A Budapesti Kamaraopera megszületését 1990-re tehetjük, amikor a Budapesti Kamaraszínház operatagozatának felkérésére Moldován Domokos emlékezetes Orfeo-produkciót rendezett. Akkor a még III. éves zeneakadémista, Vashegyi György volt az elõadás dirigense. A régi zene iránti lelkes elkötelezettség újabb bizonyítéka 1993-ban két Monteverdi-egyfelvonásos lett (Tankréd, valamint a Könyörtelen lelkek tánca), majd ezek felújításakor új karmesterrel dolgoztak, Fabio Pironával. A ritkaságok kedvelõi számára felbecsülhetetlen értékû kuriózumként a fennmaradt elsõ operát, Jacopo Peri Euridicéjét is színpadra állították. Körülbelül ebben az idõben tanulták meg az operakedvelõk González Mónika nevét...

1994-ben a Németh Pál vezette szombathelyi Capella Savaria együttesével koncertszerű előadásban szólaltatták meg Monteverdi kései remekét, a Poppea megkoronázását. (Bár nem híresztelik: idén éppen tízéves a Budapesti Kamaraopera sokak által méltán kedvelt műsora!) Az első előadás dátumaként 1996 júniusát tartják számon (Fertőrákosi Barlangszínház), a későbbiekben - külföldi fellépések mellett - több hazai helyszínen láthattuk-hallhattuk. A Vígszínház után a Kiscelli Barokk Romtemplomban szinte otthonra talált. Idén szeptember 25-én és 26-án nyílt lehetőség emlékeink felújítására.

Úgy tűnik, a sikerszéria megállíthatatlan - még Murphynek sem sikerült megakadályoznia, jóllehet 25-én nagyon igyekezett. Az este 7 órára meghirdetett előadás kezdetét 8 órára tették át (a szerencsések értesültek erről a módosításról a rádióból) - ráadásul a véletlenek játéka folytán egészen fél 9-ig kellett várakozni a kezdésre. Aki ráhangolódott a várható élményre, nem szívesen váltja vissza a jegyet, vagy cseréli későbbi előadásra - a távollakók, s közülük elsősorban a tömegközlekedők nehéz helyzetbe kerültek. De, szerencsére, ez sem sokat változtatott az érezhető jó légkörön.

A Poppea, amelynek rajongóihoz időközben feltehetően a tévénézők sokasága csatlakozott, olyan mű, amit érdemes időről időre újra látni-hallani. Ez elmondható a Kamaraopera produkciójáról is.

Ugyanazt látjuk - de mégsem egészen. Vannak apró változások a szereposztásban, ráadásul a közben eltelt idő érződik/érződhet olyankor is, amikor ugyanabban a szerepben látjuk viszont valamelyik énekest.

Időtállónak bizonyul a rendező és díszlettervező Moldován Domokos munkája, Csengery Zsolt díszleteit szinte magától értetődő természetességgel fogadjuk el, csakúgy, mint a színpadi mozgásért felelős Aranyos Ágota munkáját.

Az utóbbi évek "többlete" a magyar nyelvű szöveg vetítése. (Már a Budapesti Tavaszi Fesztiválon nagy lelkesedéssel fogadtuk ezt a megoldást az ismeretlen Vivaldi-mű: A nagy Tigran, Örményország királya esetében.)

Nem lehetünk elég hálásak azért a figyelmes gondoskodásért sem, hogy - immár hagyományosan - minden előadáson kellő számban rendelkezésre áll az opera szép kivitelezésű szövegkönyve. (Egy személyes megjegyzés: évekkel ezelőtt, e szövegkönyvnek köszönhetően "tudtam meg", hogy Poppea - ellentétben némely operaismertetők információival - nem Ottone felesége, hanem egy olyan nemes hölgy, akit Ottonén kívül annak szerencsésebb vetélytársa, Nerone is megkívánt. A történeten, a szereplők jellemén alapvetően nem változtat, de mégis...)

Bizonyára az elhúzódott kezdés számlájára írható, hogy a Savaria Barokk Együttes és az énekesek összhangja néha sérült. Az összeszokott hangszeres együttes és az énekszólam alkalmanként rövid időre szinte függetlenedett egymástól. A korabeli előadói praxis ismeretében korántsem metrikus-pontos precizitást kérnék számon - csak épp néha azt kellett sejteni a hallgatónak, hogy a tényleges hangzás nem mindig az elképzelés realizálódása.

González Mónikáról jó szívvel elhisszük, hogy ő Poppea. Timothy Bentch-csel immár összeszokott partnerek, s külön figyelemreméltó, ahogyan a "happy end" párjelenetét alakítják. Németh Judit Ottaviája immár stilárisan is elkülönül a régizenélők világától, nyilvánvaló, hogy nincs "keresnivalója" Nerone udvarában; de hogy a száműzetés, tehát a Rómától való kényszerű búcsú emberi fájdalmat jelentene számára - ezt az érzését nemigen éli át a hallgató. Az eddig is kiváló Fried Péter Senecája mostanra még súlyosabb egyéniséggé vált. Az Ottonét (Artur Stefanowicz) odaadó rajongással szerető Drusilla szerepében Jónás Krisztina kiemelkedő produkcióval lepte meg közönségét. A Seneca feleségét is játszó Lehőcz Andrea Arnaltája, sajnos, "fiatalodott" a korábbi előadásokhoz képest. Amikor először láttam e szerepben, frenetikus hatást keltett, ahogyan a fiatal énekesnő vérbeli színpadi játékkal meghazudtolta korát. Arnaltája öreg volt, zsörtölődő, a gazdag élettapasztalattal rendelkező epizódfigurák bölcsessége sugárzott minden mozdulatából. Most legfeljebb eljátszott a gondolattal, hogy megmarad matrónának. (Általában fordítva szokott lenni, később "érik be" a színpadi alak, s ha egyszer sikerült eltalálni a karaktert, nem kandikál ki a jelmezből az énekes...) Osztozott a megérdemelt sikerben valamennyi jól felkészült szereplő: Lax Éva, Csereklyei Andrea, Hegyi Barnabás, Szigetvári Dávid, Szakács Ildikó, Ókovács Szilveszter, Molnár Zsolt és Medgyesi Zoltán.

A Poppea megkoronázásához ideális terep a korábbi előadások bármelyike - de vajon mikor valósul meg a régi álom, mikor lesz állandó játszóhelye a Budapesti Kamaraoperának?

FITTLER KATALIN