Steven Berkoff: Nyafogók
Csehov: Három nõvér
Mike Packer: Card boys

Sok mindenre alkalmat teremt a Nemzeti Színház Megyejárás sorozata. Protokolláris eseményekre, kultúrdiplomáciai találkozókra, s arra is, hogy egy-egy villanásnyit lássunk az adott megye kulturális életébõl. Nem feltétlenül a színházi életbõl, hiszen olyan megyék is szerepet kapnak a programban, ahol hivatásos színház nem mûködik. (Kíváncsi vagyok, Nógrád megye közelgõ bemutatkozásakor milyen színházi elõadásokat láthatunk majd.) Az ünnepi beszédek, kiállítások és más rendezvények ellenére mégis a színházak kerülnek a középpontba (már csak a hely szellemébõl adódóan is), s felteszem, a társulatok vezetõinek nem kevés fejtörést okozhat, mit és mennyit mutassanak meg az aktuális repertoárból.

A leggyakrabban egy-egy nagyszínházi és stúdió-előadást hoznak a teátrumok, ami némiképp óvatosságra vall. Igaz, e döntésnek más okai is lehetnek (például az, ha fontosnak érzett bemutatóját a várható érdeklődésre tekintettel a társulat több estén is játszani kívánja), de nem egy esetben vélhetően inkább a bölcs belátás az ok: nincs annyi mutogatnivaló előadás. A megyejárások "törzsnézőjeként" ehhez még lakonikusan hozzátehetem: annyi mutogatni való sincs, ahányat elhoznak. Mindenesetre talán most, az egri vendégjáték alkalmából volt olyan érzésem, hogy egy színház valóban fel merte vállalni, hogy évadjának keresztmetszetét mutassa be. (Ősz lévén, szükségszerűen az előző évadjáét.) Szórakoztató színházi produktum, klasszikus dráma, kortárs darab egyaránt szerepelt a műsoron. S a három este igazolta a társulat döntését: kimagasló előadást nem láttam ugyan, de a produkciók együttese és a társulat teljesítménye egyértelműen igazolta, hogy Egerben mind komolyabb munka folyik, formálódó, egyre erősebbé váló színészcsapattal.

Széles László és Bozó Andrea
Fotó: Gál Gábor

A szórakoztató színházat az Otelló Gyulaházán képviselte. Gádor Béla kisregényét Böhm György és Korcsmáros György írta színpadra, méghozzá úgy, hogy nem kívántak az azóta eltelt évtizedekről tudomást venni. A színpadi változat semmilyen módon nem reflektál napjaink színházi (és színház körüli) életére, aktuális problémáira. A darabbéli színháznak az ezerfejű cézáron kívül a helyi hatalmasságból minisztériumi előadóvá avanzsáló Szarka elvtárs igényeinek kell megfelelnie. A konfliktust a két igény eltérése jelenti: Szarka elvtárs (támogatva a színházhoz frissen érkezett, korábban moszkvai tanulmányokat folytató ifjú rendező elképzeléseit) magvas klasszikust, a prózát ki nem állható közönség viszont operettet szeretne színpadon látni. A szerzőpáros felvonultat csaknem minden színházhoz tapadó tematikus közhelyet (ifjú színésznőbe belehabarodó rendező, gyűlölködő primadonna, kövér táncoskomikus, főszerepeket magára osztó színész-direktor, folyton kavaró, pletykás segédszínésznő, besúgó ügyelő, szerelmes tűzoltó, színházi büfé, próba után részegen hazatántorgó színészek stb.). A szöveg azonban olyannyira híján van minden eredetiségnek, invenciónak, olyannyira megkerüli egy színház működésének valós problémáit (melyek mellesleg nem kevésbé hatásos komikumforrásként szolgálhatnának), hogy ha az ember nem ismerné a szerzők színházi pályáját, a színész-rendező-színidirektor és a számtalan helyen dolgozó rutinos dramaturg darabját afféle Móricka-perspektívából megírt bohózatnak vélhetné - már ha lenne benne egy bohózathoz elegendő mennyiségű poén. Minderről persze legkevésbé Gádor Béla tehet; az ő kisregénye optimális esetben egy hasonló vállalkozásnak legfeljebb alapját, kiindulópontját képezhette volna.

Az egri előadás lényegesen jobb a szövegnél, ám csodát azért a rendező, Csizmadia Tibor és színészei sem tehettek. A verbális poénok szűkösségét a rendezői ízlés és a színészi igyekezet sem pótolhatja teljesen. Csizmadia szakszerűen pontos, gördülékeny előadást készített, ízlésesen tartózkodva a közelmúlt mára érdektelen politikai viszonyainak centrumba helyezésétől, s egyáltalán a durvább komikus hatásoktól. Mint ahogy a színészi játék is mentes marad a túlzásoktól, a ripizéstől - ami, figyelembe véve a közreműködők viszonylag magas számát, mindenképpen dicséretes. A főbb szerepeket játszók, ahol és amikor lehet, életet lehelnek a vázlatosan megírt alakokba. Széles László finom iróniával ábrázolja a helyi sztár pózait és emberi esendőségét, Bozó Andrea meggyőzően vegyíti az ifjú naiva perspektívavágyát férje iránti szemérmes szeretetével, Görög László rokonszenves idealistának mutatja a fiatal rendezőt, Csendes László hitelessé teszi a vén fejjel Jágót játszó direktor bölcsességét és tisztességét. A többiek pedig igyekeznek színt és életet vinni a sablonokból összehányt vagy éppen csak felskiccelt szerepekbe. E téren legtöbb sikerrel talán a minden lében kanál Pötyit játszó Jordán Adél, a tehetségének korlátaival jobb pillanataiban tisztában lévő Francit alakító Vajda Milán és az aktuális hatalmat mindig kiszolgáló rendezőt színre hozó Vókó János erőfeszítése jár. Mások - mint Blaskó Balázs (Szarka elvtárs), Gál Kristóf (Samu) vagy Tatár Gabi (Mókuci) - élesebben, direktebben karikíroznak, de a jó ízlés határait ők sem lépik át.

Korrekt, az alapanyagot megemelni képes rendezés és alakítások jellemzik az Otelló Gyulaházán előadását. Arra nem vállalkoznak az alkotók, hogy megtegyék, amit a szerzők elmulasztottak, vagyis felfrissítsék, a jelenre vetítsék a történetet. S noha nem lennék boldogtalan, ha hasonló szakmai tisztesség és színvonal jellemezné általában a szórakoztatónak szánt színházi előadásokat, az alapanyag gyengeségéből adódóan a produkció hagy maga után kívánni valót. Ha nem is hasonló mértékben, de rányomja a bélyegét az alapanyag problémája a vendégjáték egy másik előadására, a Card boysra is. Mike Packer darabjának témája izgalmas: a férfibarátság és a szerelem, egyáltalán a férfiakhoz és a nőkhöz való viszony ütközése egy extrém szubkultúrában. A dráma hőse, Plato társaival egyetemben kurvák hirdetéseit ragasztgatja. Mély érzelmek fűzik egyre kevésbé produktív barátjához, az idősödő Teddyhez. (A szövegből elvben a barátságnál több is kiolvasható, mindenesetre az egri előadás nem helyez hangsúlyt a latens vagy nem is latens homoszexualitás kérdésére.) Ám a srác beleszeret munkáltatójába, a prosti Kath-be, aki gyermeket vár. Igaz, nem a fiútól, hiszen sosem feküdtek le egymással, ám Plato kész lenne a lánnyal együtt a gyermeket vállalni, s új életet kezdeni vidéken. (Tisztes polgári foglalkozásra azért ne gondoljunk: marihuána termesztéséből szeretnének megélni.) A két kapcsolatot azonban számos konfliktus nehezíti, együtt pedig vállalhatatlanok. Plato nemigen képes dönteni, s fokozatosan arra eszmél rá, hogy mind Teddyt, mind Kath-t el fogja veszíteni.

Az érdekesen kibontott, jó humorú, de sok közhellyel terhelt történet azonban csaknem belefullad a kevés invencióval alkalmazott nyelvi sablonok és a nem is mindig funkcionális káromkodások tengerébe. Az eredeti szöveg ismeretének hiányában nem tudom eldönteni, mennyiben felelős ezért a szerző és mennyiben a fordítást is magára vállaló rendező, Anger Zsolt. A szöveg nyelvi színvonala mindenesetre jócskán alatta marad az ábrázolt történet lehetőségeinek, s ez egyfajta eldöntetlenséget eredményez a darab egészében és magában az előadásban is. Anger mintha hol komolyan venné a szituációkat, hol inkább csak eljátszana velük. A játékmód maga is hol erősebben kötődik a reálszituációkhoz, hol stilizáltabb. Egészében inkább nevetni, mint megrendülni lehet a történeten, bár a Teddy szerepét érezhetően nagy kedvvel és lendülettel játszó Venczel Valentin néha mesterien fagyasztja torkunkra a nevetést. Rajta kívül leginkább Kovács Patríciának vannak erőteljes megnyilvánulásai, főként akkor, amikor a kurvaszerep mögötti embert mutathatja meg. A Platót alakító Mészáros Mátét nehezebb helyzetbe hozza a stilizálás arányainak tisztázatlansága; lendülettel és erővel mindenesetre győzi a szerepet, színekkel kevésbé. Erőteljes jelenetek és üresjáratok váltják egymást a játékban, mely néha magával ragad, néha megdöccen, néha leül. Anger Zsolt figyelemre méltó rendezői kvalitásokat mutat, de erről egyelőre inkább a részletek győznek meg, mint az előadás egésze.

Nádasy Erika, Safranek Károly és Venczel Valentin
Fotó: Gál Gábor

Nem ő az egyetlen színész, aki a társulat tagjai közül a rendezésre is lehetőséget kapott Csizmadia Tibortól: Görög László Steven Berkoff drámáját, a Nyafogókat vitte színre. A Nyafogók voltaképpen egyetlen alapötletre épül: a "félre" középpontba helyezésére. A mindennapi, banális helyzetek szereplői a szituációkból ki-kilépve közlik gondolataikat is, melyek természetesen köszönő viszonyban sincsenek a kimondott szavaikkal. A dráma első fele, amíg az ötlet kitart, virtuózan szellemes is. Aztán mintha a szerző félni kezdene az alapötlet relatív szűkösségétől, s "megbolondítja" a banális történetet: a főhősről kiderül, hogy homoszexuális, a feleség pedig éppen a férfit lenéző üzletemberrel csalja férjét. Ettől kezdve erőszakoltabbá, mesterségesebbé válik a szöveg. A Görög László rendezte előadás hasonlóképpen egyetlen ötletre épít: filmként értelmezi a történetet. A film kereteit Nemes Takách Kata csúsztatható, variálható díszlete teremti meg; a díszletelemek alakítják a vágást is. A filmszerűség mint forma természetesen kiáltó ellentétet teremt a poentírozott "félre" szövegekkel, s az így generált feszültséget éppoly hatásosan aknázza ki az előadás, mint a filmforma játékosságát. A rendezői ötlet nagyjából a szerzőével együtt fárad el, így az erőteljes felütés után fokozatosan leül az előadás, s majd csak a végén pörög fel újra valamelyest. Sajnos, Safranek Károly korábbiaknál eleinte visszafogottabb, természetesebb, póztalanabb játéka sem tart ki; fokozatosan kerülnek előtérbe a manírosabb megoldások. Kiegyensúlyozottabb, bár nem mindig egyforma intenzitású a többiek - Nádasy Erika, Venczel Valentin, Pálfi Zoltán, Meszléry Judit - teljesítménye.

Kiegyensúlyozott teljesítmény és nem egy kifejezetten erős pillanat jellemzi a Három nővér színészi alakításait is. Radoslav Milenković részletekben és játékötletekben gazdag, ezeket összefűzni kevéssé képes rendezése eredeti, tehetséges, de egyenetlen, kaotikus, helyenként ritmustalan előadást eredményezett. Az első két felvonásban a játék alapvetően a reálszituációkhoz kötődik, csupán a tér egyes jelzésszerű elemei, kellékei (mint a szétszórt bőröndök) utalnak másra, s néhány stilizáltabb, groteszkbe hajló jelenet mutat más játékmód felé. A harmadik felvonásban ez utóbbiak megszaporodnak, a játék a groteszkebb hangsúlyok felé billen, míg az utolsó felvonásban csaknem szürreális térben találjuk magunkat. Juraj Fabry korábban realisztikus díszlete (az első két részben tágas szobabelső, a harmadikban zsúfolt hálószoba) itt tavat formáz; ám a víz csupán néhány milliméternyi, a színészek egy része (eleinte leginkább Andrej, később az összes Prozorov) nem a pallókon, hanem magán a vízen jár. A játékmód alkalmazkodik a környezethez: élesen stilizáltra vált. Az előadás azonban nem indokolja az éles formai és stiláris váltásokat. Az Andrejt játszó Anger Zsolt a kezdetektől teátrálisabb, stilizáltabb modorban szólal meg a többieknél, az utolsó két felvonásban jelenetei teljesen elemelkednek a játék egészétől. Megnyilatkozásai egy lélekállapot stilizált leképezései, melyek csaknem függetlenek az adott szituációktól. Ehhez a felfogáshoz egyetlen más alakítás sem csatlakozik, így a rendezői elképzelést csak az indokolhatná, ha az előadás egyértelműen Andrejt állítaná a középpontba, köréje szervezné a játékot - erről azonban nincs szó. Így hiába az egyébként erős, tehetséges színészi teljesítmény, az csak önmagában értékelhető, az előadás egészét tekintve értelmezhetetlen.

A produkció több eleme is ilyen: átgondolt, de önmagukba zárt, a játék más komponenseihez nem szervülő ötletek sorakoznak. Fontos szerepe van például a nagyajtónak az első két részben. Innen lehet belépni kívülről a szobába, feltéve, ha éppen el nem torlaszolják valamivel. Versinyin csaknem emiatt nem lép be Prozorovék életébe; mialatt ő a nyitással bíbelődik, a többiek a belső bejáratnál keresik. A második felvonásban az ajtó már zárva; erről a kulcsokkal közlekedő Natasa gondoskodik, aki mintha ezzel venné át a tárgyak feletti hatalmat a házban. Más térelemnek viszont nincs hasonló funkciója (a harmadik rész szekrénye csupán eszköze, nem kifejezője a groteszk bújócskának), a második felvonás végeztével pedig az ajtó kikerül a színről. Mintha Milenković inkább egyes szituációkban, figurákban gondolkodott volna; ebből adódhat, hogy egyes részletek, jelenetek jóval érdekesebbek, eredetibbek, mint az előadás egésze.

A rendezői következetlenség, az utolsó rész játékmódváltása kihat a színészi alakításokra is. Kovács Patrícia például az első három részben nem gonosz boszorkánynak, hanem fokozatosan önkontrollját vesztő, környezetén minden előre megfontolt szándék nélkül elhatalmasodó ösztönlénynek mutatja Natasát; a szuggesztív és nagyon pontosan felépített alakítás azonban némiképp megtörik az utolsó részben, amikor egy részegen üvöltöző nő áll előttünk. De Jordán Adél Irinája is elkészül a harmadik felvonásra: az első rész szeles csitrije, akinek hirtelen hangulatváltásait a színésznő éppen csak finoman elemelve ábrázolta, a harmadik részre szögletesen mozgó, koravén lánnyá lesz, amihez a záró felvonásban már nincs mit hozzátenni. S ebben a stilizált, szürreális környezetben nem lehet igazán erős Mása és Versinyin végső szakítása sem - igaz, a két szereplő korábban is önmagában érdekes inkább, mint kapcsolatuk fényében. Bozó Andrea Másája öntörvényű, környezetét szívesen provokáló nő, akiről az sem hihető, hogy valaha valami fűzte Kuliginhoz. A vele kötött házasság talán éppoly provokáció volt, mint a Versinyinnel kezdett viszony. Hiszen Versinyin sem afféle kisvárosi Don Juan; Széles László jó kiállású, de teszetosza, döntésképtelen férfit játszik, aki feltehetően leginkább unalomból kezd Másával, s akit amúgy semmilyen megrázkódtatás nem érint érzékenyen. Ebben hasonlít Csebutikinra, akit Csendes László a szerepkonvencióktól némileg eltérően teljesen kiégett, következésképp rendíthetetlen nyugalmú és eleganciájú, tökéletesen érzéketlen férfinak mutat (még részeg kiborulásában is több a megjátszott, mint a valós szenvedély). A többi szerephez nem kapcsolódnak a konvencióktól eltérő rendezői elképzelések, így azokat általában a klisék mentén játsszák a színészek. Ahol a klisék jobban simulnak az eklektikus játékmódhoz, ott az alakítás is erősebb (Kaszás Gergő Szoljonija vagy Venczel Valentin Kuliginja ilyen), ahol határozottabb rendezői döntésekre lenne szükség, ott a szerepformálás is halványabb valamivel. De voltaképpen ez utóbbiak - Nádasy Erika Olgája vagy Nagy András Tuzenbachja - is korrekt, precíz alakítások, s az előadás összességében meggyőzően demonstrálja az egri színészgárda erejét.

Ez a társulat (melynek meghatározó tagjai közül idén csak Széles László távozott) megfelelően rétegzett: néhány jelentékeny idősebb színész, változatosan karakteres középgeneráció és feltűnő tehetségű fiatalok alkotják. A sokszereplős darabok is kioszthatók súlyosabb kompromisszumok nélkül, amire bizonyság, hogy a négy előadás egyikén sem láttam vállalhatatlan, elfogadhatatlan színvonalú alakítást, még a kisebb szerepekben sem (ami nemcsak a megyejárások átlagát, de jó néhány fővárosi színház repertoárját tekintve is komoly érdem). A repertoár eltér a szokványostól: jelentős helyet kapnak a kortárs magyar és külföldi darabok, s a klasszikusok interpretációja sem a hagyományos "ismeretterjesztő" színházat idézi. Fiatal rendezők kapnak lehetőséget, köztük a társulat színészei is (talán csak a valóban inspiratív erejű, társulatot formálni képes rendező hiányzik). Vagyis megszületni látszik egy színházi műhely, amely majdan kiemelkedő előadásokat is képes lesz produkálni. Talán nem is a távoli jövőben...

URBÁN BALÁZS