Régi vicc, a fiatalabbak talán már nem találkoztak vele, ezért merészelem felidézni. De ha tévedek, akkor sincs éppen jobb ötletem a helyzet jellemzésére. Az egyszeri diákról van szó, aki egyetlen irodalomtételt tanult meg. Mondjuk Petõfit. Aztán bárkirõl kérdezték, feleletét azzal kezdte, hogy (mondjuk) Vörösmarty nagy költõ volt, de Petõfi nagyobb. Beszéljünk hát róla.

Most történetesen a televízióban a Ványa bácsit nézve gondoltam folyvást arra, vajon miért nem valamely másik Ványa bácsit nézhetem. Sőt azt is bevallhatom, leginkább Jeles András kaposvári rendezése járt a fejemben, miközben Szántó Erika győri produkcióján méláztam. Rég tudom persze, hogy követhetetlen, mi miért kerül közszolgálatinak mondott csatornáink képernyőjére egyáltalán, de hogy mely színházi előadásokat vesznek fel, s pláne adnak is le, azt ember alighanem soha meg nem értheti. Az utóbbi hónapokban legalább annyi kivehetőnek látszott, hogy az ebben illetékesek mindazzal, amit röhögtetőnek, mulatságosnak, szórakoztatónak gondolnak, vélik kipipálhatónak a nemzeti színjátszással szembeni kötelezettségeiket - ha egyáltalán gondolnak persze ilyesmire. Lehet, hogy csak bizonyos műsoridő aránylag költségkímélő kitöltése a cél ezzel is. Hogy a magyar dráma napján semmi más nem jut eszükbe, mint a Macskajáték, az pedig végképp érthető. Jelentékeny értéke, színvonalassága dacára is szórakoztató, ráadásul jól bejáratott darab, mindenki látta már néhányszor, a Pécsi Harmadik Színház előadását pedig Csengery Adrienne az országos színházi találkozóra is beválogatta, tulajdonképpen nem is érdemtelenül. Vári Éva egyszerű, tiszta, saját lényéhez, stílusához hajlított alakítása mindenképpen érdemes a nagyobb nyilvánosságra. Az országos szakmáéra és az országos érdeklődő publikuméra is. Még ha Vincze János rendezése ezúttal alapjában kevés izgalmat tartogat is, sok részletében megoldatlan és következetlen. A televíziós felvétel pedig még azt is elmaszatolja, ami a színházban tartalmasnak tetszhetett benne. Hogy a televíziós felvételvezető rendezők elszántan tévészerűsítenek, az érthető, sőt helyeselhető is, de csak addig a pontig, amíg végképp meg nem szüntetik a produkció színházszerűségét. Amíg végképp el nem tüntetik a színpadot. Egy színházi közvetítésből ugyanis semmi módon nem lehet hiteles tévéjátékot, tévéfilmet barkácsolni. A színészek mindenképpen színpadi módon, emelten, stilizáltan fognak beszélni, mozogni. A következetesen televíziós vágási technika legföljebb kiemeli ennek természetellenességét. Valahogy egyensúlyt kellene találniuk a televíziós közvetítőknek a színpadszerűség közvetítése és a tévéjáték-szerűség, a filmszerűség között.

Szántó Erika győri Ványa bácsi-rendezése legföljebb szabályt erősítő kivételképpen illik a színházi közvetítések utóbbi hónapokban tapasztalható rendjébe. Nem mulattató szórakoztatóipari termék, és különösebb aktuális feladatnak sem felelhet meg. Egy magyarázat ugyan még marad: a rendező valaha televíziós volt. Tudhatja hát, hogyan lehet bekerülni a tévéműsorba. Tartok tőle, ez sem utolsó műsorszerkesztési szempont.

Amúgy a győri Ványa bácsi nem rossz előadás, nem kellemetlen nézni. Sőt, az egyszeri diák idétlen anekdotája felől nézve: sokkal könnyebb volna róla beszélni, mint történetesen Jeleséről. Sorolhatnám a Csehovról és a Csehov-játszásról szóló összes közhelyet, listázhatnám az általam vélt találatokat és tévesztéseket, és a jól végzett kritikusi munka biztos tudatában dőlhetnék hátra. Nos, ezek egy részét nem is bírom magamban tartani. Például azt, hogy mindig öröm számomra Gyöngyössy Katalint és Baranyai Ibolyát látni. Mindenképpen régi szép színházi (meg filmes és televíziós) emlékeket idéznek. Gáti Oszkár minden szerepben erőteljes, meggyőző színésznek mutatkozik, az előadás adta kereteken belül kitűnő a címszerepben, más baj nincs is vele, mint hogy cseppet sem látszik fiatalabbnak a Szerebrjakovot játszó Kovács Istvánnál, holott a Jelenába szerelmes Ványának egyik alapvető kifogása, hogy természetellenes dolog egy fiatal asszonynak ilyen öreg férjjel élni. Kisfalvy Krisztina Szonyája ugyancsak remek, elragadóan, gyönyörűen csúnya, pontosan megfelel mindannak, amit magáról mond. Szilágyi István Tyelegin szerepében pompás. Klasszikus epizódalakítás, a figura mindig ugyanaz, de valahányszor föltűnik, mindig új oldaláról mutatkozik meg. Másfelől Maszlay István erőteljes, unatkozó nőket vonzó férfinak mutatkozik Asztrov doktorként, de korántsem annak a sugárzó, tehetségét elvesztegetett jelentékeny személyiségnek, akinek mondják. Komoly lyuk a szereposztáson Kovács Istvánnak az erős maszkírozással is hiteltelenített Szerebrjakovja és a Jelenát játszó Szina Kinga jelentéktelensége. És természetesen ezúttal is zavaró az elszánt televíziósítás, a színpad eltüntetése, a környezet széttördelése. Mivel ezt az előadást csak a tévében láttam, kevés fogalmam van arról, Csanádi Judit milyen térben helyezte is el azt.

Jeles András kaposvári Ványa bácsijából sokkal nehezebb volna szigorlatozni. Fölidézhetném persze a nézőtér fölött átrepülő nikkelszamovártól az idétlen úttörő darabzáró fölbukkanásáig a részleteket, elsorolhatnám a kóchajú babákként, bábukként megjelenített szereplőket - pláne miután elolvastam Sándor L. István idevágó alapos dolgozatát az Ellenfényben -, csak abban nem lennék biztos, hogy megértettem, amit láttam. Illetve értelmezésemet, a látottakból logikusan levonható következtetéseimet laposaknak, közhelyeseknek érezném. Márpedig az előadás minden, csak nem lapos és közhelyes. Sőt izgalmas és megrázó. Titokzatos. Szóval olyan, amelyet sokszor kellene megnézni. Ebben segíthetne a televízió. S ez sokkal fontosabb lenne, mint leadni egy minden értéke mellett is lényegileg érdektelen produkciót.

ZAPPE LÁSZLÓ