Eszenyi Enikõ örömet akar okozni az embereknek. A színésztársaknak tapsot, a rajongóknak tapsolási lehetõséget, a nézõknek erõlködés nélkül fogyasztható látványosságot biztosít. Keményen dolgozik. Keményen dolgoztat. Tervez, összehangol, bonyolít, korrigál. Erõsen összpontosít. Kifelé figyel. Azt nézi, mi kell. Mi kell a sikerhez, mi kell az elismeréshez, mi kell a fiataloknak? Pontosan érzékeli, mit vesznek meg az emberek. Tudja, mi mindent kínálnak utcán, filmen, színpadon, s a maga módján õ is megterít.

Rendezői asztalkáján frissen fordított klasszikus komédia, amelyet már a hajdani "pályakezdő" zseni is egyfajta görög-latin-olasz-angol multikulturális masszából formált meg 1591-92 körül. A mechanikus szerkezetű cselekmény kiválóan alkalmas arra, hogy bárhol a világban újratörténjék, s mi, a szereplőkkel együtt beleverjük orrunkat a természetes úton előálló abszurditás üvegfalába. A "racionalizált csoda" alapja egy megduplázott ikertörténet: a gondokkal küszködő nemes Aegeonnak és Emíliának ikerfiai születtek. Egy szegény asszony is ikreknek adott életet éppen, akiket Aegeon megvett, hogy belőlük inast neveljen fiai számára. Hajótörés és egyéb bonyodalmak - például édesanyjától, Emíliától való elszakadás után - Ephesusba kerül, s ott gyökeret ver Antipholus, az úri iker. Meg is nősül, s szolgájával, Dromióval együtt beépül a város életébe. Az Aegeonnal maradt fiúk fölveszik az elpusztultnak hitt testvérek nevét, s így Syracusában is lesz egy Antipholus-Dromio úr-szolga páros, akik elhagyják Aegeont, s évekig tartó testvérkeresés után Ephesusba érkeznek. Ide ér el Aegeon is a történet kezdetekor, akit, mint az ellenséges városból, Syracusából valót, halállal fenyeget a városka hercege, hacsak elő nem teremti a "vízum"-ot biztosító töméntelen pénzt. Aegeon koldulni kezd, mindenki találkozik mindenkivel, és senki nem érti, ki őrült meg reggel óta. A végére azonban leketyeg az összes félreértés, előkerül az anya is, bekövetkezik az egymásra találás, s az eddig nőtlen fiúk is asszonyt lelnek Ephesusban, ki-ki pénzéhez jut, s mehet tovább az élet.

Pindroch Csaba és Csöre Gábor
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A színpadon XXI. századi világváros csillog-ragyog, bűzhödik s rothad intenzíven. A felhőkarcolókon villog az Ephesus News felirat, szemetes kukák közt turisták, kereskedők és részeg kurvák egyensúlyoznak. Nagyszerű a kép. És bár leckeszerűen és aprólékosan "le van fordítva" minden a darabnak megfelelően (az építkezés például a herceg vállalkozása), lehetünk akár Amszterdamban, New Yorkban, de Isztambulban is. A feliratok egyformák. Az Express Foto kirakatában szuperéles klipek peregnek. Zakál Edit filmbejátszásai vizuális ventilátorként működnek Kentaur dekoratív, bár kissé magára figyelő, óriás díszletében. Tulajdonképpen végig egyetlen utcaszögleten tudunk csak maradni, minden más tér befullad, illetve meg sem képződik, noha forgószínpad ringatja a bűnös várost. Bartha Andrea jelmezei furcsa sorban követik egymást. A játék elején megjelenők még késznek mondható szerelésben tűnnek fel, ahogy azonban az idő halad, egyre esetlegesebb, véletlenszerűbb, darabos amatőrszínházi ruházatok, sminkelési és fésülési gyorsmegoldások lepik el a színpadot. Ez lehet, hogy akartan van így, de nézői öröm nem jár vele.

Pindroch Csaba a két Antipholus szerepében alighanem kétpetéjű ikreket játszik. Míg a városba érkező változat görcsös, csupa gátlás, kedves fiatalember, a korhelységre hajló ephesusi házasember legalább tíz évvel tűnik idősebbnek, s máshol viseli teste egyensúlyi középpontját is. A két Dromiót játszó Csöre Gábort jóformán csak ruházata különbözteti meg az egyes jelenetekben, de olyan intenzív és olyan elkeseredett ebben a szerepben, olyan halálosan komolyan veszi feladatát, hogy mellé(jük) szegődünk, s lassan az ő szemével(szemükkel) kezdjük látni a történéseket. A langaléta úrfi körül búgócsigaként pörög-forog az örök vesztes kisember. Jó ez a páros.

Jók a mozgások, bár mindig csak egy-egy akció tere és kapcsolatrendszere van kidolgozva. A kiváló verekedések és vonaglások, a remek részmozgások tervezője Milán Mikulčík. Ha azonban az adott jelenet lefut, megszűnik a rend. Az átkötések formátlanok, illetve nem is léteznek, így aztán az egész előadás tere nem válik élővé, rendszerbe szervezetté. A két főszereplő valami gyermeki tisztaságot is megőrizve rendesen és kedvesen végigdolgozza az előadást. Csöre Gábor annyi gyötrelmes akció után jutalmul megmutathatja arányos izomzatú felsőtestét is. (Ami szép, az szép. Igaza van a rendezőnek. De a női szereplők öltöztetése és vetkőztetése kíméletlenebbre sikerült a szükségesnél, egy leheletnyi tapintat talán többet érne.)

Solinus, Ephesus uralkodója szerepében az elegáns Sarádi Zsoltot láthatjuk. Angelo, az ékszerész Fesztbaum Béla. Kínai ruhába bújtan, puha mozgásával, kis kacajaival, lepkeröptető csuklóival nagyszerűen adja a repdeső szempillájú másság képviselőjét. Nagyon jó. Egyébként mindezek a megtalált és kitalált figurák a rendőrtől (Varjú Kálmán e. h.) a nyávogó kurváig (Cseh Judit e. h.) - hallatlanul szórakoztatóak. Eszenyinél minden ki van találva.

Egyes szerepek - mint például az ephesusi Antipholus magára hagyott felesége is, Hegyi Barbara megformálásában - jelentősebbé és hangsúlyosabbá lettek. Néha azonban túlságosan is amazoni és goromba ez a figura, a keserűség agresszivitása uralja el, csöppnyi könnyedség nincs benne. Ez az asszony nem ennek a komédiának a szereplője, hanem egy másik, nagyon is sarkos világból való. Az a síkja azonban nincs meg az előadásnak. A tökéletesen és véglegesen semmivé lett házastársi köteléket sikerül csak bemutatni, így aztán nehéz hinni a boldog végben. Érdekes jelenség az Adriana asszony fiatal húgát, Lucianát játszó Tornyi Ildikó e. h. Sokáig másnak hittem, nem ismertem föl. De mivel egyre jobban és következetesebben játszott, s őszinte igyekezettel próbálta ezt a háládatlan, se ide, se oda lépni nem tudó figurát megoldani, rákerestem a színlapon. Most már várom, hogy milyen lesz, ha legközelebb látom valamiben.

Még maga Shakespeare gondoskodott arról, hogy a borzongató komédia melodramatikus keretjátékában legyen két megtöretett lelkű, majdhogynem tragikus alak. A végzet áldozatai a történetben: Aegeon, az apa (Cserhalmi György), és Emília, az anya (Venczel Vera). Ennek az írói ajánlatnak a dramaturgiai és rendezői "bedolgozása", "elvarrása" nem kis feladat. Jelen előadásban - ha jól vettem ki - Emíliából nem apácafőnöknő lett Ephesusban, hanem valami plázabejáratnál standoló, kissé zakkant hajléktalan. A minősíthetetlen paróka mindent megtesz azért, hogy Emília méltósága semmivé váljék, de Venczel Vera állja a próbát. Aegeon - nyakában barna hullámpapír kéregető táblával - járja a bűnös várost. Cserhalmi György külön tragédiát épít ki magának jelenései során. Ebből azonban csak ő és néha a közönség érzékel valamit.

Van egy dermesztően nagy színházi pillanat az előadás vége felé. Ephesusi Antipholus szembekerül föl nem ismert apjával, s amikor az apjaként nevezi meg magát, leköpi a nyomorult öreget. Egy fél estényi tragédiára elegendő ez a gesztus. Hihetetlen, hogy úgy megy tovább a játék, mintha mi sem történt volna. Nincs, aki odafigyeljen, mi is történt valójában. Vagy ennek már semmi jelentősége?

A darab fordítójaként Zöldi Gergelyt tünteti fel a színlap. A teljes szövegért azonban felelős még Böhm György és Szűcs Anikó, akik dramaturgként működtek közre az alkotói folyamatban. Abból az akusztikai támadásból, ami a színpadról érkezik, a fordító munkája megítélhetetlen. A ritmus nem annyira jambusra, inkább a romlott vőfélyszövegekre emlékeztet. Lehet azt mondani, hogy mindezt a próba kollektív gyönyörűsége szülte, hogy így akarták, de rossz rímű, irgalmatlan próza lett ez akkor is. Egyszer-egyszer lehet poénkodni borzasztó nyelvi megoldásokkal, de a kitekerések és jópofáskodások túlhajtása, a szorgalmazott közönségesség és az olykori érthetetlenség olyan nyelvi patchworköt eredményez, amely súlyos, öröklődő anyanyelvi károsodást okoz a hallgatóban.

Olvasom, hogy a nyilvános próbán még a csilláron is csüngtek a rajongók. Biztosan lesz közöttük pár ifjú ember, aki sokadszorra is megnézi ezt az előadást. Mert az előadás ürügyén kapcsolódhatni vél valamihez. És ez az érzés, ez a vélelem fontos, ha őt az élethez szükséges energiákhoz hozzásegíti. Nem vagyunk azoknak bőviben.

Éppen ezért próbálom ilyen szokatlanul hosszan kifejteni, mit gondolok erről az előadásról. Nem gondolok jót. Eszenyi Enikő azt nyilatkozta, hogy ez a darab egy család széteséséről szól, s arról, hogy milyen keservesen próbáljuk szeretteinket s olykor elvesztett önmagunkat megtalálni. Szinte mindegy is lenne, mit nyilatkozik, ha az előadás maga szólna valamiről. A szünet előtti zárókép kezeslábasokra ragasztott foszforeszkáló csíkjai a balhé után azt írják ki a félsötétre, összeolvashatóan: PEACE. Miért is? Aztán végül nagy, bibliai tablóval zárul a játék. Nyersszín és fakó gyolcsokban állnak modellt csapatostul egy meg nem festett Csontváry-képhez a szépséges almafa alatt. Édes negéd ez? Irónia? Bármelyik, mindegyik feltételez valamiféle pátoszt. (Tanultuk: "Az irónia a középút pátosza.") A pátosz viszont föltételez valamiféle vállalást: egyetlen fix pontot, akárha képzelt pontot, mely belülről irányít. Nem lehet rá kifelé figyelni, nem kint van, hanem odabent!

Eszenyi Enikő örömet akar okozni az embereknek. Minden áron. Ennek érdekében figyel kifelé. Nemrégiben újra láthattam, milyen lenyűgöző színészi készlettárat tud raktáron lévő vagyonából mozgósítani. Hogy rendezőként ne késztermékek morzsáival kínálja meg szeretteit, lehet, hogy egy időre le kellene mondania a kifelé figyelésről. Még ha ez éveket venne is igénybe.

GABNAI KATALIN