben és környezetükben él. Csehovnak is megvannak a maga fura bohócfigurái, Głowackinál, az előadásban azonban nyüzsögnek, mintha egy különös cirkuszban figyelnénk az egymásra torlódó mulatságos mutatványok sorjázását. A modern orosz társadalom alapfigurái, például a hősi múltba feledkezett, tábornok egyenruhájától meg nem váló, igazságos harmadik világháborúban reménykedő családfő-clown - Szombathy Gyula példás, szerethető fegyelmezettséggel szállítja poénjait -, aki sokat filozofál és iszik, ahogy az egy rendes orosz lélektől elvárható, s rögvest az expozícióban felteszi a legalapvetőbb létkérdéseket: "Ki parancsol itt? Hol a pénz? Mi lesz ennek a vége? Hogyan kell élni?" Öntudatos kisemberbölcsessége a pohár fenekén lyukad ki, az előadás azonban próbálkozik a válaszadással, és különböző variációs lehetőségeket prezentálva az "egyáltalán nem lesz ennek jó vége" abszurd apokalipszis előrejelzésére jut.

Három nővérünk békebeli emlékpótlék hiányában igyekszik tevőlegesen a jövőbiztosító jelenen dolgozni. Mindegyikőjüknek más periódusban látszik felvillanni szerelemtől pirosló szerencsecsillaga. Kezdetben Vera, a legidősebb (Tóth Ildikó) tűnik sínre siklottnak, nős politikus pártfogoltjaként, színrelépésekor viruló elegancia lengi körül. Ez a külcsínlepel foszlik le róla fokozatosan, amint kiderül, hogy Jurija - Bálint András picit túlkarikírozott pojáca-pozőre - csak magtalansága cáfolataként örül becsúszott magzatának, s produkál térdcsúszásos boldogságbuborékos nagyjelenetet, egyébként "imidzs"-féltő szarházi. Amikor a legidősebb leány ily módon a lejtőre kerül, majd annak is az aljára, Kátya, a középső nővér, Wéber Kata jogvégzett, ám tigrisgondozóként funkcionáló, depresszióba merevedett nagyszerű zombija éppen ismeretséget köt a helyi álmok netovábbjával, egy amerikai filmrendezővel, s kezdi viruló formáját futni. Persze John Freemanről is kiderül, hogy nem is annyira free, mert eltagadott feleséggel bír, ráadásul a nagynyilvánosság előtt (Oscar a Moszkvában forgatott, lokális nyomorúságot feltáró, de azt csak saját javára kihasználó filmért) eszében sincs vállalni Kátyát, köszönetet mondani neki a segítségért. Ennek is fuccs. A legkisebb lány, Tánya - Kovalik Ágnes - pedig akkor van a topon, s teljesedik be rajta az áhított pretty woman-sors, amikor nővéreit már a dühödt kasztráló bosszúszomj fojtogatja. Kosztyája - Csányi Sándor, akinek szíve alatt is pénz van, és a pénze alatt is szív, bár lazán adja az action-mant - nemcsak fekete szembogarú szépfiú, de vastag maffiózó is. Ezért nem is húzza sokáig, az esküvő napján kiiktatják az élők sorából, ám azért golyószórtan még eljárja a násztáncot.

Mindhárom álomnak annyi. Egyszer kicsit mindenki fent, aztán meg lent. Talán ezzel magyarázható, hogy lakásuk padlója domborzatként púposodik fel, ezen kell le-föl masírozniuk a szerencsétlen sorsoknak. Głowacki három lányának van még egy negyedik testvére is: egy utcáról felszedett árva fiú (Karalyos Gábor), akinek sikerül parókahajánál fogva magához rántania a világhírt, még ha csak pillanatokra is: az ő lányka prosti alakításával arat a filmrendező, s hajlonganak Hollywoodban és a föld majd’ minden képernyőjén.

Nem vagyok biztos abban, hogy megfelelő írói ötlet ennek a csatolt családtagnak a beépítése. Két felvonáson át nincs más dolga, mint hogy némán mossa a mocskot a többiek után - nagyon nehéz színészi feladat ezt a lézengést és alig-alig tevékeny háttérlétezést prezentálni -, aztán két jelenés erejéig főszereplő sztárként lép elő, majd ő lesz a nővérek által megbízott felderítő-felfedezője az ígéret földjének. Utóbb öntudatra ébredt Jakub Ivanovics Junior. Legfontosabb funkciója, hogy bemutassa nekünk, az amerikai dokumentarista mozi is elképesztő blöff alapon nyugszik, egy egészen fals cinéma vérité, illetve, hogy a három nővérelődeihez hűen itt se utazzék sehova, mégis bebizonyosodjék - a fiú révén -, hogy odaát sem kevésbé setét az élet, s ha sehol sem jó, akkor legalább itthon ne legyen az.

Csomós Mari
theater.hu fotó - Nyikos Tícia

Mielőtt azt hinnénk e fenti kis rezümé révén, hogy mégiscsak valamiféle realista, naturalista hangszerelésű Csehov-utánérzés látható a Radnótiban, sietve pontosítok. Ez a cselekményváz színes szürreális gegekkel, fordulatokkal tűzdelt. Az alvilági ifjú hiába zuhan több emeletnyit, juszt is virgoncan túlél; egy elfuserált gengszter duó (Szervét Tibor, Schneider Zoltán) mindig rosszkor, rossz helyen célozza be az ellenséget, de maga kilőhetetlen, mert azt a golyóálló mellényt viseli... - és itt beékelődik egy teleshopos vevőcsalogató reklámbetét. Akulina Ivanovnából, Csomós Mari elbágyadt bábuskájából energikus, mindenre felbérelhető emblematikus figura lesz... - s közben néha beúszik egy árva, vagy zenekarba ékelt harmonikás, hogy elhúzza a szereplők "brechtalávalóját", "Dalt a szomorú életről és szerelemről..." meg ilyesmit. Legvégül pedig majd’ mindenki fűbe harap, mert a születő legifjabb nemzedék kalasnyikovval mészárolja le az előtte járókat. Búcsúzóul danse macabre a lufierdőben: "Legyen vagy ne legyen jövőm a jelenem?" Amíg még abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy működik fekete humorérzékünk, addig sürgősséggel fontoljuk meg ezt a kérdést, és ha lehet, tán ne ezt a jelenvalót vételezzük...

Rengeteg renitens sziporka, poénpukkasztás, tűzijáték. Lehet rajta nevetni, tényleg. Mégis ÷ňî ýňî? Kelet-európai író orosz abszurdja az évezredelőn? Amerikanizálódott szűrőn áteresztett morbid látlelet?
"Głowacki darabjai tetszetősek, érdekesek, vonzóak, jól játszhatók, de a dramaturgok, rendezők, igazgatók egyszer csak észrevesznek valamit. Valami talmit, valami olyasmit, ami még nem csalás, nem ámítás, de az igazmondástól egy kicsit odébb van..." (Balogh Géza)

BÖRCSÖK DÓRA