Nem tudok szó nélkül elmenni amellett az élmény, pontosabban radikális véleménymódosulás mellett, ami a minap a Thália Színházban ért. A Nemzeti és a Thália közös elõadásában, Az ügynök halálában egy egyszerû, 60-as, 70-es évekbeli standard, egyennappali a díszlet; nincs benne semmi felesleges, sem egyedi, egyéni szín. Amitõl azonban mégis igencsak különössé és különlegessé válik, az az, hogy Kentaur és Alföldi Róbert óriásira növeszti ezt a berendezést - óriásira növeszt a Loman házaspár körül mindent, asztalt, széket, fotelt, asztali lámpát, ajtót, még saját gyermekeiket is. Így szinte elvesznek saját otthonukban, s agyonnyomja õket az. A bútorok hatalmas méreteit tovább fokozza, hogy a bennük játszó két fõszereplõ, Bodrogi Gyula és Vári Éva az átlagosnál alacsonyabb - játéktér és játszók látványa, az arányok így oda-vissza hatnak, s egymást erõsítik.
Bevallom, eleinte bosszantott ez a képi megjelenítés, mert olcsónak, didaktikusnak éreztem így érzékeltetni Lomanék kicsinységét, kiszolgáltatottságát, elveszettségét. A méretkülönbség miatt kialakult mesebeli hangulatot pedig egész egyszerűen hibásnak tartottam. A játék előrehaladtával azonban kiderült, mennyi minden mást is kifejez ez a játéktér, s főként, mennyi mindenre ad játéklehetőséget. Így például kifejezi a saját tulajdontól való elidegenedést (lásd Marx), a vagyontárgyak, a tulajdonlás elhatalmasodását rajtunk, s egyúttal kiszolgáltatottságunkat mindezeknek. Emellett jól érzékelteti, hogy egy tárgy relatív értéke attól is függ, mennyi erőfeszítésünkbe kerül megszerezni azt, mennyit kell dolgoznunk/gürcölnünk érte: így nőhettek Lomanék bútorai s fiai óriásira. A bútorok, a fiúk mérete Lomanék tudatát tükrözi tehát (akár a Zsótér rendezte Az ügynök halálában a távolság és a ridegség). De nappalijuk egyenmivolta tökéletesen kifejezi azt is, hogy nem akarnak, vagy legfőképp nincs idejük, energiájuk különbözni másoktól.
Leginkább mégis azt a rettentő nagy erőfeszítést és energiapocsékolást mutatja fel és illusztrálja remekül, amit hiába, feleslegesen teszünk ezekért az értékekért. Hiszen a Kentaur díszletében játszó színészek rengeteg felesleges mozdulatra kényszerülnek, elsősorban a Willyt és Lindát alakító Bodrogi Gyula és Vári Éva. Egy lámpát leoltani, lemászni a székről, fotelről, felmászni rá, de még egy egyszerű csészeelrakás is, mind-mind fáradságos, időigényes és hosszadalmas procedúra itt, és segédeszközt (kis lépcsőket) igényel. Ám ezzel nem csupán a kényelem hiánya érzékelhető erőteljesen. Az otthonosság is csupán látszatnak bizonyul, amely látszattal a Loman házaspár önmagát is becsapja. Dermesztő látni, hogy még saját lakásukban sem tudnak felszabadultak lenni és könnyeden, otthonosan mozogni. Amikor lábukat lógázzák egymás mellett a fotel szélén, mintha csak egy szakadék szélén ülnének. Amikor pedig Willy menedéket keresve beáll az asztal alá, mint egy megállóba, szinte mi is vele borzongunk, fázunk az átmenetiségérzéstől.
Igen ritka, hogy egy ilyen markáns, erős díszletnél/színpadképnél nemcsak a díszlet határozza meg dominánsan az előadás egészét s nyomja rá a bélyegét a játékra, de a játék is újraértelmezi (és értelmezteti) a díszletet.
MARIK NOÉMI
